Övegh Zoltán

Ha a szemedbe pislog az egykori bánya vágat világítóteste, az nem feltétlenül a borzalom előjele. Kihuny a fény és csak azt hallod, hogy a lélegzeted megtalálta a fejeden a lámpa kapcsolóját. Poros előtér sok kacattal, átlépni az egykor állatok illetve csúszómászók csontvázán. Itt nincsenek csarnokok, csak nagyobb termek s e fejtőhely az ideg fejőhelye.

Plafonon rekedt barlangász lány testével át lehet hintázni magunkat a túloldalra? Addig nem vágjuk le a cseppkőről hanyatt lefelé lógva, utána kiszabadítjuk. E denevéremberek szaglásznak a levegőbe, szóval a kürtőkben kúszva mértékkel osonni a kézzel a helyenként hegyesre sebződött koszban ázódó sziklákon és csínján a rádió használatával. A fény a kobakon lényegesen tovább bírja a szuszt?

Lábujjhegyen a zaj csapásával, a bányaló is ásítva nyerít. A kápolna mélyén itt Csepelnél nincsen remény, se túlélés, a derűlátás azonban az életben maradáshoz erény. A másik fél aki a férjem, Ő valahol kint vár a barlangon túl s innen másodjára szintén ki kell jutni. A szellőzőkön sétálva rántom a gyeplőt, nem itt kívánok vacsorázva éjszakázni e hűvösnél.

Nem tetszik, hogy az üde víz néhol a mocsokban úszik. A botor, hitetlen seriff beledurrant kolttal a levegőbe és omlik ránk a tető, valamelyikünket a hang omlasztotta szikla agyon is nyomhatta volna. Aki itt eltűntnek számít, nem feltétlenül van meghalva. Tulajdonképpen a sátán pokoli kapujából csak paci vontatásával van mód távozni?

(A fagerenda szakad THE DESCENT PART II)

Soha nincsen teljesen sötét, mert a csörgedező csermely visszacserzi a cseppkő arcát. Nem az arctalan verem adja a veszélyt, itt lent fehér denevéremberek tanyáznak és vakok. A hang az, amire vadásznak s e veremből kétfelé vezet a kijárat. Le lehet jutni a beakadt csörlőn, aminek pillog a pilácsa vagy a szűk rés bokáján a fák gyomra köszönti az orrot.

Mindig óvatosan, e vágatokban a hang nyugdíjazásában tolong a köveken és igazi kincsek a hasadékok. Egér vagy patkány is préda e sűrűn maguk fölé szimatoló lényeknek. Mivel e hegyesfülűek vakok, teljesen mindegy a zseblámpa vaksága vagy a fejen lévő tartalék szem bogarának állapota. A víz iható s suttogni nem veszélyes, Sára baktat éppen a levegő pihenők között az alagsori fürdőszobákban illetve az emeleten az életben maradásért csinos szekerce osztja az észt.

A századok óta húzódó ellentét után megbékél egymással ember és troll? Előbbiek kezdeményeznek ehhez a százéves tihanyi bablevessel. Barlangból, erdőből érkeznek az utóbbiak s ülnek asztalhoz. A fejvadász lányoknak kicsi szarv van a fején, a fiúk agancsának tükrében.

A paszuly ízletes a Bakonyt hazájaként elkönyvelő embernek, elsőnek a barlangi lények látnak hozzá. A troll nők aránylag felöltözve foglalnak helyet. A férfiakon vidéki öltözetféle tarka nyakkendőben a denevér öltönyhöz és ismerkednek a kanállal.

Az oszlopok könnyező súlya szomjazik tócsáért, amit a kavicsok sem tudnak csiholni neki. A szennyvíz csatornája lélegzik az átható levegő átitatott bugyorjában, de hol vannak a patkányok? Az egér kétszer megnézi a farkát, annyira nem hallja csobogni a vizet. A zihált hajak fölött a tüzes szekerek gumijai rohannak és ide még a hajléktalan is gyónni jár? A hűvös emeletek szótlanul zihálnak, falakra van száradva a kesergő takony. A huzat kirekesztettsége lázad a cseppek zuhanásáért, a fény vakító pislogása ez kintről.

 

A fény tompa dühe a semmibe lohol a szelleme nélkül a halkuló kérdések kerítésén. Az éj motorját nincs szív, ami beindítaná. A motor kerékpárján ülve él e város, de nem kap enni a lelke és hideget eszik a segítség. A kétkedés víg társaságában lófrál Mihállyal s e gólemarcú fürtöst tanítaná?

 

Fekete vérbe őrjöng a hazugság, az igazság halott. A kétely romlásnak indult sopánkodást fogyaszt a késével, a szomorúság vasvillájával ízlelve azt. A vacsora elmarad, mert a szakács főzésre romlandó húst hozott. A séf húsz perc múlva visszatér szálkás s félforró hamishallal, jó az a haddonfield - i asztalra és tésztával meg kenyérrel jó étvágyat.

 

A fejek üresen okosak, a mező beszéde ez. Az aszfaltba szúrt vasvilla mocskos s a mérges felezővonal az úton kap egy tockost, az álarca magának mesél az elnéptelenedett erkély szobájában. Lakók tömege éhes, nem kergetik egymást így ősz végén vérben az ázott falevelek. Nincs aki meggyújtsa felettük és rájuk a tüzet, mert e csodás meg erős asszonyról elfeledkezik a halottak napja.

 

A szellemek keresik ezt az anyát, aki egy kitartó hős lánya is egyben. A fák nem fújják a szelet, de hajlonganak a gerincük csikorgó dőléséért. A vadak lélekre éhesek és magukban hánykolódva hánykolódnak az erdőség szívében. Valami meghalt s ki szakad meg e szívért?