TURIKARI68 blogja

„ Imádság a megfáradtaknak”

 

 

Megszólított a harang húsom…

Ekképpen mikor odahaza jártam a kertek alatt,

Maradsz? S kongott belőlem vissza a visszhang búson máris.

De ahogy előkerültem én e földből szépen,

Úgy előkerül majd más is.

/

Pedig te vagy az én csendem ide nőttem neked szentem,

Hallgatásom tanít, erősebb lesz gyönge testemnél,

Minden mi volt, és lesz, csak csenevész szöveg…

Mely megőriz, s érlel engem a mostoha időnek,

Még majd e szó szót követ.

/

Soha nem kértem,

Semmiből, ami ragyog.

Csak annyit hogy legyek elég a mostnak,

Ha máig élek is, ha csak addig vagyok.

/

Így kötődök  én e földhöz hazám mely lassan átveszi az anya szerepét,

Nem állítva e sors többet, mint hitet ide be, se künn kelepcét,

Ím, ma hazahívott ez a vén kolomp.

Átölel, hozzám bújva egy álom szövődik, mint mikor csurgott a tej…

S mindent elhiszek újra én a bolond.

/

 

 

Itt talált meg engem az Isten, ki barát, pásztor, bánat s minden…

Én is e felhőből potyogok.

Utána ímhol saját nyomomba szegődve hol egykor láttad…

Mikor összeraktak a pillanatnak grátisz, ionok és protonok.

 / 

A Hetedik pályázatára írt, második versem.

Oroszi / 2025 / 07/ 06.

 

 

 

 

 

(Avagy a nemlétezés anatómiája.)

 

Amikor az ember a múltba réved,

Temetőt lát maga mögött s ott anyját körötte megannyi fehérnépet,

Vissza, mind az ismeretlen ismerősig.

Most pedig csont nélkül kísértenek agyam minden szegletében,

E tégelyben benne van minden genom,

Hol puha testemet főzik.

/

Bámultam ki e Petri csészéből önmagamra,

Kire, e közhelyen kívül véletlen, ha más is ragadna…

Ahogy minden idegszállal rám feszül az élet, mint szégyenfolt.

Inaim is pattanásig, mint íjra a húrok,

Készülhetne valami, ami eddig még nem volt.

/

Valahol erre szédeleg az idő,

Ki fiatalkorából szalad elém ő mondta…

A halál nem az ellenséged csak egy rovar, mely segít lebomlani

A mindenség üdvöskéje.

De átadja minden érzékét az anyag e képnek

És már fáj! Ahogy tépnek a tapintások és miegymás…

Mikor talpra állított nektek e kvantum zümmögése.

/

 

 

Mi lenne, ha nem lenne a gondolat

Ki tükröt tart a cselekvésnek magától.

És te soha nem jössz rá, hogy csak egy ostoba ember vagy

Ki magát félti mások haragjától.

/

Félnél e valamitől egyáltalán, ha magadtól se tartasz?

Ha nem dörögne, csak csapna!

Nem lennének előzmények rádzoomol,

Az isten haragja.

/

De tudd meg nem vagy te sem tán csak egy prímszám,

És képzelődsz, hogy álmodik felőled egy idegen.

De te azért is felébredsz, ha nem leszel különleges ismerőse,

Mert egy szürke kis foton vagy, aki átgázol mindenen.

/

Pedig csak vágytál mindennél többre!

Most már megnézheted magad, de egy bordád sem hiányzik,

Na, tessék annyi a közös reggeliknek!

Pedig te nézel, de nem lát a vak szerencse csak szimatol utánad.

Te ezért maradsz különleges mégis, csak mert nincs hozzád fogható,

Aki megbocsát, előre mégis utoléri az utálat.

/

Mert te mégis csak ilyen vagy.

/

A Hetedik, pályázatára írt, első versem.

 

Gic/ 2025/ 07/ 08.

 

 

 

Érted kel fel a naplemente, miattad volt minden…

Rólad dalolnak a madarak.

Otthon hol nyomomba lohol a szél,

Tudod én féltem ebben a mában élni

Mikor a holnapok sem maradtak.

/

Neked ígértem minden szót adósságnak zálogba

S álmomba hol a művészet lakik bennem,

Erre a világra nem ébred.

De mára már árnyéka sem vagyok testemnek

Hiába a valóságnak csak egy kísértet.

/

Csak pásztor akartam lenni az ég alatti csűrbe

Annyit akartam volna kérni én a vacak…

Oly korba hol ördögtől való volt a mennyország, s torz az elme.

A kortárs nem társ, csak potyautas,

Pedig én szerettem volna élni igazán lenni mindennek a szerelme.

/

S most itt vagy emberi mélységem felett,

Hol e pillanat is csak egy falat.

Itt sodor el ordas szemeid előtt

Ezen a porszemen a kozmikus anyag.

 

Kisbér/ 2026/ 01/ 30.  

 

 

Észrevétlen jött az alkony

A sötét anyag puha teste.

Hol az nap este várlak halkon,

Mint aki veled máris menne.

/

Mert kalapom alatt jó helyen kutat a szó,

Mint a táguló tudat, ha imádkoznák.

És semmi kétség fejembe,

Helyénvaló volt a világosság.

/

Nekem, kinek szívét,

Hogy a boldogság is kísértse.

Előhúztam hát e cilinderből az univerzumot…

Hogy bánatomat minden csillag megértse.

/

Bűnbánó szöveteim várnak,

Az agyonhazudott igazsággal te szerelem.

Segíts megoldani e világnak szövegeim, mit nem ért meg az írások szerint,

Még a pokolban kiderül, e soraim közé szárnyimmal leheveredem.

/

Itthon voltam ismerősen idegen

S mindhiába néztem onnan fel…

Otthagytál megsárgulni a lapokban,

Gyöngybetűimmel rohadni el.

 

Gic / 2026/ 01/ 04. 

 

 

Történt velem valami hazugság,

Ami azután igaz lett.

Először csak álom volt,

Mely játszott bennem a valósággal önfeledt.

/

Ajkamon ez Magyar rovás nyelv dadog, amivel adok, ha lesz…

Eldugott fagyos mosollyal alvadva arcomon, hol a mindenség sem feledett.

Azon az alkonyon még zsebbe rejtőzött a világosság valahol

Hol amikor engem várt anyám, mint egy kisdedet.

/

Az orvosok az nap este értem érmét dobáltak egymást is oltva…

A pap e pólyában azt hitte térdre esve, tán egy isten kesereg.

Apám tétován matatott öreget félre tolva,

Talán a perselybe valami aprót keresett.

/

Az utcán a kimért mennyország lappang,

Hol nem nőttek mindenki hátára szárnyak,

De minden létrafok egy sóhaj harangszó szőttes, mely a semmibe küldetett.

Engem itt a paplan alatt elrejt a rag…

De álmaimban ott fent megjelent egy csillag és az ige is megszületett.

 

Gic/ 2025/ 12/ 25.