kukkantsbeblogomba

por a földet nem fedi
mert fúj a szél és kisepri
soha többé meg nem engedi
hiányát porban szenvedni

hamar visszatér - siet
és helyreáll az etikett
ki neki sokat gürizett
csak annak hoz üdvérzetett

por a földet nem fedheti
mert fúj a szél és kergeti
mi urunk visszatér ne félj
nem kell néki engedély

Elfütyüli a szél zúg is belé
a nádas, az erdő, felleget űzve
dühöng, de hirtelen visszafelé
kanyarodik, s lehalkul megpihenve.

Az ég gyűrött lepedőbe hamar
burkolódzik, megfázott a szeme tükre,
kotol tojás csillogókon, takar
milliárd bolygózápot színezüstbe.

Csak a miénk, ez a Föld árva, lám
takaratlan, Fias tyúk se kelt ebből
ki békegalambot, háborús bűn;

meg a terror tobzódd a talaján
várjuk hátha kikel a tengerekből
a Turul madár és eljön értünk.

Írok de miért ? - semmiért?
nem én valamiért! lám
billentyűkre ütök - miként
a vaktyúk est alkonyán;

Először angol a lírám:
(ájem gyakran lörn the fut),
s a szótag vékony gépszíján
konferálok egy tabut;

Kipp-kopp, a vaktyúk gégecsőr
most művészkedni óhajt
tudni véli végre szőr
ön lord játssza a showmant?

Nem én, ez csak a véletlen -
mert mi lenne, ha, kérem
én lennék a gép, s a gépem
pedig én, egyszemélyben?

Nos akkor a fogaim közt
az a sok betű sorba,
morzsolva ezt a munkakört
habzsolná odébb tolva.

Így állok én az írással
bármi lehettem volna
gép is meg ipse kalappal
mindenhogy írótata :)

Nem tudom, adtam-e választ
csak azt tudom, gépeltem,
s munkaruhát kezeslábast
nem használtam eközben;

A zsíros csók az igazi, egy forró
fekete ivása közben -; ha adsz.
Frissít mint egy jó eszkimót a porhó.
Fókát hozok ma, ha estig maradsz.

Noha kevés a foka, enni kell!
Szigonyom fenem fényes jégdarabbal;
Ha fent a Hold, mint gömbölyd, szűzi mell,
takarozz be, kedves, egy bőrdarabbal.

A csók s a zsír óv, hol veszélyek és
a bizonytalanság jéghegye úszik,
tüzet csiholni szinte szenvedés.

Megoldom akkor is, rajtam nem múlik;
csak a kávé ki ne fogyjon babám,
pólust válthatunk minden éjszakán

Meleg a festmény a hideg falon,
odafordul aki fázó, magányos;
Valaki várja őt egy kis padon;
körötte melegség, s a táj virágos.

Ki festette és kinek? ez talány.
Biztos fiú volt, nézd a padon egyre
emészti magát, csalódott a lány;
de mégis oly kitartó, mintha élne.

Mintha beszélne forró hangokat.
"Gyere édes én halálomig várlak"
de a fiú öreg már, lomha.

Remegő keze ecsetet se foghat;
valahányszor a képre néz, fáradt
szíve megsajdul, s kiszárad a torka.