Néha reccsen

Néha reccsen belül a valóság -
s tán légüres teret szimulál;
ekkor jobb az alakíthatóság,
mert irha puhul a figurán.
Kristályból az elme is, azonban
a csont alatt - beszürkül, valóban.

Roppanó vágy engedi előre
szürke állományok nyugtalan
gyötrelmét, s nem küld gyengélkedőre,
csak fő, hogy valami újra van.
S keresem térerőben önmagam -
Ne lenne fájdalmam haszontalan!

Felvidul kinek fájdalma múlik,
Végre simul a homlok redőny;
s mint gumi mikor éppen nem nyúlik
s fehér lesz a virágos mezőny,
Jól jön neki ingyen puhasága -,
rá se kacsintson az uraságra.

Nem lenne ily magányos az ember,
ha élne a szív hangjaival.
Döccen egyet az is ami nem kell;
eltakart mosoly rongydarabbal.
Kong szerkezetében a sötétség.
akár hazug arcán a kövérség.

Füllentenek ám tömör szavakkal,
hisz bennük nem zsong a szenvedés;
Nyomtalan elveket vallva zajjal -
agyatlan rohannak, s a szökés
mégse sikerül. Önmaguk árán
sem kapható szemernyi haladvány.