TURIKARI68 blogja
BarátságAzt hittem.
Azt hittem nincs időm a szerelemre,
Hisz annyi minden mást rejt e jellem.
De tán a költészet megbocsát,
Ha helyette te pátyolgatod a lelkem.
Kár a te szépséged nekem, ha becsap,
De e teremtett világomból, te hiányzol még.
Úgy tűnhet, minden a helyén van,
De nélküled, úgy sem lenne semmiből sem elég.
Most nyomasztó csend ül e megálmodott világra,
Annyi szépet alkottam eddig potyára.
Csak kallódok, benne nincs hova mennem,
S ez az utolsó ábránd talán, még meg is öl majd engem.
Holnap aztán újra megvirrad,
S néked megszokott lesz minden.
De ha én kibírom az éjjelt,
Bennem meghal az isten.
Nem hittem, hogy nyakamba borulsz könnyeiddel,
S itatsz, mint langyos zápor az aszott földet.
De égj te is, s minden benned, ami tüzet csihol!
S akkor a legjobban, mikor én már nem leszek sehol.
2010/06 /22.
Dolni kounice
Dolni kounice.
Kora tavasz volt,
S még alig fütyölt itt a madár.
De lehetnék most Cseh,
Vagy tisztán Magyar is akár.
Úgy érzem megrekedtek az évszázadok,
Mikor a stációkhoz látogatok.
Csend ült idefent és magány,
De mintha, már jártam volna én itt egykor talán!
Olyan e táj, mint Natali,
Az ember a dombról mindjárt a völgybe vágyik.
Mindenütt ott volt ő, s csintalan szava,
S akkor e bűbájból egyszer csak, előbújt a Nyiklava.
A víz fodrán megcsillant az én napsugaram,
Pavla volt a vadkacsa, ki átsuhant a híd alatt,
S mire mindenre fény derül!
Már az út sem porzik utánam, s e gondolat is,
Mint egy toll, a folyó tükrén elmerül.
Turi Károly/ 2015/ 03/ 12/ 20:18.
(Dolni kounice) Tribuosany Csehország.
Róka jár a kertek alatt.
Róka jár a kertek alatt.
Róka jár a kertek alatt,
Ravasz női lélek.
Bújnék, de nincsen hova,
Jaj de nagyon félek.
Elfog lopni innét,
Bárhogy is de megteszi.
Jaj anyám! A te fiad,
Egyszeriben megeszi.
Tiszta szívem puhára főzte,
S e tekintetben odavész.
Te láttad hogy nem fogok küzdeni,
Mert gyönge testem csenevész.
Még rejtenek az álmok,
A köd falak a Páskom.
Ha látod anyám kérd meg szépen,
Ne legyek ott alabástrom.
Kopogtat a szerelem
Kopogtat ajtodon egy kis szerelem,
Vajon érzed e már mára?
Te azt hiszed szellem, mert felül néha félénken, mint egy madár,
A házad előtti a platánfára.
Függővé tettél, s már költöznöm kellene,
De te tudom örökre itt maradsz.
Így hát nőjön kertedben a fű, S nékem minden évben lesz
déjá vu, mikor érik a barack.
Lehetnék gerle,
Mely erkélyedre nyúló ágán e fának fészket rakna.
De igazgyöngy vagy úgy hiszem,
S te loptál engem , pedig én leslek mint a szarka.
Asztmás e tér, S az más idősík,
Csak fulladni vagyok itt! S álmod oly messze esik az enyémtöl.
Ha testet öltve kopogtatnék,
Összetörnél egyből.
Hanni-nak.
Édes esti félhomályban,
Pislog egy csillag.
Nem mondom el úgysem soha,
Mennyire tetszel, mennyire bírlak.
Te csak öntöztél folyton,
Kergetted a vakondot, inni adtál az egereknek.
Én téged, te a felhőket kutattad
Hol s merre tekeregnek.
Egyszer csak ott voltál a hypotalamusban,
Egy érzés, mi agyamba betegséget kreált.
Haza cipeltem e fájdalmat a minap,
És azóta noszogat egy gondolat, hogy igyál! keresve,
Valami gyógyszert reád.
Ki kell irjalak magamból,
Kipukkasztva e rózsaszín felhőt.
Hogy tudjunk élni egymás nélkül,
Én mint egy koravén kamasz,
Te meg akár a felnőtt.