TURIKARI68 blogja

 

Visszatértem kishazámba,

Mint ahogy egy szellő száll, és sír hidegen.

Nem ismertem senkit de kár,

Olyan voltam már, mint egy idegen.

 

Nem kell bólogatnom, s csókólomot köszönni,

Úgy sétálok akár, a városba.

Hol kasmír kendős öreg mamák már,

Nem ülnek le lócára kint, a házak elé vánkosra.

 

Hol nem húzkodják már csípős libacsordák,

Rövid kantáros nadrágom.

Tudod, én mindig mondani akartam, hogy szeretlek!

S most már hiába kereslek!  Annyira sajnálom.

 

Te voltál a szikrám egykor,

Én meg lobbantam, mint a száraz rőzse.

Szerelmes lettem korán,

Pedig nem volt a láthatáron akkor még nő se.

 

Rabul ejtettek a betűk,

S a friss könyv illata.

A forradalmár Petrovics, ki Arany betűkkel jelent meg előttem,

Mint József Attila ő, maga.

 

De szóljatok helyettem ti olvasóim, ha lesztek!

Mert engem elrejtenek a sárguló papírdarabok.

Igaz agyam csak biokémia,

De szavaim, az úr előtt is fojtós falatok.

 

2020/ 02/02/ 15/ 18:00.

 

 

 

 

 

 

 

Elmentünk a mesterrel sétálni,

Elmentünk mi ketten.

Szembe jött az egész világ akkor,

De velem volt az isten.

 

Azt mondták sokan okosan,

Mért nyúlsz így a szavakhoz, szia!

Te nem voltál gólya sehol,

Csak egy ácsnak fia.

 

De irtunk a gravitációhoz egy verset, egy szerelmeset

Mely lehetne akár zsoltár.

Ha leteszem a lantot, s a csend kifizeti bérem

Jól elleszek alant ott, még az oltáron kelyhedben drága vérem.

 

Gic.2021/ 06/ 02.

 

 

Hanyatt feküdtem egy húsvét éjjel,

A csillagokat számolgattam sorba.

De könnyeimen híztak a felhők is,

Pedig az egész világ az enyém lehetett volna.

 

Csak keringtünk egymás mellet az élettel,

Mint a szédelgő pulzárok.

Tálán bolond volt a tervezőm is,

Hogy semmibe is lelket látok.

 

De valami történik velem,

Mert úgy érzem, e földön én vagyok az egyetlen.

Ki keresve a másik felét csak ténfereg,

Mind hiába, mert elrejti a világegyetem.

 

Szándékos volt a tett, ahogy megteremtett e csonka hazának,

Hamar tudatomra ébredtem idebent.

S a csenddel vívott vesztes csatáimban,

Egyszer csak megtalált magának a líra, mint egy idegent.

 

Megpróbálok mindent leírni,

De még nincsenek reá szavak.

Kevés vagyok így egyedül tán,

De ő meg túl sok még önmagamnak.

2018/ 03/ 29 / 19/:00

 

Te líra drága vérem-gyermekem,

Mond miért lettél ily árva!

Pedig e világot éretted, szavaimmal esketem.

Tán keresel valamit? Hogy mint a fájdalom,

Ki, s bejársz a testemen.

 

Kufárkodik veled az élet,

De valahol olyan a becsületed még, mint a foltos zsáknak.

Amúgy egy szélhámos házaló veled a sors,

Ahogy a korcs szerencse kihullik belőle, s benned, nyoma sincs a boldogságnak.

 

A szép álmok s nagy remények,

Mit kerestél, s kutattad azokat,

Úgy látszik mind-mind, kérlelve is hazugok itt bent.

Pedig te szántottál s vetettél, hagyva sorokban nyomokat,

De más arat, ha majd, veled vajúdik a csend.

 

Elméd ezért megannyiszor, elébe megy a halálnak,

Játékból, e gondolatok, mint egy renegát angyalt mindig megtalálnak,

E kardba dőlve, tolladdal kiszáradt tintásüvegekbe zuhansz.

De az örökifjú idő, a jelennel karöltve,

Már eltüntetné a nyomodat szívesen, mint egy tróger suhanc.

 

Gic, 2021/ 02/  23.

 

Teremtettek nekem egy világot,

Lármát, s csendet egyszerre.

Egy másik dimenziót,

Hol már nem lesz szükségem a vegyszerre.

 

S e zsivajhoz kötődtem én, mint a kollagén,

Majd e testet a csendre bízva mind a nyüveknek.

Mindenem az övé lett! Csontokat, húsvér szerelemet, a kövéret,

Búcsút int az élet a pórhüvelynek.

 

S a fájdalom, mi még sompolyog valahol,

Csak utánam születik meg bennetek.

Ha jő a hír, tán hiányt okozok akár az isten, kivel szívesen kezet ráznátok,

De ez oltár csak egy üres sír, s nincsen hova mennetek.

 

S a por, amiből vétettem az ám!

Majd a szülőhazám visszaszívja belőlem a tananyagot végleg.

Itt lesz a tanyám egy jó darabig!

Hazajöttem anyám kopogtatok, kérlek, mondj valamit!

 

Oroszi, 2021/ 02/ 20/