TURIKARI68 blogja
Tehetetlenül.
Hullnak a levelek mellettem
Ahol elmentem, eljött velük, ihaj, az őszi postás.
Nem ölellek, sebaj, egy szó sem győzi…
Megteszi helyettem most más.
/
Óriásira nőtt tepertő álmok
Sereglőn suttog a látnok erdő, de a fene se aki érti.
A maradék időm is kevesebb lett miattad…
Sürget az élet, és veled kísérti.
/
Az egérutak leléptek, velük az ember otthona is egyre távolabb…
Elnyelt bizony a táguló iszony mindenség
És ha leomlanak a sejtfalak tán én is meghalok.
Eldugva a világ elől, bent e tenyérbe arcot temetek, elmegyek…
Hisz kenyértörés volt a sors, a boldogság áldozat…
Hol az Isten is ugyan az az alak, amelyik én vagyok.
/
Most már nem hallgat, meg csak a csend mely egyszer csak ott hever majd előtted
De mert te merted magadban szeretni azt, aki írt… s neki megköszönöd
Egy szófoszlánnyal mi marad a nyelveden szövetnyi.
Nem volt más, aki megértett, nem sikerül elébb megszöknöd
Elevenen úgyse tette senki, aki bírt volna követni.
Gic/ 2026/07/ 16.
Szabó kereszt.
Február volt, s a mágus jézus
Vacogva didergett a kőkereszten.
Árgus szemekkel lestem, pedig elmúlt már azt hittem…
De nem eresztem.
/
Reggel még puszit adtam,
S te a löttyödet ittad kortyoltad félve merészen.
A tea megnyitja a csakrád azt hittem itt vagy…
Csak rám nem figyeltél szerettél már fele annyira sem, mint én egészen.
/
Többet nem kértem tőle kacér sóhajt,
Szóval az ő vére már nem az én vérem
A pillanatban mikor ajkad elhagyta e valótlan.
E vasárnap menet közben te az erdőd lested fásultan…
Én untan az út kövére csapódtam.
/
Tegnap még e tekintetek ismerősek maradtak egymáson ringón
Ma pedig már nem köszön a közöny rám, ő sem…
De valamit elvittél te magaddal.
Azóta megállok, s várom jövet menet, pedig elhittél…
S ahogy én gondolok egyet, úgy megénekelnek a madarak is a rigók tavasszal.
Elmosta az idő.
Itt voltál a szívembe mélyen a bőr alatt
S most csak maroknyi mocsok csend ül a torkomon…
A Falknak dőlő árnyékom szorítja hol hűlt helyeden keresi forró tested.
Tegnap rég elevenek voltunk még talán te lány
Bogár szemeid csodálói voltak szavamnak visszhangom
Mellyel ajkamat, ahogy lested.
/
Vajon marad e tűz mely megtisztítja a maradék jóságom tőled
Vagy csak sóvárgom nem érezve emlődet, hova tekintetem aztán belehull…
Ha szívem újra ellopod.
Te (Beautiful…) fájdalom édes dögbogár
Most már ehető még a maradék húsom is mely a csontomról megkopott.
/
Híremet elmossa, az idő csak az utca hömpölyög
E nyom nem lépked tovább elébed
Ha jössz örömkötött, de nem szalad.
A genom vénáim zubogva megálltak a Kárpátokból elapadtak…
A rónaságon itt, mint a hűs patak.
Pápa/ 2026/ 07/ 12.
Egyszer felkel majd a nap.
Most látom csak, ahogy rád nézek a tekintet előhív és én ráérek…
Valahonnan ahonnan rohanva megállt veled az idő.
Tegnap még nem voltál… csak esővíz mi poshad
Ma pedig már megint ki mindent tisztára moshat egy kósza felhő.
/
Tudod az álmok is lassan feloszlanak,
De a bánat ügyes nagyon téged kiragadva…
S a nappalok járnak helyetted kísérteni tán az ott!
Ma már minden nő hasonlít rád a kirakatba, de te velük úgyis csak megjárnád…
Ha látnád itt belül, hogy él a fájdalom, de odaát elül…
Az üveglapon túl minden érzés halott.
/
Odaégtem az utcák kövére
Mint aki már nem ismer magára s nem emlékszik az övére…
De vézna alaktalan alakja téged kitapint bárhol.
Ímhol a fű sem elég zöld az alkohol se lég, de kacsint, gyilkol…
S ajkadra néha egy dekk téved, téged smárol.
/
Pedig a szívedben ott van jó néhány bestseller
A híveknek megannyi tanév szemeszter, aki egy sem értett.
De egyszer felkel, majd a nap mely csodál engem
Ha múlt eleget kísértett.
Nagyigmánd / Thaly puszta/ 2026/ 07/ 06.
Vasárnap.
Álmomban egy templomban jártam szentatyám
Hol ismerősnek lájkolt egy barát idegen.
Már üdvözült a gyertyaláng párszor,
De mégis hozzám ért a fénye oly hidegen.
/
Az ajtó megett somlai faragot borkősav bujkált
Melybe nyúlni újra volna jó…
Gyomrába szentel víz kísértett bent.
Egy nő a falról árnyékomra szobrozott, jó anyám engem a lelkiismeret már feloldozott
Ragyogott ujjai között az olvasó…
Vasárnap van Orosziba s a miatyánk misére ment.
/
A fedélközben vacak padok sorakoznak
Egy mentcsónakba evezünk, de messze még rév.
A boltívek között minden szívre nyitott pocakos felhők sokasodnak
Itthon vagyok hát csak kisírt magának az ég.
/
A bánat most kisseb teher
De mert jöttél meghallgat a rend.
Hol a valóság lassan képzeletté fásul,
Majd megrándul a harang, és megszűnik a csend.
/
Kipanaszkodom én is magamat
Előkerül a matt félhomály, már itt az ideje, ha jó lesz.
Aztán az alakzat áldozni megy, néha már ezüstöt koldul a kántor
S ahonnét te tisztán látszol, a hegy tetejéről előkerül a bátor Mózes.
Gic/ 2026/ 07/ 05.