TURIKARI68 blogja

 

 

Csücsülök egy porszemen úristen…

Micsoda jó pásztorom voltál.

Angyalom s ördöge e bolondnak.

Ajkamról, ha szólt a szád, nekem az volt a zsoltár…

E szív minden öröme, már messziről hallani a hangját,

Ahogy hív, s ver e vekker kolompnak.

 

 

Mint bárányt a farkasok közé,

Evett az összes bánat…

Íme, de láttad? Minő mély levegőt vettem a föld alá,

E szenvedély mely véremet kiontotta.

A szavakba bugyolált testem ki a léleknek csak azt súgta balga vagy!

Még vallok, a hallgatag idő egy pillanatra neked kibontotta.

 

Jöttem, mert úgy szálltam utánad,

Ahogy megdalolták azt a madarak,

Nyomodba illesztettem lábamat félszegen, már vártalak.

Kujtorgott utánam az utálat, s tőr szaggatott bennem bozót eret!

S engemet is kergetett golyó a Kárpátok alatt.

 

Gic/2025/04/ 14.

 

 

Kiálltam én a rivaldafénybe így törékenyen,

Mint lágyszárú virág ha eljő a tavasz odafen.

De szemetekből sugárzott a gyűlölet, a halál töménytelen,

Oly szótlan volt még a világ, a csend.

 

Ez elme jelleme pedig menóra,

Kolonc ábrázata csipkebokor,

Hol az istent keresem.

Mellembe itt ketyeg ez bolond zsebóra,

És az ember ostoba…

Az élet reménytelen, mint a szerelem.

 

Használhatnék, nagy szavakat hisz van itt,

Tarsolyomba nem egy komoly mostohán.

Melybe belebotlik úgyis az olvasó nyelve,

S nem kelnek fel csak, mint avatott szemek,

Ahol én is ballagok, s megyek most tovább.

 

Hirtelen lettek ők nekem,

Mint szügyön lyukat ütött lőtt eltévedt golyó talán,

Hol talált magának e verem lét, testem oly védtelen.

De íme, szívembe most, itt vannak jó helyen,

Asztalomnál ülnek, akár drága gyermekeim s értük…

Dobogok ad sorsot nekik zubogó vérem.

 

Veszprém/ 2025/04/02.

 

 

Amikor odaadtam a szívem imigyen,

E világ sem volt ennyire beteg.

Irigyen gáncsolt engem a sors, még a felnőtt hazudott,

E játék velem vajúdott, és én úgy maradtam meg neked gyermeteg.

 

Így teremtett alám a teremtő, hol poklot, hol csendet néha,

 Tüdőm pont megtelt szavakkal, mikor e léha kor belém botlott tévedve.

Ő hallott, hogy bennem a felszín alatt egy tenger morajlott,

Festett is fölém felhőt, és alakba fulladt árnyékot alkonyba égetve.

 

Veled sújtom hát magamat azokkal,

Mit ád az isten nektek ki tudja a valómat, ha elenged lyukas marokkal,

Csak lestük egymást még ti rám vártok.

Szép arcod addig lehetne e temetőm és sírgödröm a Kárpátok.

 

Siófok/ 2025/03/31.

 

 

 

Amikor úgy telnek a nappalok,

Hogy éppen nincsen őrangyalod,

Pedig a te csodád e kéktenger volt.

Tükörképnek összetörve tőrbe csal az élet,

A kivérzett fájdalom  ahova az ember fürdeni jár akár a hold.

 

Az éter túlsó partján e kortárs világ,

Ki korhely levesnek megfőzte Noé galambját.

A líra közhely pocsolya lett,

Hol nem érnek a szép szavak fapatkát.

 

Istent játszik kéj dunnában e világ ciha,

Mint mély röptében Ikarusz, és fia, költő ott mind.

Az ember ki becsvággyal forgatja tollát noha,

Azt nem hordja hátán a felhő soha, de most az-az igaz pedig link.

 

Veszprém/ 2025/ 03/26.

 

 

 

Neki ott az összes bók ajkamon,

Hozzá még a habók szerelem is ő maga.

E földszagú leheletből lettem olybá,

Mit táplált aztán emlőd illata.

 

Sorsom oly Pilátus mit nem látott csak a kékség,

De ott vagyok én léleknek a versbe.

Melybe benne van a szépség,

És még ha valami bántott, a világ minden keserve.

 

E magyar bánat könnyből,

Őseink szeméből kipattant zivatar.

Mit az eke e zsíros földből,

Ki és betakar.

 

Megzöldült lombok,

Ütődött köveken, ha mesélnek.

Lövegen omlott várfalak,

Hol vágytalak én egyedül több lenni a kevésnek.

 

Somló vára/ 2025/ 03/ 25.