kukkantsbeblogomba

szépszemű a csend - elnyel protezsál -
falra festene ha volnánk fotogén
s mi szakállat eresztünk ugyebár
hisz aki csendben van még nem bohém

sosem könnyezhet mert a zokogás
se zajtalan s a dobhártya törékeny
zsírtalan hanggal végzett csendlopás
pillangó szárnycsattogása sötétben

szépszemű nagy pillákkal lécezett
nem igazol hűen lelki vallomást
azt képzelem belelátunk hiszen

nagyon szeretne látni kékeket
s hallani valami duruzsolást
de mert szép hát szépen néz azt hiszem

bele néz a tengerszembe a szent
aprópénz csörög rongyzacskóba kötve
képes holtáig adományra költse
követi tehénszarvas sziluett

félelem irányítja ezt a földet
nézd a betűket miként görnyednek
s az istenek ott fent elszörnyednek
mert az igazság földig hajol - görbed

a múltkor még kinevették de most
ő a megmentő misekönyves elvtárs
kémiakönyve a farzsebében

ámenre lóbál füstölőt s ragyog
s irigykedve nézi a sok dilettáns
s a kereszt felcsillan a kezében

Tavaszdalt fú a szél s a cserép billeg
kalapom kézbe szorongatom, pucolj
vad szeleburdi; virágot hogy vigyek
én ha kitéped a kezemből százszor,
szép szeri csókra fakadhatok ma
de vihar zörög úgy tépi haragja.

Mintha beszélne igazolva magát,
nyikkan egyre fülembe sziszegő zaj;
Tavaszdalt Valentinre komponál.
S én élemedett korú tudatzavar
nos, belebonyolódom a részletekbe
s csak énekelek egyet képzelegve . :)

csörömpöl a szépség tükre a padlón
elejti kezéből az asszony s törik
mint a jég mert kacsóját meglökik
innen már nem sok kell hogy elrohanjon

vége az esztétika korszakának
kendőzd el arcod bájos hajadon
részegek bukdácsolnak itt vakon
dísztelenségnek kedvez most az árlap

viszolygást ne érezz költő ne hökkenj
mint árnyékos oldalon egy madár
mely szikrázó üveggolyót talál

s hiába csipegeti odébb pöccen
most a csodálat egy morbid szokás
okos szamárként hátasló nyihogás

én ki nem vagyok szavak őre
víg önkritikám - higgyük el
nem írtam meg soha előre
kapja meg - amit érdemel
ha van olykor benne tanulság
s kihull minden életuntság
nem töprengek át sok éjt napot
inkább szeretném hagyni ott
mintsem tollam agyon becézni
s felavatni tökfejem korán
heverve mirtuszok vánkosán
tükröt se kell folyton nézni
s aztán félóránként nyögni fel
hogy közel a vész - ma visz el


mindeddig Anyegin rímekben
ezt kezem ritkán írta le
nem mintha így zengene szebben
mert ami lázzal volt tele
azt ezután is csak poéta
írhatja le... mégse séta
innen Odesszáig noha lát
bárki Puskin cvikkerén át
hozzá méltón úgy se dicséri
világa zegzugát - nem is baj
nem reng emiatt a talaj
maradjon helyben s nem éri
meglepi ha rózsát telepít
hisz így senkit nem kényszerít

unalomra... hogy szertefutna
sok olvasó hisz írtam én
annyit amennyit nem hazudna
egyvégtében maga helyén
egy politikus egész évben
hóbortok heveny dühében
nívóm is górcső alá kerül
s had fürödjön ki elmerül
jobb lenne róni házfalakra
s leszűrni olcsó löttyön át
az epilógust önmagát
senki nem látja ott ragadva
önteltség sarában magát
ki még a Dunát se úszta át