TURIKARI68 blogja
KultúraEgyszer felkel majd a nap.
Most látom csak, ahogy rád nézek a tekintet előhív és én ráérek…
Valahonnan ahonnan rohanva megállt veled az idő.
Tegnap még nem voltál… csak esővíz mi poshad
Ma pedig már megint ki mindent tisztára moshat egy kósza felhő.
/
Tudod az álmok is lassan feloszlanak,
De a bánat ügyes nagyon téged kiragadva…
S a nappalok járnak helyetted kísérteni tán az ott!
Ma már minden nő hasonlít rád a kirakatba, de te velük úgyis csak megjárnád…
Ha látnád itt belül, hogy él a fájdalom, de odaát elül…
Az üveglapon túl minden érzés halott.
/
Odaégtem az utcák kövére
Mint aki már nem ismer magára s nem emlékszik az övére…
De vézna alaktalan alakja téged kitapint bárhol.
Ímhol a fű sem elég zöld az alkohol se lég, de kacsint, gyilkol…
S ajkadra néha egy dekk téved, téged smárol.
/
Pedig a szívedben ott van jó néhány bestseller
A híveknek megannyi tanév szemeszter, aki egy sem értett.
De egyszer felkel, majd a nap mely csodál engem
Ha múlt eleget kísértett.
Nagyigmánd / Thaly puszta/ 2026/ 07/ 06.
Vasárnap.
Álmomban egy templomban jártam szentatyám
Hol ismerősnek lájkolt egy barát idegen.
Már üdvözült a gyertyaláng párszor,
De mégis hozzám ért a fénye oly hidegen.
/
Az ajtó megett somlai faragot borkősav bujkált
Melybe nyúlni újra volna jó…
Gyomrába szentel víz kísértett bent.
Egy nő a falról árnyékomra szobrozott, jó anyám engem a lelkiismeret már feloldozott
Ragyogott ujjai között az olvasó…
Vasárnap van Orosziba s a miatyánk misére ment.
/
A fedélközben vacak padok sorakoznak
Egy mentcsónakba evezünk, de messze még rév.
A boltívek között minden szívre nyitott pocakos felhők sokasodnak
Itthon vagyok hát csak kisírt magának az ég.
/
A bánat most kisseb teher
De mert jöttél meghallgat a rend.
Hol a valóság lassan képzeletté fásul,
Majd megrándul a harang, és megszűnik a csend.
/
Kipanaszkodom én is magamat
Előkerül a matt félhomály, már itt az ideje, ha jó lesz.
Aztán az alakzat áldozni megy, néha már ezüstöt koldul a kántor
S ahonnét te tisztán látszol, a hegy tetejéről előkerül a bátor Mózes.
Gic/ 2026/ 07/ 05.
Nem siratnak.
Nincs már e világon mit szeretni
Pedig a virágok felém szagolnak…
Hűlt helyét is hiába keresem.
Hisz e hülyét hamuvá égetett minden fellángolás…
Csodás csalódás lett az apró kis nagy szerelem.
/
Az összes alkalom szó lesz mi talált…
Mit mondat testemnek megírtak
S az idő mi jutott segített eljátszani mindet, ha láttátok.
Vele jó lesz győzködnöm a halált, a tűzről mi emészt…
Maradnod kellene, de te mész…
És nem siratnak meg a Kárpátok.
/
Innen vágytál köddé hol a te magod méhe e temető…
Szerető szűz csillagzatod nem nemzett gyermeket.
Hisz alamizsnán éltél te, akár az egész nemzeted
Hát többé nem jövök, ha tagad, a sors inkább elmegyek.
/
Hol engem figyel ereszt majd a tér,
Bámul az utca a bús tejút melyet kifogtál jövet menet magadnak.
Előtted a semmi mögötted a minden, ami elmúlott
Ott van a kereszt ahol a húsod lehullott…
De nem mondta meg az Isten mért születtél Magyarnak.
Gic/ 2026/ 07/ 04.
Stációk.
Stáció volt minden egyes csalódás
Szinte holt már, hol te feladtad…
Itt voltál rajtam, mint hús és vérzés, aki megbántott, s ott csak a bánat örömkötött.
Pedig egy a feladat, mert valahol kincs vagy…
De eddig nem jöttek csak aranyásók kik mások voltak, mint te,
Feledtek, ha meglátott a kor és sorsod a sehol, mint egy színpad
Alattad s feletted röpködött.
/
Benned a megvakult zoom világosság tapogat
Elméd piláccsal csoszog, s te már nézed a semmin azokat…
Szólítottál meg, kérted, akik még nem így látnak.
Csintalan lelked nem fogja fel hogy teste felnőtt
Pedig az univerzum nem csak sötét este
Honnan a nagy, bumm, szikra életet adott e világnak.
/
De te az vagy egy nagy katyvasz felhő
De Deja Vun veled,
Egy ismerős érzést kapott minden idegen.
Hol a tudatlan élet elröppen egyszer, mint egy emlékkép…
Hova csak lógni jár, be az ember aztán továbblép
Kiskora hamar felnő s te elmész!
Ahol nehéz iskola a világegyetem.
Gic / 2026/ 06/ 30,
A teremtő csendjén.
Lassan kel fel a nap a hársfán
A márvány éjszaka magában hordozta
A merész világosságot.
Alakom iperedik e nehezen emészthető valóságban…
Csalfán szeretve engem
Utáltatta meg velem lassan az egész világot.
/
Aprókat lép a róka idő, midőn a temető csendjén osztozom
Otthonom e talány kabóca pillanat…
De a csalódás leple alatt megbúvik s várja.
Mint a kis kuvik lelkem az utolsó falatot
Mely a szavakkal megadatott
Drága anyám szűz Mária.
/
Emlékképeket látsz magad körül…
Suhannak egymás mellett, mint a kópia
Egyikkel maradsz, de a másikkal elmennél.
Szép életre vágysz, ki örül…
De a valóságban mindenki Lót fia!
Itt önmagát imádja a hit, nincs idegen az űrben sem
Közben a csűrben bent tegnap még hívtad a galambokat olajágért
De ma inkám már csak csend lettél.
/
Kipanaszkodom, magamat még nem hallanak a halhatatlannak
Mert érzem, jön az értetlen valaki halál…
Csonttá dermedve fehérednek előtte lassan lágy részeim,
Még zsong a hárs, de már temetnek.
Pedig itt voltam úgy, hogy nem is létezem visszaadva mindent a temérdeknek
Ím, hát e gazdagságban is romlást hozott a jólét…
Ölbe vettem hát a jóét, csillagokat és suttogtam nekik, hogy szeretlek.
Gic/ 2026/ 06/28.