TURIKARI68 blogja

Ima.

Szeretnék ma éjjel haza menni,

S ajtód él letenni a bánatom.

Nincs helyem nékem  itt.

Lassan elfogyok, mint a belém vetett hit, a hajnalra akasztva végleg kalapom kabátom. 

E bizalom mi vinne odáig,

Hogy be engedsz, s én felérek a csodáig. 

S mivel lefeküdtem többé nem kísért,

Ezért kell hogy haza menjek, nem ócska kis semmikért.

Nem búcsúzva senkitől,

Csak úgy nem lenni majd hirtelen.

De itt hagyva mégis, e világot,

Őt, és vele mindenem.

A kedvesem.

Nekem ő létezik,

Neki én nem.

Ha ring is a járása előttem,

Csak a szemembe ne nézzen.

Ahogy tesz vesz,

Előtte feltüzve a haját.

Úgy látja hogy nem is nézem,

De majd csak rajta kapja magát.

Lelke hangja olvasásra való,

Nem fülnek  írták.

De én mégis hallom,

Csak soha nem fog szikrát.

Pillanat

Voltak a pillanatban,

Percenek, napokonak hitt évek.

Mikor a magány amúgy,

Mint egy nagy vagány, csak úgy idetévedt.

Jött mint az ingovány,

Mely kikuszva a lápos rétre.

Elkapta a boldogság szikráját bennem,

Már a kvantuumokban ahol érte.

Így szokott ez lenni?

Hogy ballagni kell folyton, de nem lehet menni! Hogy csak e helyen leszek szeretve.

S nem szólít a vasárnapi harangszó sem, nem adva meg a sanszot! Mikor éhes gyermek mancsok engem mint, akadékot kergetnek a levesbe.

De ahogy csillogna e felszín,

Úgy suttog a mély, e bolondnak, na ne félj! Majd én lott leszek s megeszlek bent sután.

Nagyon nyakon fogom  csípni a pillanatod, mint ásítás a macskát csuklás után.

Álmok.

Mindenki fut az álmai után,

Van hogy azok egymás kergetik.

S e tombolán nyert életünk együtt züllenek! De a kalapból húzott ceklin

Az volt az üzenet, nem egymást keresik. 

Az enyém egy oltár, mely mögött,

Ott lapul az univerzum kútja.

Többször meghalok még te egyszer élsz! Nem félsz, csak játszol velem,

S én néha eléd szaladok ez anomáliából  mint egy csahos kutya. 

Lelkem szövetei már bomlanak,

De még így is sok ahhoz mi szintelen.

Komédiást kreál belőlem a dráma,

Hol a kalap alatt bohóc volt az isten hirtelen.

Délibáb.

Mint a délibáb összerakott a pillanat,

E poros úton csak remegek.

Játszanak velem a valódi dolgok,

Belém rúgva mint a gyerekek.

Szél szabdalta köntösöm alatt,

Haladt mint vákuum hogy verembe tegyen. 

Hová leszakított bénán a láz,

De nem oly bátor a külvilág, ki ott legyen jelen.

Félek! Mert se itt, se ott nem létezek

Probállak összerakni magamnak honnét össze loptalak.

Itt dédelgetlek mint egy álmot,

Ki nálam szebbet, jobbat látott.