kukkantsbeblogomba

Száraz percek füstje kéményen át 
illanó lenge életjel, nap- éjfüst;
mint ágyra fáradt tüdőkből zihált
tegnapok üszke - a felhőkbe szédült.

Ej, de nedves alant a tiszta hó,
kis madárnyomokba könnyezve csillan
itt-ott még a Hold fénye, a sarló;
mint légypiszkos tükör bent a kabinban. 

Reggelig hallgat a kakas, pedig
már mocorog benne a baka virtus
veres taréjjal vár, kész a himnusz.

Bagoly kiváltság a templom keresztig
felszívni a ködöt; s jön a patkány -,
kezdődhet az egérfogó mutatvány.

Holdas éjeken tüzetraknak odafent -
apró kis fények melengetik a tejutat;
szerintem nincsenek csillagok, nem is voltak,
nagyapám találta ki, s elmondtam mindenkinek.

Olykor érdemes fent maradni, vaksin nézni fel
hol isten lakik. Kárpitja zselésített égő víz,
mert ők nem isznak soha. Ahol szükség nincs,
ott egyetlen játék elem, a tűz - nekik az kell.

S mondják, annál tisztábbat nem teremthet élő;
csak a robotok kísérleteznek, hogy hátha
ők jobban fogják tudni, mint a mennyei Atya.
s minden igyekezetük ismételten - ismétlő.

Aztán rám néz az angyal, hátha majd te, ugye?
S én bólintok, persze hogy én, a legkisebb.
Ebben maradtunk, hadd higgye a lehetetlent.
Amúgy nekem nem süt jobb pogácsát a hamu se.

Nem várom meg a reggelt, hideg lehet most a fa törzse;
tán a szíve is megáll s megállj int a betűző bogárnak.
Valahogy gondoskodni kéne az erdőkről sürögve-
forogva őzetetőket szénával rakodva, ha már nagy 

és híres erdővédőkké váltunk miközben két szemünket
bekötötték a fatolvajok, és azt kérik, hogy énekeljük, nos
folyton zeng a dal, s folyton fogy a hárs meg a piros
bogyós rózsafa, meg a farkasalma s ami hasznos.


Most-már lefekszem én is, őrködtem keveset, vakon
de minek is látni? úgysem hinnének nekem, úgy hiszem
hiába mondanám el, hogy a világ nem közvagyon,
hanem mindannyiunk magántulajdona, igen.

hömpölygő Dunán fidrek-fodrok úsznak
szomjas a lélek belegurul mind
és lemossa amik visszahúznak
iszapból készít szedni aszpirint

szoknyán lengő fidrek-fodrok igéznek
itt az évvége jeges a folyam
de lesz még tavaszi szél komolyan
készülj most jövő évek egyikének

hisz lengtek itt már fidres-fodros zászlók
s a halállal az élet szembement 
mondj értük te is ha ráérsz - egy pár szót

s a tegnapokat gyűrd magad alá 
ha előnyösebb fidrek fodra nélkül
hátha egyszer jövőnk is megszépül

fabolha az avarból föltekint
s a medve sima mint az üvegablak
talán molyféle rágta szőreit
s azt mondja a bolhának most bekaplak

olyan mese nincs hogy bolhát eszik
egy efelé mackó, s nem kell aludnod?
á kávéval kínált a bagoly így
vagyok itt álmatlan, most kapiskálod

én is jártam már így na, de figyelj
adok két szem altatót, vár a barlang
ne aludj a hóban sietni kell

hó hó messze van még a téli farsang
s ment a medve hátára hull a hó
egyre álmosabb... bevált az altató

Mily merészség csöndben köhögni, ó
lábujjhegyen járó rózsám! lemértem
fázós szavaktól rímben vacogó;
sorba dermednek meg a zajok, érzem

már minden elnémult, hidegre tett,
mint a must, hadd forrjon hangtalan addig,
amíg majd begyújt, s éget neszeket;
az alkohol lázad már - józanodik,

itatná magát, de csend van, s homály ;
csak én köhécseltem visszafogottan,
s ekkor hirtelen elmosolyodtam,

mert íme sorba rakottan sok pohár
koccintásra vár, igyunk a csöndre!
készül a nedű, érik zalagyöngye.