kukkantsbeblogomba

lemerülők ha kell a víz alá
vagy fölszállok s lesem a kánya fészkét
nem rajtam múlik bármi visz reá
úgysem riaszt el bús írói kétség

ejtőzök rá vicces metaforát
laposra püfölöm a randa rímet
térden csúszva csókhősök templomát
játszom poéták közt az alfa hímet

teremj földi eledelem te szén
mint leülepedett víz - tiszta elmét
hogy a gerincest szólítsam nevén

s bejárván nagy szerelmek végtelenjét
versbe szedjem - van igaz szerelem 
melyben te vagy ó asszony a mindenem

Hova be, behovaiába tán?
Mély behovaság kongása egy bonzáj
Alá telepedett dalnok. no lám,
belsejében a dalnak - torka hosszán.

Gépezettel teljes bedalolás,
Bélcsavarosan elnyúzva, lazán szól.
Kis fán a Múzsa lett a bőrdudás;
Kontrázik, s csak akkor szeret, ha játszol.

Belül kedves sziget - irodalom;
Annyira parányi, mint egy buborék,
úszik keresztbe az óceánon.

Aj, mi lesz, ha egyszer majd úgy pattan szét,
Hogy az a sok dal szétömlik akár -
egy vulkán, s felébred az emberiség.

halvány aláírás amott a felhőn
úszkál tova, lassan viszi a szél
egyszer tán az aláíró is eljön
korlátlan hatalmával visszatér

költő vagyok, miért ne verjem dobra
mit leírok magamnak nem nehéz
így érez józan igazságok fogja
köszi jól van - s nem különb senkinél

messze még a nap - s fakul már a szignó
olvassák röpködve a szúnyogok
erről is verset lehet írni- bingó

lovon ülve hátrafelé dalold
mily szép volt az a megszálló pillanat
mikor a dalnok fagyi visszanyalt

apró szavak szárnyacskái megint
kitárva viszik lelkem verssorait
vándorbetű nesztelen száll   s lehint
 vakrímeket

s hej a vakrím tudjuk persze lecseng
vagy belesül a fagyasztott szövegbe
mégis röpköd azért el messze leng
vagy akad fent sérült szárnya szögekbe

szóból fagyi csak kimondani kell
s olvad a sok betű szívet melegít
könnyes szemeket tágra kerekít

ám a szárnya vékony hártya nikkel
kék fémből készül s a motorja uccu
fellegekben kószál mint a tollú

néha aprózva - költöm a rímeket
pedig mondják. hogy a rím
szükségtelen kín - rontja a szöveget

gyűlnek ekként gondjaim
tán úgy verselek, mint egy nemes nomád
úgy tompítom félszemet

terv, formula merevre görbült formák
látni kéne a lényeget
töprengő fejben tépett szóvitorlák

lufit felfúvó szelek
ábrándos álmok kincseit kifosztják
letérítenek visznek

guberálj rímfaragó
dalod szívfacsaró nem kell senkinek
labdád visszapattanó

netnek tüzes falát robot nézi meg
fűsbe folyton szuszogó
rímeid felett képzelt ütem liheg