TURIKARI68 blogja

 

Írom ezt a levelet,

Emlékül az időnek.

Mikor rajtam, majd ha egyszer tán,

A mezi virágok is kinőnek.

 

Kihez nem jön el zokogni,

Csak a csapzott felhő.

S gyerek cipőben nézte az ég is,

Ahogy a fű alatt mégis felnő.

 

El kell, dugjalak te drága énem előle, mert itt kujtorog e szélhámos,

S az igazság utáni vágy, egy lassan ölő méreg.

Ki itt csalódott, de hitt, hogy a líra volt a mátkája!

Inkább legyek áldozat s még beleférek, ott lent megvár Noé bárkája.

 

Tán nem leszek súly test nélkül,

Ahogy vitorlánk a csillagok közt tántorog.

Csak az elmebaj kísér, hogy megszűnök,

S a tudat mely háborog.

 

Az árbockosárból, ha meglátom az urat,

Ki lehet nem is sápadt,vagy  szomorú, hanem inkább mulat,

Mint a galamb röppenek feléje.

S átjár a döbbenet hogy ott lapul az igazság,

Mint isten igéje.

Gic. 2021/ 07/ 18.

 

Attól féltem mindig,

Hogy olyanná válhatok akár a többi ember.

Lopok, csalok, hazudok,

S el is felrejt majd az isten engem egyszer.

 

Duzzogva néz az atomokból,

Kesereg, amivé váltam.

Tetézve a bajt, nem kerül elő a semmiből,

Ha majd, kőbe ütöm pont a lábam.

 

De volt, aki sugallt a keresztúton,

Hisz csak kérnem kellet mindig.

Szólt, hogy merre menjek,

És nem süllyednem le soha, addig a szintig.

 

Ott lesz velem a lélekvesztőn,

Tán ő lesz ki megkísért, a mumusom.

De ott lesz velem, amit megígért,

Ha lehull a húsom.

 

Gic/2021/ 06 / 27 16:15.

 

Ha kilehelné lelkét,

E szegény pára teste.

Tán, mint felhő jönnék ismét a temetőket járva

Virágokat ötözni az este.

 

Mint egy messziről jött vándor,

Ki könnyekből alakot ölt, akár egy langyos zápor.

Leülök melléd a zuzmós kövekre, mind ahányszor, s némán hallgatok!

Ott várlak, hogy aszott szemeidnek előcsaljam a harmatot.

 

Utánad tévedt tekintetem,

Egyre gyakrabban nem talál! Mert mint egy megszállott

Kukkoltuk a mennyországot az élettel, ő meg én.

Ki felett önfeledt őrködik a halál,

De hittem, hogy a hold is csak egy lyuk lehet odafent az éjszaka közepén.

 

Oroszi temető. 2021/ 06/ 01/

 

A boldogság nekem egy üres lepedő,

De ritkán, e sors, mint temető, reá házi áldást hímez.

Júdás volt s irigy a perc, ki ígért valamit is

Mert hisz szólnék én, most de nincs senkihez.

 

Boldogasszony anyám ezért, ha ott vagy valahol,

S lelki atyám te messiás.

Mint falat kenyér úgy kellene a szeretet,

Mert te vagy az eredet, senki más.

 

Hisz e kehelyből pezsdültem én is ide,

Időbe és térbe.

S borulok, ha lehullik rólam puha húsom

Búsan bocsánatért térdre.

 

2021/ Április 19.

 

 

Szerelmet ígértél,

Olyant, mint a tiéd volt.

Telis tele fekete lyukakkal,

Mi közbe szikrázott az égbolt.

 

E térben kerestelek én sokat, idelent kinevetve másokat,

Ezt az ateista világot.

Mert nekem te úgy lehettél az isten,

Ahogy téged soha senki nem látott.

 

Ezért elemlámpával pislogtam én vissza,

Oda fel, mikor még alig hogy az üres este leste a tájat.

Hisz otthagytál valamit, e rühes testbe,

Szinte mindent!  Ami ég! S e világon fájhat.

 

Tán csak elképzeltelek magamnak?

Mint kacér virágok a méhet, ragadós illatokkal várva a réten.

S alkottam rólad egy képet,

Hogy te is megtennéd mind ugyan ezt értem.

 

Adod, és ugye kiragadod innét szalmaszál lelkem

Mikor, ahogy a vályog, agyaggal megkötve drága vérem

Majd rólad többé nem álmodom.

Mert valóság leszel, s megölelsz, ha e szeretetért önmagam is feláldozom.

 

2021/ április 15. 16:11, Cseszneki szerpentinen