Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Karjaimba hullott az álmod,

Épp tegnap este,

Mikor lelked és tested bennem,

A nyugalmat keresve lelte.

Hangom fél mély rezgő zöreje,

Biztonsággal burkolt bele,

Az ön elengedésbe hol te,

Épülhetsz újra erővel tele.

Végtelen felmagasztal bizalmad,

Tested lelked, önt feledve érző,

Karjaimban hagytad, szusszanón,

Váram és birodalmam, téged védőn.

Ó maradj még, pihenj kérlek,

Engem itt elnémít szépséged,

Férfit teremtő gyengédséget felett,

Téged óvón szeretve vezekelek.

Veled, beléd feled estébe menet,

A léha délután, csók a csók után,

És felfedezve játszik, bárhol bármit,

Csakhogy boldoggá tegye létedet,

Az örömök kertje hegyén.

Én vagyok az lény, ki képzeteidet,

Számon tartja és nem csalfa szolga,

Inkább örök szabad mecénásod,

Felszabadító sereged, hogy éld jól,

Vénuszt meg, igaz égi másod.

Minden próbát kíváncsibban állod,

Te ki, zokogtató lélekviharod adod,

Vissza a bántanak, neki, mert az,

Egészed többűl meg tőle és nő,

Felfelé végre lelked erkélye.

Az égre, ahová az való, mert veled jó,

És jó veled valóság is meg elképzelt,

Kép szeletek, mikor drága idődben,

Bő kezeidtől szerelmes vagyok és,

Boldog, a huncut remény lehet.

Szemeidben kell a nap,

Mint apró szentjánosbogarak,

Arcodon tűzzel kél az élet,

Gyönyörű testrészeid,

Mint édes nehezékek,

Láncos fogja vagyok,

Miket elengedni sehogy nem akarok.

Belegömbölyödsz markiamba,

Csípőid lágy kengyel,

S adod mi vagy, szerelem mindennel,

Kinek est-hajnal csillagaként,

Örök egemen ragyogsz,

És én papod vagyok.

Téged szívembe és eme,

Lángoló imába zárva,

Mert így egyben csak rád vágyva,

Kezdődjék hát gyönyörű napunk,

Hol egymásnak, újra, rajongó csodái vagyunk.

Rideg világunk, egy ősi legenda szerint akkor keletkezett,

Mikor az utolsó sárkány is elhagyta az embereket.

Végső varázslatával lezárta szemüket, hogy a múlt emlék,

A jövő pedig érthetetlen lehetőségek sokaságaként ég.

Addigra már az emberi önzés és gonoszság elpusztított,

Minden ősi varázslatot, mindent mi életre hívta ezt a valóságot.

A távozása előtt az ős-sárkány két vendéget hívott még,

Kikről tudta, hogy lelkük tükrében a tisztaság ég. 

A Napnyugat Papnője és a Napkelet Remete varázslója,

Hosszú útja után föléjük ért, a sárkány templom hajója.

Nem beszéltek, gondolataikban mégis egyként élt az elkerülhetetlen vég,

Eleven tanúként látták ahogy a csoda távozásával a lélek elég.

Feladatul kapták, a mágia távozásával világunkból végleg,

Hogy minden korokban egymást keressék legyőzve a sötétséget.

A dolguk a remény, a harc ott ahol mérgező gondolat maga a lét,

Mégis örök egymást támogatva bizonyítsák hogy emberben szeretet ég.

Így hát a két különböző fél mégis egy egészet alkotva örök ideje harcol,

Nem mond le se egymásról se az igazi célról, bármivel is dacol.

Mondja igy mindig eme kettő egymásnak: - Bármilyen sötét is az éj,

Tiszta szívem lámpásként megtalálod, higgy bennem, soha ne félj.

Mily csodálatos is vagy te tündöklő kedvesem,

Mikor önön lázongásaidban veszve bent érzem,

Lelked teremtve szeret, harcolva önmagad ellen,

Győzelem nélkül te nem vagy soha sem teljesen.

Tested kertjét őrzi Marsra vetett igaz szemed,

Remény és vágy mi játszik ott boldogan veled,

Érett szépséged szépség ígérete minden felett,

Cupidót és Éroszt szülted, sem véletlenül lehet. 

Mikor csillagod felragyogott naiv voltál s kedves,

Csalatkozva lettél te mértékkel szép szerelmes,

Megtanultad benned a lelked kell mit más keres,

Mert a test könnyű párlata jó kötést nem teremt.

Halld hát mind, szép Vénusz köztetek jár megint,

Szerelemre int és tudja jól a vágy tüze megérint,

De az igaz szerelmes Vénuszod az isteni nő szerint,

Szerelem csak az, mi lelkeitekbe is magvat hint.