TURIKARI68 blogja

Csak annyit kértem tőled,

Hogy szeress.

Mosolyogj reám,

Miközben szürcsölöm a levest.

Örülj, hogy eszem a főztödből,

S az asztalodhoz ülök.

Nem kell több, csak az, hogy nevess,

Meg a rántott hús és a csülök.

Mond azt, hogy itthon vagyok,

Szívedben kapok szobát.

Tekinteteddel mosdasd le gondolataim

S lelkemről a hosszú út porát.

Ahogy egy kósza mag,

Elhullik egyszer.

Ahogy két szemed nemesítené,

De mindent tönkretesz a vegyszer.

Ahogy rád néztem sokszor,

Drága Johanna.

Mintha te még élni akarnál egy kicsit,

De az én testem már, szinte csak rohadna.

Ha lenne oly kép,

Most megfesteném, neked tudom.

Mert a szónak nem hiszel,

De lehet már nem is lesz rá alkalom.

Nem mondom, hogy keress,

Hisz akkor sem voltam ott, ha láttál.

Csak éreztem benned önmagam néha,

S mindent, amire te vágytál.

Kívánom, hogy légy boldog,

Szeress, s vággy, találd meg az igazit.

De ne feledd el az utazót, ki nem mondta,

De olykor a meló végén hazavitt.

Láttuk azt hiszem

Egymás tekintetében azt a szempárt.

S nem hiába igyekeztem elmenni,

Mikor keverted oly serényen a baracklekvárt.

S ha lesz még egymáshoz szerencsénk,

Mint ékezetnek a mondaton.

Ha csak öt percig nézel rám úgy, mint akkor,

Már megérte bízvást mondhatom.

2020/ 02/ 01/ 11:00

Az ösvény.

Szűrt fény kúszik felém a lombok közül,

Egy napsugár a földre kuncsorog.

Leszakított álmok csonkjai az akác levélen,

S a madárdallal a szél, fülemig kujtorog.

Lassan beleveszek a hosszú sétába,

Nyomorék félelem lepi be a szívemet.

A szó az egyetlen fegyverem,

De a fényűző világnak, nem adom el a lelkemet.

Ledobok minden a porba egyszer,

Már alig látszanak lépteim.

Megszűnik a suhogás is, a sinusritmus,

S a csillagok közé felakasztom az emlékképeim.

Túlragozott szavaim,

Pályára állnak, időben és térben.

Még én csendesen megpihenek,

Földanyám ölében.

Turi Károly/ 2018/ 04/ 29/ 07:30.  

Ajka.

Fekszem egy álmon,

Alattam bársony női hang.

Az utcán száguldó autók,

Visszhangzik tőle a gang.

A cserepekben kiszáradt virágok,

A múlt kedves emléke.

Szerelmet ébresztett bennem egy tündér,

De már most rothad az elméje.

Az egyik galambdúcban lakik,

Szárnya még suhog néha, de a lelke tele fekéllyel,

E sötét szobákba zárta bennem a fényt,

Puha műkörmös tenyérrel.

Nem vagyok már élő,

Csak porcicákkal hadakozok a sarokban.

De tudatára ereszkedek, mint egy pók,

S érzem szuszogását a néhai hajnalokban.

A város közben mit sem sejt,

Burjánzik tovább, mint egy beteg sejt.

Én már nem létezőn, ott zokogok az ábrándok tükrében,

Várom az érzést mi elemészt végleg a szerelem üdvében.

Turi Károly/ 2018/ 04/28/ 19:30   

Édesem.

Besompolyogtál szívembe,

Ahogy Pestre az este.

Oda loptál magadnak, mint lámpa fénye az árnyakat.   

Felduzzasztottad ereimet élettel, 

Ahogy medrét az áradat.

Úgy leszek eleven,

Hogy tekinteteddel felém zuhansz.

Azóta várlak a platánok alatt folyton,

Mint tavaszi kikeletet az őszi suhanc.  

De hol voltál, hogy ott lettél?

S teremtetted nekem az életet.

Mégis átnézve rajtam egy darabig,

Mint ki nem lát bennem mást mint kísérletet.

Ott bújtattál magam elöl,

De a színes avar, már nem adott rám kabátot.

Mert te megláttad bennem azt,

Akit addig még senki se látott.

Gic . Október 19