TURIKARI68 blogja

 

 

A mécsesek elaludtak,

S te nem mondasz mesét.

A csillagok sem égnek,

Letisztult a setét.

/

Reád gondolok s magamra erre az alakra…

Ahogy megjelentem az éjben, mint méh falán a magvacska

És a foszfor szikrát kap.

Az illatok újra nyüzsögnek a réten,

Még nem értem teljesen, de elém jő e nap.

/

S a komornyik idő ki szolgál,

Kivetve hálóját az a franc árva tér.

Hol együtt rezgünk mi minden előtted imára

Mint langy fuvallatban a nyárfalevél.

 

Gic/ 2025/ 11/ 10,

 

 

 

 

 

 

Nincs kinek elmondanom leheletnyi pára csendem

Pedig persze szívem belül, e földért dobogott.

De soha nem búgtunk mi, mint két gerle együtt,

Ki az ágra, ha felül úgy boldogok.

/

Én már félek kimondani, hogy, szeretlek…

Mert hiába keresem benned a bájt, de imigyen ígérem, gyakrabban leírom.

Még a vájt fülűek irigyen hallgattak,

Engem majd nem keresnek! Így inkább elsírom.

/

Hogy odahaza porcukor dér diderget,

Hol a balsors pont engem alakít

De én vártalak, mint gyermek az első hóesést.

A harangszó akár egy szellem, pont elkísért valakit,

S nem is jön, vissza azt mondja a szóbeszéd…

/

Mégis elevenen élnek bennem a halott emlékek,

S ez elmének átmosnák az agyát, de neki már esik így is.

E napsütésben szépnek láttat az isten igen előttem, bár te nem akarsz pottyanni

De ébren vagy előttem mondhatni álmaimban, így áltat engem az epifízis.

/

 

 

 

Nekem nem adtál elevent a húsodból,

Inkább belőle kukacokat etetnél.

Folyton megjelensz, a múltban s hiába menekültem el előle

Belőle itt vagy akkor is mikor mehetnél.

/

Így lett bennem néma a fájdalom ki megtalált,

A sikoly sápatag magányos hold.

De illet hozzám ez a föld, mely lefolytja tüdőmet

Sosem éltem igazán, így maradtam inkább holt.

 

Gic / 2025/ 11/ 03.

 

 

Valahonnan onnan jöttem a sötétből,

Hol az Isten, suttogó sámán…

S némán szól tollamból a hallgatás merészen.

E sorsom későn kaptam szétesve mégis oly időben,

Összetörve egészen.

/

Ezen az úton, melyen haladok,

Látszólag sehova se veszett át a ködből,

Hát e köröm sem simogat, inkább karom csak kapar.

Vakon tapogat ki téged az elme,

S már meg is akartam halni érte, tán többször…

De egy másik énem vágyón mégis élni akar.

/

A tinta mely e vénában csorog szárnyakkal,

Szelíden vicsorog reád anyám

S te szülőhazám drága gyermekem.

Bénábban nem is tudnálak tanítani

Kihűlt helyed őrizve ez árnyakkal

Tartom a semminek melegen.

 

Oroszi / 2025/ 10/ 28

 

 

 

 

A minap otthon jártam, voltam anyám…

S habár a te fiad immár felnőtt.

Talán szomjas volt a kert, a határ,

Mert megríkattál engem, ahogy szóltam akár egy kósza felhőt.

/

Nevelgettél engem ameddig lehetett…

E lehelet szegény párát párszor.

Ma újra élem, ahogy melengettél, még a töménytűz eléget…

Hol én voltam a bárány még ő pedig a pásztor.

/

A konyhakőre szállottam téged álmélva evégett,

S ott állottam a nyirkos hajnalon éppen, hogy csak két lábon.

Az asztalon gyertya, alakoddal csonkig leégett árnyéka ugrált…

A sparheltben huzat duruzsolt

És ő a parazsat hozta szépen, egy szenes lapáton.

/

Pedig én elkövettem mindent érted! De ő csak legyintett…

Hisz kérted… s adott is engem az isteni természet.

Lám az ima sem segített

Hogy ne legyen a sorsunk tragikus merénylet.

 

Oroszi/ 2025/ 10/ 14.

 

 

 

 

Amikor már teljesen feladod,

Na de hogy ragyoghattál volna…

A világon keresztül pedig.

A te ajkad csak egyet dadog…

Mint sok csillaga a sötétbe, ha rezdül

Hol tán mégis te vagy az egyik.

/

De… egyszer csak nem látnak

Az időm szekundum szövetei velem lassan elvásnak,

Elvésznek a nyomok.

A vegyszer mely összetart, könny lesz szövegeim magányán…

Nem akart mást, mint megtörni engem

Hol még egésznek látszottak az atomok.

/

Úgy tűnik hozzám beszéltem,

Hol elégtem engem csak önmagam értett meg.

A lineáris síkok akár, mint, megannyi sínpár…

Kiteregetett szennyesemmel immár messze jár a lelkiismeret.

 

Gic/ 2025/ 10/ 12.