TURIKARI68 blogja

 

Te sötétség ablakából nyíló világosság

A reménység sugara ahol terem.

Mosolyogj reánk, vagy gyújts szikrát!

Mert olyan lett e bolygó, mint egy kórterem.

 

Lázálmaimban, ha sétáltattad alakom,

Csipkebogyó voltál, s galagonya, az utak porán, ahogy vittél tova.

Mert én abba az istenbe bíztam,

Akibe ti, nem hittetek igazán soha.

 

S midőn, e teli csészékkel csoszogsz a világ felé kedvesen,

Tudva, hogy a halál nem mindíg orvosság.

S ha nem maradna, időm megköszönni most megteszem!

Hogy aszott lelkünknek mily jó volt néha ez az instant boldogság.

 

Gic/ 2021/10/24.

 

Vásárfia lett a mennyország,

Adják s veszik maguk között a gazdagok könnyeden.

De osztoznak bánatodban is, ha nem leled,

Kacagva szomorú könnyeden.

 

Te boldogság úgy viselkedtél velem is, mint egy isten,

S ha hagytad volna tán, még meg is ölellek.

Csak úgy vagy, hogy, nem voltál önmagad,

De legalább értelmet adtál, és lelket e sorokban lévő szövegnek.

 

Gyújtottál aztán itt hagytál égve

S én, mint aki először voltam szerelmes ebből, talán ha elfújsz, sem ocsúdok.

Elhallgatgat idelent a csend,

És én majd csak mesélek neki, az életről ha tudok.

 

Nekem jó ürügy s megváltás lesz az exitus

Utána tán nem keres meg lépten, nyomon semmi.

De útban hazafelé megölelem a napot,

S a csillagokat sebre fogom tenni.

 

Gic/ 2021/10/21.

 

Olyan ez a poros út nékem,

Amin most járok.

Hova csókod sosem tévedt, s egyszer csak,

Nem jő vissza a lélegzet sem, amit annyira várok.

 

Azt hittem morzejel lesz bennem a szinuszritmus,

S az idő, csak az ütemek közötti ájulások kényszere.

Csak költő akartam lenni ott,

Hova már madár sem kellett már a fészekbe.

 

Megcsillanni egyszer,

Mint a penna hegyén a tinta.

De mielőtt kitárja kapuit a tüzes gyehenna,

Az anyaföld, mint egy lakmusz, létezésem beissza.

 

Nem olthatom, szomját tudom,

De kívánta e belsőt, s neki semmi sem elég.

Kibírt már harminchat fokos lázat is,

Sőt! A vonat kerekét.

 

Átsiklik majd az élet rajtam,

Mint cinkos ereken pendülő lágy dallam.

S nem hagy belőlem hátra semmi mást,

Csak kit előre látott az isten, Jeremiást.

 

Oroszi/ 2020/ 04/ 06/ 07:30.

 

Régvolt már mikor a Vatikánból fellőtték a napot,

Hogy az embert lelke halhatatlan, szentírásnak higgyék.

Lassan lejár az ideje e műholdnak,

A gyógyfüves embert pedig, keresztre vitték.

 

Mint egy lepergő filmet lesem én is önmagam,

Mivé lett az élet.

Volt egy világ, amit elképzeltem magamnak,

És van, ami az enyém lett.

 

Hűen tükröznek a kirakatok,

Ahol vágyaim egymást veszik ölbe.

Új bőrről álmodnak feslett szöveteim,

S ahogy egyszer csak az éhségtől, ajkamba harap majd a zsömle.

 

Összefolynak a napok lassan,

S én várom, hogy mikor leszek boldog.

De lehet, csak a fű alatt avatnak szenté,

Ha módosul a tudat, abból a csendből hallják meg, amit mondok.

 

Oroszi/ 2021/10/02.

 

 

 

Azért félek a haláltól, mert nem visz semmi tovább csak a szél,

Elvesznek a gének, mindennek lába kél, csak a betűkbe kapaszkodok fanyarul.

Hogy esetleg szól majd rólam is ének,

S beszélnek később is magyarul.

 

Elszárad életem fája lassan,

Lombja között magasan, a csillagok raknak fészket.

Ahova velem szökik a remény,

Hogy oda nem követ, ami itt emésztett.

 

Mert odafent van a por,

Amiből vétettem.

Ki úgy hitte, hogy itt majd jó helyem lesz,

Vagy csak idesodort a véletlen.

 

Már csillapszik lelkemben a fergeteg,

Csak zokogok, mint egy felhő, lassan elvesztve álmaim.

Amiért jöttem itt marad, s e gombolyag a föld,

Felcsavarja magára téridő szálaim.

 

Fogyatékos e hely, a táj, kimondom, amíg lehet,

Itt minden megvan a mi nincs.

Ide csak elveszteni jársz a nedvességet, szenté avatva a csontvázakat,

Kik nem mondják, többé mennyire fáj!

Én sem leszek, belőlük meg hiányzik majd a szókincs.

Gic 2021/ 09/ 12.