TURIKARI68 blogja

 

Édesek az illatok,

Szinte méz csurog a levegőbe.

Miről álmodtak a méhek,

Bent a kasba telelőbe.

 

A pirongó nap, mint Micimackó,

Tele csuporként gurult le az égrül.

Alkonyba fulladt a madárdal,

S akkor az imádkozó sáska is megszólal végül.

 

Csak néhány fázós kémény pöfékel,

A szélben, mint kötőfékkel gőzös vasparipa hátrál.

Csak onnét lehet sejteni,

Hogy öreg, vagy gyermek van a háznál.

 

Orosziba itt pihent meg velem a pogány gólya,

Már egy őszi estén.

S mint áldozatott bemutattak a sci-fi toronyba,

Hol lehetett volna belőlem akár igazi keresztény.

 

2020/ 03.

 

Itt zümmögsz a fejembe folyton

Te fura gondolat,

Mint tenyerét dörzsölő éhes döglégy kövéren.

Itt vagyok elveszve egyedül,

S e hang se terjed már úgy a sötétben.

 

Az élet lassan eliszkol, s ottfelejtett a játszótéren,

Mintha csak, még cukorkáért indult volna e hanyagság.

Mondta párszor, mindjárt jövök!

S közben lepereg egy örökké valóság.

 

S te durcás vagy, mert az ajtó hol kopogtattál,

Megint nem a mennybe vezetett.

Az ágy is kényelmetlen amúgy,

De a lázlapra már sajnos felvésték a nevedet.

 

Azért lelket öntve a hajléktalan szobrokba,

Főtereken kujtorogsz, s csókoltatod a meg nem élt világot.

Kalapot emelsz, ha inni adnak előtted a vázának,

S megköszönöd egy idézettel a vágott virágot.

 

Gic. 2021/ 08/ 15.

 

Átlagos ciklusa voltam a szeptembernek,

Szüleim, mint egy torzszülöttet meg is csodáltak.

De volt anyám, s lett szerető hitvesem,

Kik saját vágyaikkal felruháztak.

 

Egy könnycsepp vagyok a szobákban,

Az aljzaton a penész csipeget.

Anyám sem sejti miért hullottam e világ ölébe,

A szeretőm meg csak önmagának hiteget.

 

Minden hajlékban laktam már,

Néha az ablakon mászott be a külvilág irigyen.

S nem találtam szavakat mi feloldoz akkor,

Pedig isten gyakran tapogatott, odaát a kilincsen.

 

Valótlan dolgok álltak sorba álmaimért,

Miközben az atom, mint a hajnal hasadt.

Légy oly bátor te vándor, s csillagokkal kuporodj fölém,

S ne hagyj veszni engem, se önmagad.

 

Bánt egy kicsit azért, hogy mégis,

Itt halok meg a faluvégen annyi év után.

Nem kacsint rám csak a méh,

Az, is mint egy éhes temető, csak tétován.

 

Tétován, mint kinek

Nem kívánna örökkön ágyasa lenni.

Szóljatok hát, mielőtt beveti reám a paplant

Vagy engedjetek továbbmenni.

 

Oroszi 2020/ 02/ 18/

 

 

 

 

 

 

Adósa vagyok egy asszonynak,

Szép szavam hát, most őt illeti.

Ki szóra bírta ujjaim egykor,

Tanítóm a Millei.

 

Négy osztályt okított egyszerre,

Játékosan kedvesen.

S még az egyik felelt,

A másik tanult csendesen.

 

Gyakran én voltam az első,

Ki reggelente beült a padba.

Ő még álmosan parazsat hozott szeneslapáttal pongyolába,

Majd a cserépkályhába rakta.

 

Ott kaptam én is lángra,

Ahogy a kályha sírt, panaszkodott bent a tűzbe.

Bontogattam szárnyaim,

Ahogy előttem a szavakat betűzte.

 

Emlékül, tanítómnak Millei Károlynénak.

 

 

 

Ím, szunyókál a természet,

S ez a gondolat bennem is

Nyugovóra hajtja a fejét.

Akkor, amikor goromba őszi szél rugdosta az avart vidéken,

Mint néki, úgy nékem is kereste valahol a helyét.

 

Kegyes gyilkos az élet,

Ki az álmaimmal minden utcasarkon eltévedt,

S mégis e halálnak a szemébe mosolygok.

Egy karnevál a létezés,

Hol az álarcot felrakva, soha sem voltunk mi boldogok.

 

De hittem egy tekintetben,

Hol ott ring az én álmom is,

Mint egy csónak.

S ha e nagy buli lecsendesedik egyszer, mint a háborgó tenger,

Talán keletje lesz az igaz szónak.

 

Lehet az isten is akár,

Kinek sorsa játéka volt a kereszt!

De ha az embert nem vitte reá a lélek soha,

Te kimondod majd, hogy nem vagy mostoha,

Te ugye szeretsz?

 

 

Mert én igen az utolsó betűmig,

Mellyel utoljára is,

Majd a tenyeredből ismét enni kérnek az álmok.

Meglátsz akkor engem is,

Hogy mivé nőtte ki magát bennem a világod.

 

 

 

2018/ 11/ 01/ 11:00.