TURIKARI68 blogja

 

Ha kilehelné lelkét,

E szegény pára teste.

Tán, mint felhő jönnék ismét a temetőket járva

Virágokat ötözni az este.

 

Mint egy messziről jött vándor,

Ki könnyekből alakot ölt, akár egy langyos zápor.

Leülök melléd a zuzmós kövekre, mind ahányszor, s némán hallgatok!

Ott várlak, hogy aszott szemeidnek előcsaljam a harmatot.

 

Utánad tévedt tekintetem,

Egyre gyakrabban nem talál! Mert mint egy megszállott

Kukkoltuk a mennyországot az élettel, ő meg én.

Ki felett önfeledt őrködik a halál,

De hittem, hogy a hold is csak egy lyuk lehet odafent az éjszaka közepén.

 

Oroszi temető. 2021/ 06/ 01/

 

A boldogság nekem egy üres lepedő,

De ritkán, e sors, mint temető, reá házi áldást hímez.

Júdás volt s irigy a perc, ki ígért valamit is

Mert hisz szólnék én, most de nincs senkihez.

 

Boldogasszony anyám ezért, ha ott vagy valahol,

S lelki atyám te messiás.

Mint falat kenyér úgy kellene a szeretet,

Mert te vagy az eredet, senki más.

 

Hisz e kehelyből pezsdültem én is ide,

Időbe és térbe.

S borulok, ha lehullik rólam puha húsom

Búsan bocsánatért térdre.

 

2021/ Április 19.

 

 

Szerelmet ígértél,

Olyant, mint a tiéd volt.

Telis tele fekete lyukakkal,

Mi közbe szikrázott az égbolt.

 

E térben kerestelek én sokat, idelent kinevetve másokat,

Ezt az ateista világot.

Mert nekem te úgy lehettél az isten,

Ahogy téged soha senki nem látott.

 

Ezért elemlámpával pislogtam én vissza,

Oda fel, mikor még alig hogy az üres este leste a tájat.

Hisz otthagytál valamit, e rühes testbe,

Szinte mindent!  Ami ég! S e világon fájhat.

 

Tán csak elképzeltelek magamnak?

Mint kacér virágok a méhet, ragadós illatokkal várva a réten.

S alkottam rólad egy képet,

Hogy te is megtennéd mind ugyan ezt értem.

 

Adod, és ugye kiragadod innét szalmaszál lelkem

Mikor, ahogy a vályog, agyaggal megkötve drága vérem

Majd rólad többé nem álmodom.

Mert valóság leszel, s megölelsz, ha e szeretetért önmagam is feláldozom.

 

2021/ április 15. 16:11, Cseszneki szerpentinen

 

A hitemet küldöm hírnökömül,

Hogy el ne felejts soha.

Mert amikor mindenem veszni látszott,

Te akkor sem voltál hozzám mostoha.

 

Ott bujkáltál belsőmben,

Hogy azért annyira mégse fájjon.

Megbizsergettél álmaimban,

Mikor fagyoskodtam, mint fáradt madár az ágon.

 

Érzem, több vagyok, mint kreáció,

Nem az ember teremtett magának!

S a világhoz mely bennem lakik,

Semmi köze se lett, se anyámnak, se apámnak.

 

A hitemet küldöm hát hírnökömül,

S e fájdalmat, a legszentebb szentélybe.

Hogy tekints le reám uram

Ha már az életnek itt nem lesz semmi esélye.

 

2019/ 11/ 27/ 10:52.

 

 

Látni véltem tekinteted,

Odafent a csillagos égboltban.

S eszembe jutott, hogy boldog,

Én már milyen régen nem voltam.

 

Csak alkalmi partner volt az élet,

S benne a hit.

Csak fájni van itt,

S ha boldognak is láttál valaha, hamar visszakérted.

 

De tartozom neked,

Mert megtestesültél értem, s még a bőrömbe is bújtál.

A kereszten érettem,

Tán percenként meghaltál.

 

S én odaadó lélek lettem istennek,

Szerető fia anyámnak.

De legnagyobb adósa,

Mégis a halálnak.

 

2019/ 05/ 19/ 10:17.