TURIKARI68 blogja

Kultúra
TURIKARI68•  2021. október 22. 18:10

Még vártam.


 

Lassan színesednek a levelek,

Bevermeltek a pockok, fészket raktak az egerek.

Csak a rigók maradtak egyedül ők hallgatják, amit mondok,

Míg bogarásznak az avarba, sok közülük temetőgondnok.

 

Komor szomorkás a délután,

A nap pironkodva hamar alábukik.

Retinámra szöknek a csillagképek,

És én, kérlek, mint ahogy anyját hívja a kis kuvik.

 

A világ túlsó felén valahol,

Ott kujtorog, matat a hajnal.

Közben álmokat szövöget a törzsfejlődés,

S ha eleget imádkozik, majd találkozik is egy idegen fajjal.

 

De közben fogyatékos lettél, amit tettél magaddal!

Ahogy várod az istent, a mikrohullámok kifőzik koponyád.

Az teszi veled, amit te a vaddal, mert nem tanultál meg szeretni

S helyetted intelligensebb lett a kutyád.

 

Gic /2021/ 10/22.

 

 

TURIKARI68•  2021. július 4. 13:27

Antonio Vivaldi négy évszak.

Első felyezet.

 

Csak egy gondolat vagyok,

De lehetnék ige, mely megtestesült, egy szó!

Hegedű, mely, mint a szél néha sírva fakad,

Egy műhely, hol ha nem játszotok velem, csak egy szolmizáció.

 

E világ egy tiszta lap,

Egy lágyan szédelgő golyó, s imigyen bármi lehet azon.

Hol nem járt előtte még hang, siklott ecset,

Vagy zúgott fel vadon.

 

Így állnak sorba a művészek lassan,

Még nem jössz tán, te, vagy én.

Élükön a mester frakkban,

Egy felhő tetején.

 

Az alkotás előtti csend, pennával, s pálcával a kezekben

Széttárt karokkal.

Mögötte vele zuhanni kész festőkkel, költőkkel, zenészekkel,

S mi jól jöhet még mind azokkal.

 

 

 

 

 

Így jöttek el ők, s tűnhettek angyalnak,

Elmében szárnyalva oly magasnak,

Suhanva körbe, mint megannyi üstökös a földet.

Megtöltve a gödröket vízzel,

S befestve, megénekelve hegy völgyet.

 

Aztán földre szállott,

S ott talpa alatt avar roppant.

Utána amerre ment, nem volt többé csend,

A természet szíve, az örök körforgás szíve dobbant.

 

Egy hegedű rítt valahol, az ágak hegyén,

A bokorba búsan fuvola furulya síp sikongott.

Nincs, ki utánozza a hangunkat mester!

De ő már értette akkor, mit a sok magányos hangjegy mondott.

 

Így nyomult hát e menet, ami nem volt hamis minden mehet, s hangot adott!

A festő festett, a költő fordított, amit lehet, de aztán gyorsan menni kell!

Mert gyerek cipőben jár az idő,

S hamar felnő, lába kel.

 

 

A TAVASZ.

Folyók szaladtak alá,

A hegyek jégsapkái alól, helyüket keresték.

A rengeteg, rettegett erdők, virágok dugták elő fejüket,

Melyeknek bogarak méhek keresték szomjazva kelyhüket.

 

 

A száraz avar,

Hamar selymes rét lett.

Hol felnőni öröm,

De csak játszva önfeledt.

 

S ahogy idelent kujtorog a napsugár

Zengi, csipog sok torok, felette már sokszor felhő zokogott.

Fácán, s fogoly robban a tojásból,

Kiknek nyomokba máris anyjuk kocogott.

 

Volt, aki küzdött s nem szépen,

Boldogságban, vagy éppen vérben fürdött, ahogy kereste párját.

Van, aki lopta, vagy csak úgy szerezte sajátnak,

De olyan is, ki egy életre választott magának mátkát.

 

Gombamód szaporodott e világ,

S ez élet, mely bizony törékeny s drága.

Nem midig volt szép,

Néha csupa veszély s dráma.

 

De mily tökéletes világ, melyet csak a művészet kreálva magának, s él itt,

Egy darabig, de aztán megy, s újra szendereg.

Hol még nem jelenik meg a kapzsiság,

A magukat istennek hitt emberek.

 

A nyár.

Madmazell?

Szólt a tavasz, s kézen fogta a nyarat.

Ki nem is gondolta volna, amit ő vet,

Majd más lesz az, aki arat.

 

Egy húron pendültek,

Kéz a kézben sétálva.

Minden zsendül, ahogy az idő cseperedve serdül,

S párra talál, ami még árva.

 

Egy kottába zárt DNS,

Melynek talán nincs is párja.

Műhelye az univerzum,

Mibe se varázslat, se mágia.

 

De idelent erdőkön dús lombkalap,

A réteken könnyed lenge kabát.

S ha idetévedne egy- egy hamis hang,

Bizony könnyen el is veszve érezhetné magát.

 

Ágak bérce melyeket,

A beérő termés földre húzott a magasból.

Hova nem is kellet, tudom is én mászni érte,

Mert nyakat nyújtva elérte mindenki ajakból.

 

 

 

S mind ez az ég alatt zajlott,

Véget nem érő piknikek partik.

Szerelem, csalódás, tombol

Mert a szívek ajtaja sokszor nyitva maradt sarkig.

 

Az ősz!

 

És ezt a világot is be lehetett csapni!

Vagy tán maga a nagy DÓ alkotta így hitten.

És kilépve valahonnét a RErumból,

Megjelent a mester, maga az Isten.

 

MIraculum ahonnét minden előfolyna?

A hangjegyek, a zenészek, a család eme nagyok!

