kukkantsbeblogomba

Szinte nem is hallatszik, de a látszat
igen sokatmondó, új elemek
heves küzdelme kis atomokkal  támad,
rohamoz mint apró kis tigrisek.

Kanyargós redszere - magyari tájnak -,
erőssebb hitet, barátibb jövőt
jelképez e folyó, és hoz a mának
igazságot, hoz boldogabb időt.

Szeretni kell a Tiszát, magyar arcát
a reménynek, nézd ahogy Dunába
ömlik, annyira népünk sajátja!

Két folyó egyesülése garantált,
idők óta, vén Dunát keresve
benne suttog rokon népek keserve.

A kép szürke, mégis szép - barna, absztrakt.

Zokszó mentes teherkocsi ütköző
a térdem. Sorsom hitrongy-szőnyegén,
hullasápadt arccal, hever a idő;
le ne maradjatok kicsinyjeim.

Lélegzek bádog szívemnek harapni
való oxigént, és nylon tüdőmnek
darabos fényt, megállva haladni
mint Mohamed. Kihez eljönnek hegyek.

Öregszik a patak is már, nem mossa
a mohás köveket, mind rátapad
a békanyál, forgat szalma szálakat.

Ehhez jön felhők nyákos szipogása.
Meder sárga iszapja beleim
hurkája, rák csámcsog zsigerein.

Téliesen éjben és fényben hálunk;
úszó képsor tölti ki az étert.
Összeforrnak hangok, s nem szelektáljuk.
Finom visszhang mímeli az Édent.

Mint békaember folyókon hátúszva,
bátran merülök ismeretlenbe -,
más más értelmet nyer arcok látványa,
beteszem őket apró vitrinbe.

Gyérülten tünedeznek el, de újra
összejön lelkek kupaktanácsa;
valósághiányt szenvedő világa.

Zsugorodó szobánkban kitágul a
mindenség s szárnyak nélkül repülök
ide oda, mint egy lepke, szenderülök.

Sárgul a szép, Lilát keresi.
Haját a szél nyakára tekeri,
lába alatt virág haldoklik;
keze üres -, elejtett valamit.

Ellentmond önmagának és
tönkreteszi cipőjét a sárban,
bement megnézni, milyen kevés
színfolt vírít a homályban

cCsupaszodó fák integetnek,
mint üres parkban. Tán nem hiányzom;
neki, fázva titkol szerelmet.
Még karjaimba se hívhatom?

Hátravetett fejjel - türelmetlen
futnék felé, de a nedves föld
leragasztja csizmám, csókom hintem
Elragadónak találtam Őt.

Karjaimban tarva, megcsókolni;
Annyiszor tervezgettem  szépen.
Dobogó szívvel próbáltam szólni
vágy mocorgott lelkem közepében.


Éggszínkék, kendő, nyakában,
(mint a kimosotti, menő gúnyák),
Hátravetett fejjel egymagában 
kifejezetten csodálatosnak találtam.

Csak álltam , tölgyfa közelében,
s faragtam volna fejszével szobrot.
Olyan kékek lettek az égen
repdeső madárkák mint szép reményem.

Majd megfordultam a ház felé,
mint aki boldog, hogy látott  szépet;
Ő még ott maradt... gyötrelemmé
változtatta estém, rám se nézett.