Bűbájos éjszakai látogató

Maáb királyné bűv-tündöklő legfiatalabbik lánya,

Felismert engem a róla való édes álmodásban.

Magához szólított az éjbe, varázzsal és halkan,

Szemeimet szépség sűrű mákonyával betakarta.

Álmomban megmutatta mi volt az igaz múltunk,

Hol idő előtti tereken már egymástól tanultunk.

Nem volt ott sehol külön ő, sehol sem a külön én,

Mi voltunk számtalan formában a szép remény.

És mi ezerszer elbuktunk, milliószor ordítva fájt,

Keresve örök nem lelve a tudott legvégső határt.

Vesztettük egymást, tűzbe, vérbe, csatákban el,

De két lét tanító, hívására csak egymásnak felel.

Így álltunk egymást bűvölve e éjszaka peremén,

Időtlen és végtelen kezdet óceán két félszigetén.

Kezünk egymás felé kinyúl, újra kezdődik a tánc,

Ön azonos, önátadó, egyben, újra szívére talált.