Mintha, a FAmilias planetárium, egy ösvény volna,

És a LActea vián, idejöttek az angyalok…..

 

 

 Oh Madmazell,

 

A múltkor éppen erre láttalak.

Virágot szedtél,

S hűsöltél a fák alatt.

 

Nézd a tavaszt,

Sehol nincs már!

Itt az én éléskamrám,

Gyümölcseim csókja, édes tele nektár.

 

Tán vissza se jő!

Ha itt is volt.

Tűnhet úgy, ha sokat várod,

Magadra hagyva elrabolt.

 

Jó uram szavad ízes zamatos!

Szólt a nyár.

Most hogy mondod a tavasz,

Jó ideje elment már.

 

Segíts nekem jó uram?

A tökösek a fiókák, közöttük sok még a vak!

Még van dolog, had legyenek ők is boldogok,

Még alig érett a makk!

 

Nézd, hogy híznak a pókok is,

Potrohuk tele tojással.

Ne légy oly mohó,

S intézz el mindent egy tollvonással.

 

Így sétált a nyár az ősszel.

Szép időben emelt fővel.

Lengén, pőrén, s e szerelem kéjben a ragadós illatokba maradt,

A még langyos csipke éjben a csillagok alatt.

 

E szerelem hiszékeny,

S vak ám!

Mely elillan, mely végig szalad a nyár szívén,

Akár az égbolton a villám.

 

Kivetették reád a hálót te nyár,

S így, már még itt minden zöldell.

E világ másik fele,

Tele van avarral, s köddel.

 

A kétségbeesés, és a düh

Mely most a szemedbe nedű, s könnyet ejt.

De te oly jó vagy s meleg ár,

Minden évgyűrű magába zár, s nem felejt.

 

A tél.

 

A lehulló levelek mind lepkék,

Pókháló csipkés fátylad.

Temet az erdő, a kedv elhagyott hát,

S már a bűbáj sincsen nálad.

 

Mivel alkotsz s teremtesz!

De utolsó erőddel felnézel az égre.

Várod a hajnalt,

Hogy eltűnhess a kékbe.

 

Aztán jött a pirkadat, de e sötét, ott szunyókált tovább az árnyékba.

A harmat meg ott didergett a bokrok alatt, akár a dér.
int a karnagy!

S megérkezik a tél!

 

Hát tudjátok, én is fázom! Mert a sötét is itt kujtorog egész nap!

Belefolyt a gödröcskékbe, hova soha nem jut el a fény, keményen fagy.

Utolsó bogyókat kórésszák a madarak,

Jaj, te tél, nagyon keménylegény vagy!

 

Az egykori rejtekek az évszakok, már csak álom, mi ébred egyszer,

S most egyik éppen e csupa csont erdőből egy szelet.

S mi valóra váltja ismét ha a szenészek mind a helyükön ülnek,

A kotta, a fülnek, s már látja is a képzelet.

 

Gic, 2021/ 09 26.

 

Nagy tiszteltem jeléül a mesternek, Antonio Vivaldinak,

Kivel összefutottam az idők távlatából a hypotalamusban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TURIKARI68•  2021. június 20. 15:58

A szikra.

 

 

Soha nem voltam én,

Értékes ember.

Csak jöttem, s mentem e vidéken,

Mit minden évben a szeptember.

 

Csak egy apró jel talán,

A sötétség csillagtengerén.

Ha lenézek Idelent harmatcsepp a napsütésben,

Egy záraz boglya közepén.

 

S nem ács fiaként, hanem hajósé,

De vitorláján én voltam a szélvihar.

Kergethetnék felhőket is, de rájöttem, nincs időm!

S gyújtanom kell elégve hamar.

 

Gyomlálni a szívekben,

S fűteni őket, mint a hazaszeretet.

Hogy legyek útjukon remény, csendes alázat,

Mikor a gyalázat sírjára döfi a keresztet.

 

2020/ 02/ 21 19:06

 

TURIKARI68•  2021. március 5. 19:02

Holt ágam.


 

A késő délután lassan,

Behálózta a tájat.

S én ott ringok a hálójában,

Mindenemmel, ami még fájhat.

 

Inkább búzát kellene vetnem, mint betűt,

Rajta nevelgetni e nemzetet.

Hisz szeretem a hazámat!

De a farizeusok most csapolják költői vénámat.

 

Tehetik, mert leszaladt a Kárpátokból,

Ezernyi ágon!

Hordaléka a fájdalom,

Mely megpihent a rónaságon.

 

Itt hömpölygök előttetek,

De hol van a gyökerem?

Magyar vagyok? Itt van a sors az olvasztótégellyel,

S ezzel a kétellyel, most a hazámat keresem.

 

Nem mard már csak holt ágam,

Nem szólhatnék ma még, de ki mondom hát bátran!

A te fiókád vagyok, hisz a turul költött,

S nehezen szül az anyaföld majd e honnak, még egy ilyen költőt.

2018/ 04/ 04/ 19:00

TURIKARI68•  2021. február 25. 15:03

Álmomban egyszer.


 

Álmomban egyszer verset írtam,

S ahogy ott sírtam zokogtam meghitten.

Valahol a sorokban hogy hogysem,

Felém jött az isten.

 

Csupán egy kapavágás lehettem volna csak,

Egy hitvány tőke, mibe nem láttad igazán magadat.

Hisz még hangsúlytalan súly voltam a mondatokban,

Egy mellőzhető vessző, egy gyom valahol a rag alatt.

 

A helyett odagördülhettem gyöngybetűimmel szemedből,

E farizeus világ elé könnyeden, kivel az életnek velem halott ügye lett.

Hogy keresztre vigyen e golgotán,

Hol a költészet megszületett.

 

2021/  a költészet napjára.

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom