TURIKARI68 blogja

Közélet
TURIKARI68•  2020. június 18. 07:14

Bíztam


Bíztam.



Amikor elakad a szavam,

Nem látja senki.

Hogy eltűnik a világ előlem,

Melyben amúgy sincs hova menni.


Úgy látták sokszor,

Nem mondtam igazat.

Pedig kirabolták lelkem,

Ledőltek a falak.


Betörtek a legszentebb helyre,

S meggyaláztak.

Ez az amit rejtek,

Amit senki nem láthat.


Egyedül vagyok,

A haza utat lesem.

Hogy nincs minden hiába,

Mielőtt utoljára botlok s végleg elesem.


Nem lesz tán ki felsegítt,

Virág leszek egy vázában. 

Temetők csendjén nem szipog értem csak a líra!

Itt voltam szerettem, de tőlem senki nem fakadt sírva.



TURIKARI68•  2020. május 21. 16:41

Vidéken.




Szél zúg a lombok között,

Mintha tenger morajlana csúszós köveken. 

Az akácvirágok fehér fodrok, 

A méhek szirének, melyek nektárt gyüjtenek  könnyeden.


Szemek előtt a  felszínen,

Ott úszik minden mi tekintetnek drága.

De mélyen  hol a mesék irodnak,

Minden csupa dráma.


Hol a besurranó szőke napsugár,

Ha szerelmes ösvényeken szalandna.

Egy költő várná mint múzsáját,

Ihletében tyúk tollas  kalapba.


Ide lent csend van! Hallani lehet,

Ahogy könnytől párás levegőben,

Felakasztja magát a lehelet.

Tovább él  odvában a remény egymaga,

De az érzés mint egy gyulladás,

Csendben feladja.



TURIKARI68•  2020. május 19. 18:49

Bennem élsz.

Élt bennem a remény,

Pár napig.

Előttem volt arcod s szőke hajad,

Mely bánatommal leomlik a váladig. 


Tekinteted sodrása,

Szédít folyton szüntelen.  

Eltünök  odaveszek,

Szégyenkezve büntelen.    


Elhord mellőled  a szél,

És mindenemnek lába kél. 

Akár a sirhalom, kiveszik belőled  emlék, ahogy lelegelésznek  rajtam a tikkadt szöcskék, S eltűnök mint az írmagom .


Könnyed néha lehetne manna,

Mely e szomjas földben innom adna.

Hogy bele halok, nem mondtam mert nem szabad,

S te is annyit csak,ne éld bele magad.




  

TURIKARI68•  2020. május 10. 10:20

Hajnalban.

Holdvilág sétàl az erdőszélén,

Bele-bele szagol a kormos illatokba.

Jól fésült tarló mosolyog fényesen,

A fakuló csillagokra.


Lassan odalopja az idő,

Az első lineàris csíkot.

Melyen felszívódik a napsugár,

S az ég mint az itatós, vele együtt hízott.


A hajnal nagyot àsít ,

A fotoszintézis besurran a fàkközé a gyökerekig.

Mintha testet akarna öltteni egy lidérc,

De a placebo felhőkön meddőn megöregszik.


Én pirulaként gurulok àrnyékom utàn,

Lecsússzannék a torkàn de nem lehet.

Felzabàltàk az àlmok,

Gyógyíthatatlan lelkemet.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom