TURIKARI68 blogja

Bíztam.

Amikor elakad a szavam,

Nem látja senki.

Hogy eltűnik a világ előlem,

Melyben amúgy sincs hova menni.

Úgy látták sokszor,

Nem mondtam igazat.

Pedig kirabolták lelkem,

Ledőltek a falak.

Betörtek a legszentebb helyre,

S meggyaláztak.

Ez az amit rejtek,

Amit senki nem láthat.

Egyedül vagyok,

A haza utat lesem.

Hogy nincs minden hiába,

Mielőtt utoljára botlok s végleg elesem.

Nem lesz tán ki felsegítt,

Virág leszek egy vázában. 

Temetők csendjén nem szipog értem csak a líra!

Itt voltam szerettem, de tőlem senki nem fakadt sírva.

Rossz korba.

Rossz korba születtem,

De jöttem hivatal s kéretlen.

Csak vendég vagyok a földön,

Testem feslett szövet öltönyt,

Mely alig tart már életben.

Könnyedén jöttek a szavak,

S a fájdalom, mely boldogság gyanánt e zálogból  kiváltott.

Sajogott a lelkem,  ha irtam,

S mint József Attila, tele sírtam a világot.

S ha mennem kell egyszer,

E nehéz tudat téged kutat, hol nem lesz alkotó elem a vegyszer.

Faggadtatok, nem jutva semmire, de könnyem volt e gúny ára.

S mire megismertek egészen majd,

Már nem lesz szükségem e szakadt gúnyára.

Költészet.

Tudom az én hibám,

Hogy többet látok s érzek.

Mint a róka mely bele szimatol az illatokba, 

S mielőtt meglőnének màr előtte vérzek. 

Pedig az álmokban hinni szoktak,

De csak a sajátomban derengtem ostobán.   

Melyben lyukas szívvel születtem,

S az élet folyton rossz foltot varrt reám mostohán.

Pedig lett volna anyaga bőven,

Amiből annyiszor kértem.

Hogy megjelentem érte sokszor,

Mint egy hologram időben és térben.

Csak vibrálok itt s ott, kit most,

Az idétlen pillanatok sose befejeznek be mint  mondatot a szóval amit keresek.

Voltál Flóra, Léda, s Maar, kik belém is martak hamar,  hiába szeretek.

Hajnalka

Esett az eső, a kislány ott gubbasztott az ablakba. Ő is szinte könnyes szemekkel sóvárgott a napsugár után, mint ahogy a virágok az udvarban, és a játékok ő utána. Így teljes volt a körforgás, ő leste az eget, a napsugár ott bujkált a felhők mögött, alig várta, hogy megcirógassa sugaraival a virágok szirmait, na meg a kislány tekintetét.  A játékok meg őt, akik nem értették miért nem lehetnek gazdájuk mellett a szobában. Hajnalkának volt egy kis öccse, aki árnyékként követte mindenhová, gondolta egyszer, hogy idősebb lévén tanítani fogja, tanárnő lesz belőle! De kellett egy kis próba, volt ugyanis egy kajla kutyájuk először őt kell megnevelni.

Hajnalka: - Lecsó! Gyere ide!- a kutya nem válaszol.

Mintha csak megérezte volna gazdája szigorú gondolatát. 

Lecsó:- Talán meg kell tanulnom az emberek nyelvét? Odáig rendben van, hogy kergetőzünk az udvaron, meg széthordom a műanyag játékokat, vagy elásom őket, de hogy én iskolába járjak?

Ahelyett hogy a szomszéd kutyájával feleselnék a Rozival? Vagy, hogy idegesítsem a gazdáját, amikor elmennek a ház előtt? Pedig ha tudná, hogy nem is ő neki ugatok, csak Roziból próbálom kiszedni mit látott séta közben.

