kukkantsbeblogomba

Gyönge a kéz de oly eltökélt a szív,
szerelem kertedbe tévedt vagyok;
Körbe járom ösvényeid s hagyom
virágaid, nem tépem le szírmait.

Zöldséges ágyásokba jókor fekszem -
mielőtt még, kikelne a paszuly,
hajaddal takaródzom, mint rabul
ejtett kakasmadár - legyűrhetetlen.

Rendezett kertedben a szép gyümölcsfák
létrákról álmodoznak - melyeken
le és fel lépkedve szedem az almát.

Harapnál a legelsőbe hiszen
Éva ősanya is szerette egykor,
persze, akkor még nem is volt megybor!

A fában ketyeg az emberiség
örökmozgó svájci órája -Tik-tak"
Csak egy csókot még aztán, ha kiég
a lámpásunk olaja és leoltnak-

mehetünk! Visz nanon részecske -, visz
a boldogság szigetére - robotként
leszek szerelem rabja - genezis
az örökkévalóságba -, így önként.

Viharok embertelensége pá -,
megyek a nihilbe, megyek szeretve
szerelmem karjai közt - ha tudná

mióta várom hogy végre ketyegje
az idő végét, hogy végre mehessünk -
oda - ,hol egymásért élhet a lelkünk...

https://youtu.be/1yCUcC6BZFs

Annak idején kék pillantásokat
küldött le a hold. Sárgán, nem azért
mert óriási a tér, ő másokat
kedvelt, ők voltak a képben az ég

kedveltjei, nagy, szerelmes bogarak.
Repestek - vígan, mint bennünk a vér.
ezért hajt a vágy amíg élek szalajt -
örömmel futnak a lábak feléd.

Kimetszi mint a virágot a kertész,
s nem vázába teszi szép szavaid
az élet könyvébe nyomtatja gyönggyel.

Gyöngybetűket kérek mindhalálig
a szerelem egére, és hallgatok,
mint lesbeálltított mikrofonok

Ablakomra fény talált, s benézett;
kisszobám virágai előtt
állsz - galambom szépem, lásd szegények
tűrték soká a csúnya redőnyt,
s ahogy szeretnének kapni e fényből
úgy szeretnék én is a tiédből

Te vagy fényforrásom, nézz reám hát
elfelejtem rögtön gondjaim
s átúsznám szerelem óceánját;
hagynám írkáló hóbortjaim.
Csak annyit írnék még utoljára
"élt egyszer egy bolond s beleszeretett magába" :)

Régi arcod ismét láttam újra
s azt a mosolyt felismertem én
álom vagy tükörkép vaj' ki tudja
annál szebbre mégse festeném;
mert az egy idő kezdet, s a vége;
mikor megláttalak, s mikor mégse!

Mertem sírni előtted - szegényen
és öregen, mint aki fáradt;
Bár láttál volna szép, büszke kincsem,
éltem fája ki mégse száradt,
Csak lehajlottak földig az ágak
s alább hagytak csókra éhes vágyak.

Jó lenne még egyszer mint a főnix
hamvaimból kelni szárnyra hogy
elinduljak oda hol te fölcsípsz
mint egy csórót, s lopjam vigaszod;
Ábrándok istene árnyak útján
kísérj engem odáig ha tudnál-