kukkantsbeblogomba
Szerelembanális szimbólumok
Sírni de jó, ha hajszáladra hull -
mikor nem látod, hogy a férfi gyenge;
banális megszokottság mért lapul
büszkeség mögé gyakran, menekítve?
Az én koromban már annyira más -
amikor épp emelkedett a lélek,
mesterkélt ikon arcon a parázs,
ha nem belül gyúlnak ki a fények.
Isten áldja az emberi reményt -
hisz csak képzelgés mégis esetenként
a hétköznapokból kiemelhet;
Szeretet nélkül pityeregni jobb
mint szeretni s érte nem kapni viszont;
de megszokható rendre, apránként.
a tél nem hideg
a tél nem hideg ezt most felejtsd el
a hó sem fehér csak hiszed azt
fogd meg ami még nincs a kezeddel
én is foglak drágám mindennap
mert az idő nem létezik ugrat
mégis lerombolja álmainkat
az az lerombolná ha mi hagynánk
de mi annyira egyek vagyunk
százfelé amúgy se futamodnánk
fukar korszakból kimaradunk
játssza sors játékát kipipálom
velünk vagy nélkülünk kicsipárom
időt számol ki hátra kandikál
miközben ily elmúlhatatlan
a szerelem mint erős cérnaszál,
összevarr csöndben - öntudatlan
arcod rózsáit ablakba lelten
piros virágként így neveltem
fény ha vetül sokunk életére!
hálát ad érte sok hű ajak;
jövő épül jóisten nevére
csók téglákból emelnek falat
megbecsülve a szerelmiáldást
kialkítja érzelmiláncát
téli pillangó
téli pillangó kerülget talán
vagy az erdőt mezőt vizslató elme
szinte érzékelem szárnya nyomán
mintha felhőből pillangó teremne
nagyon komoly a szerelem - sajog
sok téli pillangó lesz ez az érzés
szívem köré szálldosva körbefog
holtpont vagyok makulányi szenvedés
ez van tavasz nélkül hideg a szó
hiába mondom ki sírásba kerget
s a kobzám gyötrő hangokat penget
éjszaka egy csillagfény se ragyogó
sápadt lámpafényként szárnyra kelnek
s reszketnek mint részeg lepkelelkek
félbemaradt ölelés
világ forog s a szív küzd az ésszel
mikor a láb félúton tétovázik
visszakozni már nehézkes kényszer
miközben egy légy a másikra mászik
elfelezett csók a tükrön cafat
levegőben kéz kezet vár kinyújtva
míg gondolat rajzol cifrábbakat
ismert pózt kínál fel a Káma szútra
szobor a test ha félúton hőköl
örökre így marad vissza se bámul
vége hát s nem kezdhető elölről
nem a szerelem vége bár lezárul
test tökéletlensége okozta
mely orvul a folytatást elkobozta
képeznéd a jövőt
hosszú éjre képeznéd a jövőt
ha félnél most a jelentől de én nem
s a szó mely fejér papírra kötött
védi szívem szép szerelem ködében
még prototípus is lehetnék így
kit megszült Aphrodité mert nem tűrte
hogy tiporják elvetemültségig
az ő erejét s rászólt a betűkre
olyant írjanak, amiben tűz van
nemes szív és lobbanékony érzelem
és ölelési vágy karjainkban
s ha mégis szépre képeznéd jövődet
feledd rémület fogalmát velem
s életörömödet párodnak köszönd meg