TURIKARI68 blogja
KultúraKárpátok alatt.
Csücsülök egy porszemen úristen…
Micsoda jó pásztorom voltál.
Angyalom s ördöge e bolondnak.
Ajkamról, ha szólt a szád, nekem az volt a zsoltár…
E szív minden öröme, már messziről hallani a hangját,
Ahogy hív, s ver e vekker kolompnak.
Mint bárányt a farkasok közé,
Evett az összes bánat…
Íme, de láttad? Minő mély levegőt vettem a föld alá,
E szenvedély mely véremet kiontotta.
A szavakba bugyolált testem ki a léleknek csak azt súgta balga vagy!
Még vallok, a hallgatag idő egy pillanatra neked kibontotta.
Jöttem, mert úgy szálltam utánad,
Ahogy megdalolták azt a madarak,
Nyomodba illesztettem lábamat félszegen, már vártalak.
Kujtorgott utánam az utálat, s tőr szaggatott bennem bozót eret!
S engemet is kergetett golyó a Kárpátok alatt.
Gic/2025/04/ 14.
Rivaldafény.
Kiálltam én a rivaldafénybe így törékenyen,
Mint lágyszárú virág ha eljő a tavasz odafen.
De szemetekből sugárzott a gyűlölet, a halál töménytelen,
Oly szótlan volt még a világ, a csend.
Ez elme jelleme pedig menóra,
Kolonc ábrázata csipkebokor,
Hol az istent keresem.
Mellembe itt ketyeg ez bolond zsebóra,
És az ember ostoba…
Az élet reménytelen, mint a szerelem.
Használhatnék, nagy szavakat hisz van itt,
Tarsolyomba nem egy komoly mostohán.
Melybe belebotlik úgyis az olvasó nyelve,
S nem kelnek fel csak, mint avatott szemek,
Ahol én is ballagok, s megyek most tovább.
Hirtelen lettek ők nekem,
Mint szügyön lyukat ütött lőtt eltévedt golyó talán,
Hol talált magának e verem lét, testem oly védtelen.
De íme, szívembe most, itt vannak jó helyen,
Asztalomnál ülnek, akár drága gyermekeim s értük…
Dobogok ad sorsot nekik zubogó vérem.
Veszprém/ 2025/04/02.
Sírgödröm.
Amikor odaadtam a szívem imigyen,
E világ sem volt ennyire beteg.
Irigyen gáncsolt engem a sors, még a felnőtt hazudott,
E játék velem vajúdott, és én úgy maradtam meg neked gyermeteg.
Így teremtett alám a teremtő, hol poklot, hol csendet néha,
Tüdőm pont megtelt szavakkal, mikor e léha kor belém botlott tévedve.
Ő hallott, hogy bennem a felszín alatt egy tenger morajlott,
Festett is fölém felhőt, és alakba fulladt árnyékot alkonyba égetve.
Veled sújtom hát magamat azokkal,
Mit ád az isten nektek ki tudja a valómat, ha elenged lyukas marokkal,
Csak lestük egymást még ti rám vártok.
Szép arcod addig lehetne e temetőm és sírgödröm a Kárpátok.
Siófok/ 2025/03/31.
Kórtársak.
Amikor úgy telnek a nappalok,
Hogy éppen nincsen őrangyalod,
Pedig a te csodád e kéktenger volt.
Tükörképnek összetörve tőrbe csal az élet,
A kivérzett fájdalom ahova az ember fürdeni jár akár a hold.
Az éter túlsó partján e kortárs világ,
Ki korhely levesnek megfőzte Noé galambját.
A líra közhely pocsolya lett,
Hol nem érnek a szép szavak fapatkát.
Istent játszik kéj dunnában e világ ciha,
Mint mély röptében Ikarusz, és fia, költő ott mind.
Az ember ki becsvággyal forgatja tollát noha,
Azt nem hordja hátán a felhő soha, de most az-az igaz pedig link.
Veszprém/ 2025/ 03/26.
Szülőföld.
Neki ott az összes bók ajkamon,
Hozzá még a habók szerelem is ő maga.
E földszagú leheletből lettem olybá,
Mit táplált aztán emlőd illata.
Sorsom oly Pilátus mit nem látott csak a kékség,
De ott vagyok én léleknek a versbe.
Melybe benne van a szépség,
És még ha valami bántott, a világ minden keserve.
E magyar bánat könnyből,
Őseink szeméből kipattant zivatar.
Mit az eke e zsíros földből,
Ki és betakar.
Megzöldült lombok,
Ütődött köveken, ha mesélnek.
Lövegen omlott várfalak,
Hol vágytalak én egyedül több lenni a kevésnek.
Somló vára/ 2025/ 03/ 25.