kukkantsbeblogomba

Mint nyomok a hóban követ a múlt;
minden lépésünk lélekbe taposás?
de a szív jó, elviseli a gúnyt;
el a terheket - nincs megfutamodás!

A lélek hófehér, mégse hideg,
nem is hóember, s a formája - precíz;
neki a levegő ablaküveg -,
cudar vakvilágból fényesebbre visz.

Amennyi lábnyom annyi tévedés,
viszont nem mentség a fejetlen vakság,
hisz, mint meg volt írva - vált valóra.

Mivel nyomtalan nincs megérkezés,
barázdák révén ha majd összerakják
honnan hova futott be a lába.

- szonettversenyre 

Noha a szív fénye nem aranylik,
világít rám ha veled bíbelődöm;
S olyan mint egy mécses, mégse antik
olyankor nézlek, nézlek - eltűnődőn.

Meleg, becses fényed sose bágyadt,
pedig olaját nem cserélik szolgák,
annál inkább az észbontó vágyak
amelyek annyira kötnek hozzád.

Jöhet bármi nem maradsz sötéten,
általad én nagy fényességben éltem
vidám hepajjal kicsi szobákban

Csak a putrink vicskad bánatában -,
hogy nem lesz hozzád méltó a sok közül -
míg felette  vész, vihar, messzegördül---

Mikulásnak rozzant szánja, ezüst
Batyuja meg vakvágányon vesztegel,
s bár kedve kerekedik,énekel
körötte bús ködbe vegyül a füst.

Nem boncolgat dedós idő kanyart -
számára mindig tágas lesz a kémény
nem elmélkedik e világ - önzésén
annak örül ha tényleg jól kikapart

Persze az én kívánságom se három
vagy több, mely csiger bortól lezsibbad ,
a csizmát kiteszem - hogy teli-rakd
s ne akadj fenn mindenféle muszájon.

Egy nap ez , egyetlen hát ki ne hagyd
Ha nem is vagy már boldog most azt akard

Vajon mért előírt rendelkezés
hinni a másvilágban, mert a benső
tudatalatti térbe mélyedés
egész mást jelent, s tisztán kiszüremlő.

Valahány könyv, mint az egérfogó
kelepce is egyben, okkal kitervelt
morált kihagyó, rossz döntéshozó
mi kételybe kergeti a kisembert.

Mi a cél, tán egy rozsdás buta ész?
Mivel nem vágod a lényeget - isten
avagy földönkívüli, mind talány.

Emésszen önvád, ha halálba mész -
pedig sorsszerű élni "bűneinkben",
feloldást kérni meg nem igazán.

Mily bőségesen hullámzó a vég
szava - rímkalász, melyet ha kicsépelsz
magot nem találsz egyben se - az, rég
kihajtott s most hamván bolyongva lépdelsz.

A táj öltözik vetkőzik neked
nem magának sem az égi Atyának;
hiszen te rángatod a zsineget -
mitől a kis lábujja - néha fájhat.

Üres a mítosz belseje, s ha rím
se ékesítené - mit érne? semmit!
Pocsék a mű, ha becsap szép meséje.

Az ég hasában élünk -, csontjaink
emésztő világ puhítja, öregbít -
elkoptat s aztán fütyül az egészre