kukkantsbeblogomba

házon kívül a természet bizarr
pet palackba fagyasztotta ruháját
hajából valahány tetű kihall
s ekkor a nap alá tartotta gyufáját.

erőtlen a láng halat sütne épp
ámde a jég alatt aligha moccan
per pillanat kilátástalan ebéd
éhes állatok várnak rá a sorban

hóba esnek fekete csillagok
kásás lavina betemeti őket
kilapulnak girhesen a dombok

mintha hátukra vennék a felhőket
itt-ott növendék fenyőcsemeték
meleg házakba menekülnek innét

Fogatlan fagyok foga mibe rág?
hátha talál fenn a fán néhány almát,
mert pincébe költözik a virág;
s az öreg kertész megissza konyakját.

Engem is harapnak, de lelkem ég -
mint isten kis gyertyája - mely imádva
lobog; elolthatatlan békesség...
immár az idők próbáját kiállta.

De hátra van egy elválás szerű,
talán dráma, talán víg vigasz-revü;
kiderül, ha felteszi műfogát

a fehér hideg és lészen dermedés.
Nem számít mert Karácsony fénykorát
megváltás koronázza s ez nem kevés.

esve állnak kendert ráznak olykor
képzelt árnyak settengő komák
lélek fárad álmot ront a holdkor
űzik láthatatlan katonák
éberség gyengül lágy szíve durvul
oltalom hiányba belepusztul

neszre szálldos denevér rokonság
vakon vadászó macska fülel
égre karcolt rongyegér foga rág
lidércek anyja jön seprűvel
egy bagoly csípi nyakon a patkányt
megunta fészkében az olvasmányt

zizeg zsenge ága kővirágnak
késre másznak az antilopok
madárijesztőket elgázolnak
papírból vágott kamionok
s itt a képzelet visszafelé lát
s műfelhővel álcáz atmoszférát

sehol szél esőt vittél

súg a szeretet szél hozza
szelíd patak csobogását
szél viszi  sszerte csacsogva
csurgatja - öröme forrását

sugdos a falombja szólít
szerető sóhaja befogad
madárdallal szívet gyógyít
kímélő árnyékába ringat

döngicsélő dongó repes
nyoszolyát behintve köszönt
méhecskék nesze ezerszeres
virágok arcán üvegkönny

susog a nádas bólogat
sás-szőtte kárpit ha rezzen
betyáros alkonyig hallgat
mint egy teknőc a berekben

korán zsibong a szürkület
szúnyogot fog a denevér
sötétbe dűl a ferdület
ég és föld háta összeér