Övegh Zoltán

Lehet, hogy rajtam kívül még valaki világtalan ebben a szobában? Rá ordíthatnak akárhogy. Van, hogy a saját szavát se hallja. Ha Ő a pedál gázja, Én vagyok a kormány kalimpáló karja.

Ezt csak az orrának a viszketése zavarja, aztán még csók is csattan az arcában az ajkára? Én soha nem akartam cirkuszi akrobata lenni, most meg egy kabáton függeszkedve lógaszkodom az erdő felett és a maffia birtoka mellett. Nem fogdosok senkit üresjáratban. Nekünk azt mondták, hogy a haladásért tapogassunk az életben.

(Vaklárma, See no evil, hear no evil 1989)

Nehéz idők járnak a pokol koronázatlan királyságában és Éva nem hagy el, azonban mély barátsággá hamuzik e munkakapcsolat. Ő nem talál magának más férfiút a másik feleként, egy közös gyermek így is összeköti a gyümölcsöt. Azt a termést, melynek a köteléke kitart ez áramló hamusivatagban. Valamint a majdnem társam újabb gyermekkel terhes tőlem, a neme pedig a szelek szava szerint Nő.

A beszéd csendjében csitul a száraz zivatar, Éva beszélni kíván velem e dörgések közepette. Már jó ideje önti ki nekem a lelkét, amidőn is a magam részéről teszem hozzá az érzéseim esőjét s remélem azok nem cseppekben csapódnak le a részére. Zörgésben a szeme és a romantikázás házába lépek be vele, a bárányok ezalatt arrébb mennek máshová füvet legelni az égen. Más mezőkhöz pedig más fajta fodrokban sodródó lábak tartoznak a gomolygás borotválás utáni vizét nézve.

Amit sejtve reméltem, megerősítésre kerül a mosolya mögötti fogsorában tükröződve és a szembogaram figyelemmel követi a beszámolóját az ajkak szárnyán repülve. Gyermeket hord a szíve alatt, terheljem a lelkét a bennem lévő fekete gondolatok híreivel? Vagy inkább vezessem fel fokozatosan az esernyő tartóbotját érintő ponyvájának a lappangó vetülését, amiért jobban járunk a ködbe lépéssel? A királynő ül a székben a cégnél váltóállítás végett, még ráérünk azonban a lelépéssel.

El kell majd menni a világos ebekkel a vörös madár ideérkező szárnyalása előtt és e derűs kutyusok a kutyafejű emberek, akik még a független cégeknél dolgoztatnak embereket. Több hetünk, akár hónapunk is van eldönteni ezt. Hogy a tatár kobakúakkal elmegyünk vagy pedig jön a kétes lehetőségeket s mozgásteret kínáló hadsereg. Mandyhez megyek el az éj leszállta előtt, ameddig az idő még temérdek.

Megjárja e test topban vagy anélkül az időt. Lehet vele játszani meg visszaélni is. Megmássza a csinos lábam erőtől duzzadó bokával a dögös combbal a világ eredetének lényegét. Elfáradtam, nincs még itt az ideje azonban a pisztolyok letételének. Jobban is szeretem az ütésekhez a rúgásokat és ennyi volt a pihenő?

A birtokot megtámadják, amit apám oly nagy gonddal gondozott. Mikor máskor, mint éjfélkor? Remélem, hogy se az idő és se a tér felett nincs hatalmuk. Én senkit nem láttam rajtunk kívül a barlangból saruján kibandukolni.

Néhány madarat a függönyről megtréfálok a nyakánál, meg időm függvényében lefegyverzem. Ha elszakad miattuk a függöny, ők festik azt újra sötétre és varrják szépre.

A bástyaember ellen küldenek minket bulldózerekkel meg markolókkal valahova egy emeleti vasútállomáshoz a hegyekbe. Csak néz a szemgödréből a világítótornyot bőven elhagyva és a fáklyák sem hozzák izgalomba. Öltönyös férfi bukkan fel a szájából azt mondva, minden egységgel most tüzeljünk e monstrumra! Ezekhez nincsenek töltények, azok csak emelnek meg egyengetnek.

Ki vala ez a jóképű manus? Eltűnt, mintha a sín vitte volna el. De nem olyan volt, mint doktor Gordon apja? Igen, mister G - man. Két évtized után sem tudjuk, ki a mérnök anyja. Mindegy, fejezzük be a támadást s a gépek testedzését.

Az ujjam perecein keresem az ízek oda szárított tejfölben síró ízes fonódását s nem tudom vígasztalni őket, mert elveszik tőlem az ügyet és amúgyis kudarcot vallok. A doktor az oda nem figyelésem végett old kereket, rács mögé kerül illetve kockával dob a kalitka mögül. A bika az arénában bolyong a halál fejének lepkés, mocsok reptette retekjében.

Vidít a bizonyítványom, mégsem dohog körbe a boldogság öröme illetve a csúzli is búban leng a könnyekben várakozó szemembe. A szívem bégetése zárja a karámot, kong a harang ölében a fegyverem gyönyörű ruhája. A lelkemben a bárányok is elhallgatnak, a csalódott félelemhez fekszem az ágyamba a tudatomat pihentetni, de nem tudok aludni.

A pirkadatra ébredem, de hogy aludtam el? Kínoz a vétek mentességében merülő bűntudatom. Rúzs helyett a szájfényt fel és nem kell ing, minél kevesebbet takarjon s inkább mutasson belőlem a ruha. Kell, hogy legyen valami nyomnak! A bandzsához megyek több, mint csinosan. El is csábítom, ha arra fordul a lemezen a korong.

Nekem Ő nem tetszik, de Én neki igen. A szolgálatim virít a tokban. Örül, hogy nem adom fel s virít a derekamon e kantár a törzsemre. Az igazat hazudom e talán jóképű srácnak, hogy még nem érintett a csókom férfi ajkat és segítsen a kutatásban.

Kit érdekel, hány óra van!? A doktorban megbízva félig adja csak nekem a bizalmát. Jack büszke rám, Én azonban félig vagyok elégedett önmagammal. Csattanjon és csókolom meg e hímnemű ajkát, hogy biztosan őszintén pörögjön az agya ezen az aktán.

Két ember meghal miattam, gyúljon a lámpa az asztalon! Mi az ami felett elsiklik a gyakorlott szemem fényre éhes pislogása? Ez várható volt, hogy ez a barátféle szenvedéllyel visszacsókol. Szétfüstöl az agyam és pattanok a száraz viharban autóba.

Velem akar jönni, de Ő nem ügynök. Azt mondja, nőként engem egyedül oda nem enged el. Vérben ázik az eső bennem, egy mellény azért a testén függjön. Tisztuló felhők záródó függöny tárulásával az égen, e kastélyba belépünk és miképpen hagyjuk azt el vagy milyen élménnyel?

(Clarice Mary Starling 4.)