TURIKARI68 blogja

Azt hittem nincs időm a szerelemre,

Hisz annyi minden mást rejt e jellem.

De tán a költészet megbocsát,

Ha helyette te pátyolgatod a lelkem.

Kár a te szépséged nekem, ha becsap,

De e teremtett világomból, te hiányzol még.

Úgy tűnhet, minden a helyén van,

De nélküled, úgy sem lenne semmiből sem elég.

Most nyomasztó csend ül e megálmodott világra,

Annyi szépet alkottam eddig potyára.

Csak kallódok, benne nincs hova mennem,

S ez az utolsó ábránd talán, még meg is öl majd engem.

Holnap aztán újra megvirrad,

S néked megszokott lesz minden.

De ha én kibírom az éjjelt,

Bennem meghal az isten.

Nem hittem, hogy nyakamba borulsz könnyeiddel,

S itatsz, mint langyos zápor az aszott földet.

De égj te is, s minden benned, ami tüzet csihol!

S akkor a legjobban, mikor én már nem leszek sehol.

2010/06 /22.

Dolni kounice.

Kora tavasz volt,

S még alig fütyölt itt a madár.

De lehetnék most Cseh,

Vagy tisztán Magyar is akár.

Úgy érzem megrekedtek az évszázadok,

Mikor a stációkhoz látogatok.

Csend ült idefent és magány,

De mintha, már jártam volna én itt egykor talán!

Olyan e táj, mint Natali,

Az ember a dombról mindjárt a völgybe vágyik.

Mindenütt ott volt ő, s csintalan szava,

S akkor e bűbájból egyszer csak, előbújt a Nyiklava.

A víz fodrán megcsillant az én napsugaram,

Pavla volt a vadkacsa, ki átsuhant a híd alatt,

S mire mindenre fény derül!

Már az út sem porzik utánam, s e gondolat is,

Mint egy toll, a folyó tükrén elmerül.

Turi Károly/ 2015/ 03/ 12/ 20:18.

(Dolni  kounice) Tribuosany Csehország.

Róka jár a kertek alatt.

Róka jár a kertek alatt,

Ravasz női lélek.

Bújnék, de nincsen hova,

Jaj de nagyon félek.

Elfog lopni innét,

Bárhogy is de megteszi.

Jaj anyám! A te fiad,

Egyszeriben megeszi.

Tiszta szívem puhára főzte,

S e tekintetben odavész.

Te láttad hogy nem fogok küzdeni,

Mert gyönge testem csenevész.

Még rejtenek az álmok,

A köd falak a Páskom.

Ha látod anyám kérd meg szépen,

Ne legyek ott alabástrom.

Kopogtat ajtodon egy kis szerelem,

Vajon érzed e már mára?

Te azt hiszed szellem, mert felül néha  félénken, mint egy madár,

A házad előtti a platánfára.

Függővé tettél, s már költöznöm kellene,

De te tudom örökre itt maradsz.

Így hát nőjön kertedben a fű, S nékem minden évben lesz

déjá vu, mikor érik a barack.

Lehetnék gerle,

Mely erkélyedre nyúló ágán e fának fészket rakna.

De igazgyöngy vagy úgy hiszem,

S te loptál engem , pedig én leslek mint a  szarka. 

Asztmás e tér, S az más idősík,

Csak fulladni vagyok itt! S álmod oly messze esik az enyémtöl.

Ha testet öltve kopogtatnék,

Összetörnél egyből.

Édes esti félhomályban,

Pislog egy csillag.

Nem mondom el úgysem soha,

Mennyire tetszel, mennyire bírlak.

Te csak öntöztél folyton,

Kergetted a vakondot, inni adtál az egereknek.

Én téged, te a felhőket kutattad 

Hol s merre tekeregnek.

Egyszer csak ott voltál a hypotalamusban, 

Egy érzés, mi agyamba betegséget kreált.

Haza cipeltem e fájdalmat a minap,

És azóta noszogat egy gondolat,  hogy igyál! keresve,

Valami gyógyszert reád.

Ki kell irjalak magamból,

Kipukkasztva e rózsaszín felhőt.

Hogy tudjunk élni egymás nélkül,

Én mint egy koravén kamasz,

Te meg akár a felnőtt.