Teltek múltak az esős napok, Míg egyszer csak előbukkant a napsugár, felugrott, mint aki elaludt a felhők dunnájából nagyot ásítva, először a lábait tette le a földre mennyei ágyából. Lábujjhegyre lépett nehogy agyon taposson valamit, ujja hegyével megérintette az alvó gombák spóráit, és bekúszott Hajnalkáék szoba ablakán, a lehúzott redőnyön keresztül egy kis rést keresve. Csiklandozta a talpát, amely kilógott a takaró alól aztán fülébe suttogott:- Jó reggelt kívánok tanító néni!

Hajnalka kinyitotta a szemét, mintha álmában megkapta volna az ehhez való tudást. Most már biztos, hogy ez lesz az ő keresztje- gondolta.

Látta, hogy Jocó még alszik.

Hajnalka:- Ez tűrhetetlen! Igaz hogy hétvége van, de akkor is!

Kiosont a szobából készített neki reggelit, mintha a saját fia volna, két szelet kenyér közé egy kis zakuszka, amire egy kicsit rádőlt a só. Egyszóval ehetetlen volt. Beleharapott a szélébe megkóstolván, s alig fordította meg a szájában, de neki sem ízlett. Nem volt mersze kiköpni, mert nem volt hova ugyanis közben beért vele a szobába. Kénytelen volt lenyelni.

Hajnalka:- Kelj fel Jocó! Anyáéknak dolguk van, ma nekem kell, hogy szót fogadj!

Jocó csak egyik szemét nyitotta ki, amivel felderítette a terepet, és a helyzet komolyságát. De az a szeme még a takaró alatt volt, úgyhogy kénytelen volt a másikat is kinyitni; amiből kiderült a szomorú valóság, hogy meg kell tennie az első lépést a felnőtté válás útján. Élete legszörnyűbb reggelije várt rá, amire megitta volna a forrás összes vízét.

Hajnalka:- Ha végeztél tanulni fogunk! 

Ott volt az íróasztalon egy könyv, amiben idétlen betűk sokasága ténfergett. Hajnalka olvasni kezdi hangosan, azaz olvasta volna, de az folyékonyan kiderült belőle csak az volt, amit odaképzelt; mert, hogy ő is még csak nagycsoportos volt az óvodában. A napsugár meg csak mosolygott és ott maradt velük a szobában máshová nem is akart menni. Mintha csak a lámpát kapcsolták volna fel az éjszaka közepén, és a világ többi részén sötét maradt volna. De ez igen hangos órának bizonyult, amire felébredtek szülei is és rögtön kicsengettek. 

Lia:- Most sétálni fogunk, hogy megnyugodjatok!

Ettől a perctől kezdve Hajnalkát kerülte az öccse, és a kutya is, próbálták kezelni a helyzetet ameddig lehetett, de az ellentétek felerősödtek; ami csak akkor volt viszonylag normális, ha felnőtt volt a közelben. Lecsó is átértékelte a helyzetét, s gondolta ő soha nem fog meg tanulni beszélni, ő ugatni szeret, kergetni a macskákat, soha nem fog odaülni az ünnepi asztalhoz akármilyen okos is lesz. Jocó meg kislegénynek érezte magát, kinevette nővérét és inkább a hisztivel próbálta ellensúlyozni a korkülönbséget. 

Bundás kenyér volt aznap az igazi reggeli, és tea, amiből bőven volt, mert vinni akartak az útra is.

Apa szokás szerint szétdöntötte autóját, nem úgy húzott, mint ahogy kellett volna, lehet, hogy időgép lesz belőle, amivel együtt robbanni fog ő is, ha idegileg teljesen kikészítik az után gyártott alkatrészek.

Útra kész a nagy csapat, előkerült Lecsó póráza is, egy agyon gyepált játék babakocsi, amibe az innivaló volt betakarva. Jocó egy műanyag motorra pattant, amivel ha a köves úton rodeózott, még a mélyen alvókat is felébresztette. De most a földúton megyünk:- mondta nekik Lia!

