kukkantsbeblogomba

Muzsika mellett - süketel a  cend;
léelke égvizében tisztul a szándék.
Zavarosban mosdatlanság ömleng,
csatazajban zajtalan fut az árnyék.

Szép a világ nem lehetsz rút benne,
nehéz a sors, mert kovács kalapálta;
tűz olvasztja őssze szrelmünket, de
víz sem oltja ki, mindinkább megáldja.

Ha tűz van, mindig összehoz, ha víz -,
kimossuk szennyeseinket, ha pálca
kiporoljuk vagy kiporolnak néha.

Minden tűz éget, s a szégyen azt is,
aki vízbeugrik, de tüzbe soha;
ott kiabálnak, hol ég a  tömött buksza :)

Fakad szabadság eszméje, forong;
kiömlik, mint a nagyvizek, szélesre
növekszik, lelkek igénye tolong,
mint szépre éhező tömeg, egységbe.

Ered hazafiasság forrása,
patakok ömlenek egybe, hős szívek
igazságérzete kel mozgásba,
éled az elv, mint, felszökő gejzírek.

Kiárad s örül mind ki rátalált
e nap felhívására, s odaszánja
bús szívét, erejét a változásra.

Sokág türt a magyar, jobb időt várt,
s e napon betelt a pohár,  derék
emberséggel számonkérni  sérelmét.

Nagymamámnál a kanapén kék macska
semmibe bámul, ámbár mindent lát.
Ablak szürkületéig kiderül titka;
követhet fekete ányakat, és talált
egérlyukakat, éjszakai körútján.
Farkát körbe forgatva, mint antennát,
álmok deliriuma csillan bajuszán.
Émelyeg sötét ecstasy, körömélező
köszörű vibrálja szörmentén a kadenciákat.
Kis egér bűnbánó képpel lábaihoz
térdel -, íme nagymamánál ez elképzelhető.


Reggel felállok, csendben maradnék, mint
a kandúr, aki most helyettem olvas
és ír,azokról, akik még álmosak,s mindig
ők szeretnének lenni ébren, de a holdas
éjek delejezik  ám  őket... s bár virágzik
a klivia, narancsos szomorúsága kék
macska mellé való, igen expresszív.

Valami ösztönzi a szomszéd nénit
hogy mindg a macskát irigyelje, jól van.
Adjon helyébe kutyakölköt, s máris
elviheti. Még mit nem!? : csattan fel mama.
Nem vagyunk vakok a macska többet ér,
Bennem nincs rosszindulat se szomorúság,
de nagymama örömöm hiányolja, ó trágya világ!
Hát nem elég hogy van macskánk? Nem ugye?
Az élet így nem rettegés, Isten jelenléte,
a macska előtt világos bizonyosság.

Nézd, lángra gyúlt az esti szél, piros
csókkal borítja be a fellegeket;
Szalad felénk az éj, keze síkos,
kicsúszik minden, bármit sötétbe ejt.

Didergőn libabőrös háttal álltan
rohan ránk sok szomjazó szenvedély.
Keserű a tea, vörös, mint borban
a bodzalé, kotródj fekete tél!

Anyátlan gyermek minden ember éjjel,
szép szempilláit nem zárja le más,
csak a félelem s az angyali nász.

Jeges bánatokat bundával bélel
az álom, tűnik lámpa kialvó
fénye, szentsége lassan szétporladó.

Bolti kenyér az emberek arca,
celofánon át néznek reám, késéles
fogaim nekik meg nem mutogatnám.
Oly szépen szeleteltek, s ó, kis homlokuk
mint a sercli, nem is kell ráncolgatni.

Nyögőm szeretetük súlyát, rám
tehénkedik tesó és hithős, ki
szót fogad a papnak, és le is nyel ám
néhány haraggaluskát. Nem lök ki
a Hold felszínére, "hitből" meg-megtűr.
Helyett "próbál" a Mennyekben szorítani,
mint bélpoklosnak a farizeus...
miközben én már a Mennyben írom
megbocsájtó céduláim...

Egyik nap rábukkantam Dosztojevszkijre
egérlukból jött elém s beinvitált.
Félkegyelműnek nem bírok látszani -
szabadkoztam, ő bólintott, és ambróziát
töltött poharamba, hamar lenyeltem,
és faggatni kezdtem, milyen az igazi
vers, alig bírtam kivárni válaszát.

Mert ő hiába orosz, francia stílusban
szokott társalogni - jól sejtettem,
ravaszkásan mosolygott, s elkezdett
fel s alá lépkedni, láttam nagyon
megfontolja, elárulja-e elméletét?

Bolti kenyér minden magyarázat,
de az ige -nagyanyám sütötte kenyér;
otthon szőte len terítőbe bugyolálta.

Az elme és lélek annak, aki ambróziát
ihatott - tágabb ablakot nyitott
a befogadásra, s én figyeltem
figyeltem Dosztojevszkijre...

Azt hiszem hosszú lenne, mindent
szó szerint leírni most, csak annyit
árulhatok el, hogy szerinte "a vers
egy kevéske manna", mit nem szabad
másnapra halmozni, csak annyit
érdemes abból magunkhoz venni, amennyit
aznap megbírunk emészteni....