kukkantsbeblogomba

Sárgul a szép, Lilát keresi.
Haját a szél nyakára tekeri,
lába alatt virág haldoklik;
keze üres -, elejtett valamit.

Ellentmond önmagának és
tönkreteszi cipőjét a sárban,
bement megnézni, milyen kevés
színfolt vírít a homályban

cCsupaszodó fák integetnek,
mint üres parkban. Tán nem hiányzom;
neki, fázva titkol szerelmet.
Még karjaimba se hívhatom?

Hátravetett fejjel - türelmetlen
futnék felé, de a nedves föld
leragasztja csizmám, csókom hintem
Elragadónak találtam Őt.

Karjaimban tarva, megcsókolni;
Annyiszor tervezgettem  szépen.
Dobogó szívvel próbáltam szólni
vágy mocorgott lelkem közepében.


Éggszínkék, kendő, nyakában,
(mint a kimosotti, menő gúnyák),
Hátravetett fejjel egymagában 
kifejezetten csodálatosnak találtam.

Csak álltam , tölgyfa közelében,
s faragtam volna fejszével szobrot.
Olyan kékek lettek az égen
repdeső madárkák mint szép reményem.

Majd megfordultam a ház felé,
mint aki boldog, hogy látott  szépet;
Ő még ott maradt... gyötrelemmé
változtatta estém, rám se nézett.

Ökörnyálat lengető szél mint trófeát
kivarrni készülő, őszhajú, anyós,
befűz sok görbe tűbe, s a dekoltázst
igazítja , irtó ügyes kárpitos.

Mint párnákon a huzatot, cseréli
a fák mezét, vicces sárga sapkákat
nyom a fejükbe -, mintha széptevési
maskara bálra készítne találkákat.

A tó hallgatag tartja tükrét, jertek
szőke füzek, és nyírek, hadd fésüljék
sörényetek szeszélyes szellő hölgyek
gondos kezük féltőn tép leveleket.

Mint a szappanhab, melytől
a beretva jobban nyesi a szakállam.
Habos a versvilág -, nagy könnyektől
homályos szemem, ha olvasom nyárban.

Télen se örömmel itat
tele van drámával, megannyi bánat
szerte könnyezem az asztalt
irodalomfolyó sodorj, de nem fáraszt,

Mert annyira kellenek a könnyek,
ó, igen, tisztára mossa a szemet;
sosem bőgünk mi eleget - s kiszöknek
a könnyek, dúlnak az érzelmek.

S van ebben tragikomédia is -,
könnyesen kacsint a cinkos nyárspolgár;
bús szemén csillan annak gyöngye is
Szánja gondjait a szegénynek, s elsétál.

baktat az idő. de nem igaz
nincs lába annak, ám ravasz,
ereje van csupán - rettenetes;
tekerni kell - jobbmenetes.

kisétál a delikvens, fejet hajt
tapsol a közönség nem vastaps,
csak egy néző kiabál be még:
"huzzon innen, magából ennyi elég...!"

Lép a láb, vajon hova? ahol kaland,
vagy annál őrültebb tét a célpont?
Mint kilőtt nyílvessző sebesen halad,
s belevész a rengetegbe, de nem gond,

Amúgy is a versszak lám, véget ért,
s ez már a második strófa, a szív már
dobog, ritmusra kergeti a vért;
spontán szűri, mint a vizet a hínár,

Van valami ami annyira jó,
de lépni kell s a jó marad s a szándék
talán minden mi volt csak egy látkép.

S ha cifrázzuk dicsekedni való;
sosem veszem észre, ha elkallódik,
csak egy kép volt, s az elme hazudik.