Láttam, ahogy elsuhannak az ablak alatt, Hajnalka szokás szerint felcsapta a fejét, mint a ludak az esőben. A kislegény az Isten tudja hányadik sebességet kapcsolta már addigra a motoron. Lia lemaradva kicsit fáradtan, úgy tűnt csak a kutya húzza előre. Az adott neki plusz lendületet, amit a kertben használt cipője nem nagyon tolerált, a puha földhöz volt ő szokva. Nemsokára rá is értek a mezei útra, amit csak a mezőgazdasági gépek használtak, meg az ostoba vadászok; akik ott romboltál szét előttük, a mesekönyvben leírt csodavilágot.

Az esőt, ami esett, hamar beitta a föld, az úton szinte bokáig érő por volt már. Ha látta volna őket valaki a közelben lévő Somló-hegy tetejéről, úgy érezte volna magát, mint ha a vadnyugaton lenne, ahol a poros úton telepesek és banditák kergetőznek egymással. A babakocsi volt a szekér, az üldöző műanyag motoron a kislegény a bandita, a serif lemaradva az agárral Lia, a házirend és a törvény szolgája; aki a szalmabálák után utolérte őket pont egy napraforgó tábla előtt, ahol Hajnalka megvilágosodott. 

Hajnalka:- Mennyi diák! – és milyen fegyelmezettek, mind áll le sem ültek addig, míg én ide nem értem.

A kutya és a kis öccse már nem érdekelte, ahogy végignézett a napraforgó táblán, gondolatban már be is íratta őket iskolába. Anyjának nem szólt semmit, gondolván majd ő úgyis megmutatja mindenkinek. Elhatározta másnap korán felkel és még a többiek alszanak, ő megkezdi az oktatást. Úgy is történt. Reggel kiosont a házból, magával vitte az íróasztalon hagyott könyvet, amit úgyszintén a babakocsiba tett; mert egy termetes darabról volt szó, és magához ragadta testvére nyeles csengőjét is. Ahogy kiérkezett a napraforgó táblához, minden diák lógatta a fejét, a földet bámulták.

Hajnalka:- Hát itt vagytok, ennyire hiányoztam? 

Kinyitotta a könyvet megrázta a csengőjét, és elkezdte olvasni a könyvet. Persze nem azt, ami oda volt írva, csak azt, ami a kis képzeletéből kipattant, amit Lecsó és Jocó nem volt hajlandó meghallgatni. A vágyait, s hogy szerinte milyen lenne a világ, ha rajta múlna. Közben a háta mögött felkelt a nap, s a napraforgók egyszerre emelték fel a fejüket, Hajnalkának még a könnyei is kicsordultak, hogy minden diák őt lesi. Gyakran kijárt oda, sok barátja lett, beszélt a fán csicsergő madarakhoz. Egy láthatatlan világhoz szólt, amit a felnőttek már nem nagyon vesznek észre. Egy nap aztán megjelentek a kombájnok s mire Hajnalka kiért, úgy vélte átadott minden tudást, csak az bántotta, hogy nem köszönhetett el a diákjaitól.

Turi Károly, 2019.07.27.  15:47 

”engem temetnek"

Remeg a levegőben a stressz,

Csöves nappalok lézengenek

Mint az utcalányok.

Rakétát sodornak a boldogok,

Dögszagúak  a délutánok.

A harangszó belépő 

Egy színházba, talpig feketébe.

Ladikot tolnak mint trágyát a szekéren,

A világ vége  fenekébe.

Most kezdenek beérni szavaim,

Hogy a sírköves reám betűket varhat.

Mint a bűnbánó ember első könnycseppje  letérdel hozzám a harmat.

Csuhás dörzsöli utánam a tenyerét,

Mindt egy éhes dongó.

De az idő megold mindent,

A hamiskás igazmondó.