TURIKARI68 blogja

 

 

A vitrinből lesett rám az a rusztikus képkeret

Itt jártál még a múltkor s ma már, színt vall veled e képszelet…

Akár a sötétben bujkáló hasadóanyag napsugár.

Elindult valami benned, s bár biztosan tudom nem vagy már élő, hisz én temettelek…

De nem felejtelek, még a zsírok koponyámba lenem bomlanak s így halott se már.

/

Ma csak a vak álmok futkosnak veled fel s alá az anyagból…

Az ébrenlét vacak időtöltésnek tűnik,

Otthon hol lábad nyomán már pocsolya szárad.

Én elloptam tőled mit az isteni csoda adott, és nekem fáj tovább!

S most mostohán báj kísértetek lettünk…

Mint a mezőre vetített felhőárnyak.

/

Nem lettem boldog így korgó elmével

És nem is lel engem se égen se földön a vigasz…

Tán majd a rothadó pimasz csipke szemfödőn.

Da addig hova rejtsem, hát a falat érzést még nem álmodom örökkön…

Mi nem ereszt el hazulról mégsem! Tán bevonzzuk egymást odafenn, mint két csillag,

És amitől féltem e rögökön, hogy kialszunk ismeretlen akár egy gyertya a csendes temetőn.

 

Oroszi/ 2026/ 03/ 02.

 

 

 

 

Kit nem ismer az ember,

De tudják a csillagok.

Ők a családom foton nap anyám,

Hold nővérem, hol lebegnek súlyukkal súlytalan,

Mosolyogva kövéren.

/

Ott kanyarog az utam,

Ahogyan közelít a távol felém…

Vele minden pillanatban belőle.

De mi lesz a keserű valósággal édes,

Ha többé nem álmodok felőle.

/

Ha vitorlám nem old el szelet,

Messze tengerek nem úsznak alattam…

Mert feledtetne az idő fergeteg.

Hol várna az otthon melege, s tán szeretnek…

De maradtam, s nem megyek.

/

Gondolatban e tiszta lappal indulok…

Hol a betűk lassan formálják meg,

Hologram testemet.

Az olvasólámpa fénye odacsal szembogaradnak

Mint valami legyet,

Miközben odakünn sűrű sötét este lett.

/

S ezekbe a szavakba szerelmes leszel…

Ha mondom is, csak lesel, hogy mégis,

Pedig engem az összes csend már megtalált.

Én csak azt akartam te vigyél haza,

S ígértem érte minden mást mi nem én vagyok…

Elkövetve kettőnkért az összes életet és oktalan halált.

 

Veszprém/ 2026/ 02/ 24.

 

 

 

 

Sétáltunk a fejembe egy tudatalatti golgotán

Szívem magától kezdett el dobogni,

Odakünn mikor érezte a jót.

Kerestem az élet értelmét…

S e kereszten lélekben, kiismertem az örökkévalót.

/

Hol csak te voltál nekem a dzsinn,

Mélységeim óriása a rettegés mögül.

De dörzsölten mintha nem léteztél volna

Csak a betűk maradtak meg a süket valóságnak

Annyi boldog percközül.

/

S most e jelenbe írok rólad a múltról…

Innen valahonnan hazulról, oda ahova

Ahol e gondolat csak szövegnyi.

De a csoda tud téged így, én, nem bírlak követni…

Elbújtál oda fel, mint egy lélek, s az élet?

A föld alá az a darabka szövetnyi.

/

Köddé váltál, mint életemben a napsütés,

De itt volt veled a pillanatnyi sejtelem

Ki kitapogatott a szürke hétköznapok egyikén.

Innen üzenem, hát az univerzumnak nincs, visszakozz!

Mert hiába ha egyszer adott nekem fantáziát

Ez az elme menten visszahoz, tekintem elé…

Hol mindjárt jövök egy érzés rejtekén.

/

Falatnyi lélegezgetem igazság lesz,

Az Isteni hullának, ha kap…

Belém harap, mint tavaszi langy fuvallat az illatokba.

És hiába futsz, ha az ember el is felejt, de te nem tudsz…

S ott leszek veled, hogy emlékezz reánk a csillagokba.

/

Ahonnan újra indítjuk azt a nagy bummot

Ez a tucat semmi egészet.

És végignézheted, ahogy nekem mennyire fáj…

Mikor a legjobban szeretek, megölel a kukac enyészet.

 

Gic/ 2026/ 02/ 21.

 

 

 

 

Érthetetlen bűnös dolog ez az élet,

Eddig mindig szerettél volna magadnak egy csillagot…

Mely odafent henyél.

Te hitted, s félted a sötétet ki a mélyben ringatta,

Szeretted volna azt a fényt, hogy megingassa…

A büdös dögszagod hogy egyszer Isten legyél.

/

Pedig amikor elkezdődött volna e végzet,

Te vegyszerrel etetett ott voltál az egyiken,

Ahogy sorsom végignézve jónak találod.

De a szerencse sejtszinten bujt el előlem a föld alá…

És a szó már nem lehetett a jó barátom.

/

Hol az emberi testrészek, részeg tehetetlenségébe hevertek,

S árnyékom beleéget a délutánokba…

Ám a Magyar tűz tovább lobban.

És ha nem fog senki tollat többé hogy szerelmet valljon szentem…

Hát kellene nekem egy szív vagy egy láb, hogy kisétáljak onnan.

 

Gic/ 2026/ 02 / 17.

 

 

 

A hely ahol egykor krumpli termett,

Ásott nekünk vermet és én itt rólad álmodom.

E földbe volt, van, verejték, s könny,

S írtam itt verset melyből, holtan is csordogál a fájdalom.

/

Hol behunyt szemekkel,

Néha még ma is elkapom a kezed.

Valaha egy egész szív vágyott itt élni

De mára már nem találsz belőle csak felet.

/

Idejárok haza rég fájni

Nekem nem megy még az elengedés…

Mert mintha még te tényleg volnál.

És e csend belül,

Otthon beszédesebb most minden szónál.

/

Ide vagyok, nőve lelkileg úgy hiszem,

S voltam szerelmes a nőbe, ki elhagyott mára.

Ha tükörbe nézek, őrizem anyám drága arcát…

És itt van az én csahos kutyám is elásva.

/

E pillanatban vagyok én önfeledt,

Felnőve gyermeteg.

Ím, ott volt az udvar s a kert…

S mert a kisház megett a mesés rengeteg.

/

Hol ágak hegyén madár vagyok, nézd csak…

Ki rólad dalol, szeret téged.

S te ott, alól valahol annyira szép vagy…

E hang, ha innen tovább mennél mindig utánad téved.

 

Oroszi / 2026/ 02/14.