TURIKARI68 blogja
Én a szikra.
Milyen szörnyű is a csend, benne kereslek, kutatlak
Hol a fájdalom csak jött, és ment, égetett vala,
Szívem folyton utat téved, s zihálva téged csahol.
Egyedül élek és halok e bánatommal
S te hon, nem vagy haza nekem sehol.
De e hun vagyok én a szikra fent az égnek,
Mi lángot ad idelent az avarnak.
És ezek a szavak pont engem akarnak, ím, előtted égek
Belőlem a mondatok nagy tüzet raknak.
Tiszta leszek, s mielőtt hazamegyek mosdatlan
A ketyegőn megállva ez az óramutató!
Tán csak akkor lesz igazán minden csudajó,
S a föld mibe hova visszavetnek valahányszor, talán nem tévedve gyanított
Aztán, elsuhanok a ház felett, mint egy zápor, ahol anyám járni tanított.
Oroszi/ 2024/ 03/ 15.
E természetfelettihez írt első levél.
Kezdem azt érezni, hogy nem ért meg az ember,
Hisz talán, de elfelejtett szeretni.
Egyedül maradtam anyám, nézz rám! Alattam a csend,
És mélán valahol e természetfeletti.
Amikor egy szép tavaszi napon,
Kopogtat a fájdalom pedig már azt hittem, hogy csoda vagy.
Mintha korán volna még a reggel is,
Énekel gyászosan a kis tengelic, téged járnak a bogarak.
Mintha örömet okozna fölöttem,
Neked az én bánatom.
Nem elég a gyogyós világ köröttem,
Még hordjam a te terhed is a vállamon.
Kicsit felszínes lett a teremtés, csak épp hogy belém botlik az árnyék
Hol nem hal meg a halál, de mégis eleven a játék,
Mi most nyunyóka lett, de te nem leled meg még könnyesen a szavakat.
Mert elvitte aludni az anyag
És téged még évekig becsap ,majd vele az agyad
E golgotán görnyedve a rag alatt.
(Cicám emlékére) Gic/ 2024/ 03/ 15.
Bent a fejembe.
Valahol itt vagy bent a fejembe,
Kerge agytekervényeim útvesztőin,
Hol, ím, együtt csámborogtunk veled, ki hitt, mint én a kisgyerek.
Ha te lennél a helyembe,
Elvesznél e velem itt hogy háborogjunk a világ ellen
S így legyen kerek.
De hallgatag a csend a rögökön,
A fájdalom örökkön örökké tart,
És a sors mely mart, a bolondokhoz csak idebent kegyelmes.
Uram! Te pedig felhőkben gázolsz bokáig,
S nem tudva engem mi tenne boldoggá sokáig, s milyen,
De azt igen, hogy csak a betűkbe leszek fülig szerelmes.
Én próbáltam gyógyulni és, de e test börtön verem,
És e fura ész, hagyott is időt nekem,
Az istennel rögtön.
Betömni az a lyukat az égen!
Hogy az éjjen legalább a maradék fény velem el ne szökjön.
Mert a kor megevett talonba tett,
És amikor e vérbillog ragad,
Csak az marad, amit írtál.
A nap kiég, s te jó ég e lélek nem tagad meg téged
De nem lobban helyette másik a csillagok alatt
Hol mentsd az irhád.
Oroszi/ 2024/ 03/ 02.
Azt hittem én.
Azt hittem különleges vagyok én,
S engem soha nem csípnek meg a fagyok a dér,
Vigyáz rám az égis bűntelen.
Örökké ártatlan maradok,
Nem okozva anyámnak bánatot csak örömet szüntelen.
Tán egy angyal volnék? Kit vár a kékég
Mint a kreatív isten mindörökké valaha.
Hol ott ő maga sem ment meg attól, hogy hallhatatlan legyek
S ha megyek, e penna éllel is vár engem a Valhalla.
Te reménység hű szerelem révészem!
Mégis légnemű hát a boldogság bugyra?
Ha nem talál meg sehol a pókhálós hajnal,
De azért a horizontról még utánad tekereg.
Pedig e magyar balsors a fájdalomból neked pakol játékot
Majd álmélkodsz, ha elvesz, s csak lesel mint a durcás kisgyerek.
Kit még itt babusgatna a líra,
De e mihaszna betűk értelmet nyertek hirtelen,
Még földanyóka egyszer integet, s aztán bejárom a jó eget magát.
Vess, a tűzre szabadíts fel!
Te szülőföld nyunyóka leszel, jóéjszakát.
Hédervár/ 2024/ 02/ 28/ 10: 00.
Neked írok.
A benned rejlő sötétség óhaj,
Telis tele van fényes csillagokkal,
És mindazokkal a csodákkal,
Melyben az ember tolvaj gazember, s oly hanyag.
De én még utánad vágyom,
S neked írom a verseket én a súlytalan anyag.
Magamba hordozom hát, a halált,
Ki feltámadt ki megvált,
Mint kárba vesztett drága gyermeked feledten.
S én, ki a sorok között haldoklom
Azt mondom, majd szólok,ha a haza egyszer megtalált
Addig itt e magyar föld, ki anyáskodik felettem.
Csak úgy jöttek zsigerből a szavak,
Mit te csak sugalltál vala, uramfia,
E lélek súlyát vállukon cipelik.
De nekem csiripelték a madarak,
Zümmögték a méhek, és miközben köröttem világok égtek,
Tán eljutok véle a szívedig.
Azt hitten, értünk történik minden holott,
Pedig csak szeretni kellene! Ami belőlünk elfogyott,
Hisz itt volt nekünk a föld végig.
De hiányzott belőlünk a boldogság jelleme
S nem tanultuk meg félni, hogy felérjünk az égig.
Gic/ 2024/ 02/ 24.