TURIKARI68 blogja

 

Ahogy itthon járok mindig,

Megszólítanak a régi barátok.

Előkerülnek valahonnét, de csak itt,

A felnőttnek hitt biciklik, szánok, s a nagykabátok.

 

Pedig nem is fázok! De a szárnyak folyton ide hoznak vissza,

S csak hintázok vala, ágak hegyén, mint a gerle.

Keresem a régi sátrakat odalent,

S téged, hogy ott voltál valamerre.

 

Hiába köszönök, csókolom,

Csak a hiányérzet hajbókol felettem.

Ahogy e fizikai sík, akár a horizont a föld alá görbül,

Én meg csak egy vidéki lettem.

 

A sors vajon ezt az agyagot szánta nekem?

Ide ültetett, játszott velem, s kacagott!

Idevájt a lelkembe sokszor,

S rejtett volna el, mint valami vacakot.

 

Meg is kell, hogy bocsáss még, mert elmentem én is,

De úgy tűnik nem hiába ütöttél vertél belém tanyát.

E helyen maradsz csak az enyém,

Hol visszaadom neked a tantust egyszer szegény anyám.

 

2021/07/10/ 17:02.oroszi.

 

Csak egy törtrésze vagyok a fénynek,

Amit az univerzum szavakba ölthet.

Csak egy pillanatra létezem,

Mikor elérem a földet.

 

De akkor kujtorgó napsugár vagyok,

Mohás erdők alján.

Ki kilépek e ködfalakból,

Ibolyát szagolni néhanapján.

 

Ki odaesve ég, és földközé,

Szivárványhidat festett.

Kuncsorgott a szerelemért,

De úgy, mint a boldogság, soha sem ölthetett testet.

 

Aztán e törtrész,

Lassan vissza egészbe fordul.

Ahogy megmossa Pilátusom kezét,

S a lelkemen tiszta víz csordul.

 

2020/ 06/ 12/ 11:48

 

Tán olyan lehet,

Mint egy elemi részecske.

Mely elszökött a vákuumból, s nem bonható

Mert úgy haszontalan szétesve.

 

Mint a gondolat,

Mely rést hagyott.

S most pont,

Talán te, vagy én vagyok.

 

A sötét égbolton egy csillag,

Mely nem hasonlít a másikra.

S belső templomunkba a mécsest,

Gyújtani hivatott akár az isteni szikra.

 

Oroszi, 2021/ május, 09 .

 

 

Visszatértem kishazámba,

Mint ahogy egy szellő száll, és sír hidegen.

Nem ismertem senkit de kár,

Olyan voltam már, mint egy idegen.

 

Nem kell bólogatnom, s csókólomot köszönni,

Úgy sétálok akár, a városba.

Hol kasmír kendős öreg mamák már,

Nem ülnek le lócára kint, a házak elé vánkosra.

 

Hol nem húzkodják már csípős libacsordák,

Rövid kantáros nadrágom.

Tudod, én mindig mondani akartam, hogy szeretlek!

S most már hiába kereslek!  Annyira sajnálom.

 

Te voltál a szikrám egykor,

Én meg lobbantam, mint a száraz rőzse.

Szerelmes lettem korán,

Pedig nem volt a láthatáron akkor még nő se.

 

Rabul ejtettek a betűk,

S a friss könyv illata.

A forradalmár Petrovics, ki Arany betűkkel jelent meg előttem,

Mint József Attila ő, maga.

 

De szóljatok helyettem ti olvasóim, ha lesztek!

Mert engem elrejtenek a sárguló papírdarabok.

Igaz agyam csak biokémia,

De szavaim, az úr előtt is fojtós falatok.

 

2020/ 02/02/ 15/ 18:00.

 

 

 

 

 

 

 

Elmentünk a mesterrel sétálni,

Elmentünk mi ketten.

Szembe jött az egész világ akkor,

De velem volt az isten.

 

Azt mondták sokan okosan,

Mért nyúlsz így a szavakhoz, szia!

Te nem voltál gólya sehol,

Csak egy ácsnak fia.

 

De irtunk a gravitációhoz egy verset, egy szerelmeset

Mely lehetne akár zsoltár.

Ha leteszem a lantot, s a csend kifizeti bérem

Jól elleszek alant ott, még az oltáron kelyhedben drága vérem.

 

Gic.2021/ 06/ 02.