kukkantsbeblogomba

nappal se ismerné fel őt a nő
álombéli ködben jön el a herceg
nem láthatja, de elképzelhető
hogy kis kacsói engem ölelnek

fehér álom benne volnék nahát
másnap a teraszon ráleltem - ébren
aludt beléptem álmába saját
magam áldoztam fel szép gyönyörében

ne menj el súgta s elfutottam ám
féltem ha kinyitja szemét csalódik
azóta sötét álmos éjszakám

csupa köd csupa sejtelem  a lány
nem látom feketébe takarózik
nyögések csókja éget ajakán

zöld föld kelős közepén csöppke lény
tőled szívemig nem a kis vakondok
turkált utat jöjj - ébressz csodafény
isten életkertjében - szép parancsnok

zöld föld kékségbetűnő kétsége
a mindenség pokla valahol itt van 
és itt vele a szerelem tüze
mely testet-lelket emészt el e kínban

nem tudhatod és ne is tudd sose
szívem hölgye két virág egy cserépbe
ölelgethetik egymást gyötörve 

két világ egy égbolt alá festve
zöld és kék háttérrel üvegkeretbe
innen visznek majd az édenkertbe

mosolycsobogása sodort feléd
s mert vázába ültetted nevetésem
arcod rózsáit véle kicserélem
s kipirosítom szívem közepét

könnyek patakjába mostad ruhám
ha belekeveredtem a piszokba
kivásott a vászna sárba kifolyva
múló bosszúság rég lett tulipán 

cseppenként hull mielőtt mosolyogna 
égből földre éjből emlődbe szép
szerelem medre guruló kacajhang

s veti ágyát tengerbe alkonyodva
hullámzó hahota ring szerteszét
mely bíborba bújva várja a hajnalt

szeret szeretni szerelmes szeretőm
szeretetszerzésre szeretni kész
szellemes szerelmem szövi a kéz
szerzek szép szereleméhez szebb időt

szeplőtelen szegmensként szeretkeznénk
szép szendergőm szemérmes szenveleg
szerinte szeretetlen szenvedett
s epedhet szangvinikus szövetkezést

szende szentem szemét lesütve sírt
széttárva tagjait szorításra várt
megszeppenve szedtem le a dresszit

szerkók szerteszórva székkarra szállt
slampos szekrénynek szerte széjjel nyíltak
s a szent érzelmek összecsaptak

Kis képernyő az égbolt, hol  madár
a mirtusz ágát hozza már, s a felhők
odagyülekeznek  körbe a táj
fölé; levegőhatárt von a felsőbb.


Nagy képernyő alant, s egy szalmaszál
végig röpködi; völgybe száll, kóvályog,
mint az éhes szúnyog, és megtalál.
Még a lélek is fény után sóvárog.


Hát hogyne vágynék a tavaszra, mondd
ha megerednek a patakok, elhívsz 
ibolyát szedve - motozni vadont?


Fürkészni foglak ahogyan elszédítsz,
s én zöld pázsitra dőlve ámulok:
Melletted immáron el nem árvulok.