TURIKARI68 blogja
ÉletmódHát te pajtás mit álmodtál.
Én csak ültem az avarba s révedtem abba a magasba,
Hol szinte már akarva vágytam benne bókod, a hunyorgó csillagokat szerfölött.
Úgy horgolta nekem a kvantum, s lógott, mint egy függöny fölöttem,
Lelkemben éreztem e kiégett hamun hamvadó illatodat Adonáj!
És te pedig a horizonton, mint egy csoda jársz a színfalak mögött,
Hozzád bújva újra a hajnal öltözködött.
A betűkkel beteljesült nekem veled az élet, e nagy szerelem hát,
Velük kujtorgok karöltve a sorok alkotta végesetlen utcáin,
S én ki reád úgy számít, belőlük szőve imát.
E mennyországba járom a poklot, s lopok fényt alakodba
Hogy megszüless, s elvigyelek, valahova ahol nem felejt el a világ.
De ha majd elcsuklik a hang itt bent,
Mert én oly annyira hittem azt az álmot-mit megígért a csend,
Akkor pajtás széttárom a karom, s azt akarom, mint a szél vigyél haza hamar.
Csengőm szólít, szólj, helyettem kolompolj hát, dorombolj velem te harang!
Szuszog helyettem tovább ez erdő sírnak a fiókák, amint, ha anyjuk távol,
S lehetek bárhol, ha nem vagy, csak rothad az avar.
Gic/ 2024/ 12/ 01.
Én volnék.
A teraszon vendégek, tán ettek s már mennének,
De még mindenki ott ült, aki járt,
Talán egy úriembert vártak ki frissen borotvált.
Helyettem! Ki ma még nem ettem,
S nem volt még vendége lebújnak , bárnak ,
Falták a kaviárt, ették a homárt.
Ehhez képest a tenyér kérges,
Nadrágja épp hogy elmegy,
Kinézetre nem egy Byron akkor…
Mikor leszállt a buszról, mint a szemetet-mit hozott utána,
Kezében szél lóbálta ide –oda egy nylon szatyor.
Az erkélyek páholyok,
S én előttük olvasókról álmodok…
Mint a visszhang szavakat keresek.
S már szinte mondanám,
Hisz csiripelnék én, de akkor jött a rikkancs
És túlharsogtak a verebek.
Gic/ 2024/ 11/ 23.
Útközben hazáig.
Útközben fa, és bokor voltam,
Hol ki nőtt a múltkor, még holnapután,
Talán már egy nyúl, ki futott alatta hazáig,
Ahogy kergeti az idő, akár az agarak.
És könnyet iszom, bizony,
Kökény szemed eszem, mint a madarak.
Várnak a tarlók hogy legyek,
Lepnek a legyek, marokszedők tenyerén.
Sarat dagasztani hívnak a földek, elhinni engem völgynek és hegynek
Meghízni újra szegők kenyerén.
Egy ripacs hazám a te katonád, de húsod és inad!
Ha nem is dőlt érted kardba, de volt szerelmes,
A Damoklész csillagokba rőt arca folyton.
Érkezik anyám a te fiad! Ki örök gyerek maradt!
Mint a hólepel rejtegeti maga alatt az illatos nyarat még…
Hisz elcsábította rég, minden folt az égbolton.
Napsugár edzi, szítja, gyönyörűm!
Maghasadt szittya reaktor szívem s így robbanunk.
Imádom benne fent a magasat
Ki magyar nyelven engem köszörül,
Jövök uram! S ha szólsz, de akkor el kell mennem azt, hiszem
És ha ott vagyunk…
Holtamban azért még adni szeretnék valamit!
Amit öröm s bánat kicsal az emberből sorba, mind verejték csak, s kevesebb, mint a hit,
Mi nem hízeleg a csudának, csak a porba visszaszédül.
Én, már ízlellek, s úgy elmennék utánad,
De e dallamot nem adja vissza az ég, pedig a fülekbe még itt csicsereg
És, elnyomja a zsivaj végül.
Gic/ 2024/ 11/ 17.
Az Oroszi határba.
Egyszer csak valahonnan onnan,
Erre viharzott a végzet szele,
És vele eltűnt ma már minden mit egykoron szerettem.
Itt repdesek utána, mint a deresnek öltözött lombkorona
Akár az égbe készülő madár mikor elindul az emberbe a csodás szerelem.
Az erők csendjét járom én a bátor!
Tincseden, ámbár már dombocska a sírhalom, de én mondom,
Ha az utak mentén bánom halkan!
Hogy itt, nálad e nélkül nincs nekem már irgalom…
Közbe érik, a komló potyog az eső kocog a vadkan,
S a kert végéből, az otthon melege telleget.
De elmegyek! Én is! Honnan nincs kiút! Tanúhegyem reá a Somló…
Alatta tört be engem, a csikót s nevelt belőlem jámbor fiút, jó anyám,
Lettem deák, s drága gyermeked.
Innen költöztem, költöttem öltöttem testet,
Mint a csupasz csontváz mondatok,
Melyek e szavakkal nyertek, értelmet, kapva lelket úgy hiszem.
Sátrat vertek fölém a csillagok, még itt vagyok!
Hol kiönthettem nektek lírai szívem.
Oroszi/ 2024/ 11/ 09.
Én indigó keresztem.
Nem hitt bennem sem az ember, pedig látott,
S olykor mindig, hol ha bántott, én magam se talán.
De ím, az enyém is a te indigó kereszted,
Az út mit ott fent az égbe kaptál ma nekem is gyökeret vert e fa,
Mit kivág a balta, rajta csattok a szekerce pedig a bűnt tőlünk szerezte
Hol egymásnak feszül élet és halál.
S mikor eljött hozzám azon a nappalon, már mind ez meg volt írva
Az ütött kopott délután kézen fogva az estével.
Tövis mirtuszom lett e téli paplanon a líra négy után,
Hol együtt szomjazom az éjszaka puha testével.
És érzem, mi vonz, s csak írom, amit az univerzum mond,
Tisztán csillogok, s még ha nem is ismernél bennem magadra!
De én, ha e tükörbe nézek, mind boldogok, s mosolyognak reám, viszlát, ti csillagok,
Csak reád gondolok s a leadott anyagra.
Itt reám is a betűk hoztak vigaszt jöttél velük, mint megannyi malaszt
A sorok között, kapva tőled kegyelmet,
Hol, akár mint egy egyenletet, kuporgatnak a lineáris idősíkok, életvonalam kérges tenyerén.
Sajátos módon vallottam az égnek szerelmet,
Hol telesírtuk aztán ezt a száraz világot te meg én.
Gic/ 2024/10/20.