TURIKARI68 blogja

Bele néztem egy kicsit,

Jó mélyre magamba.

Mert ketyeg az óra, 

Mikor majd vissza szédülök az anyagba.

Nem kuporgat úgy érzem 

Markában önfeledten, az öreg kor.

Ha elthantolnak megáll az idő is,

Egy kicsit ríni feltettem akkor.

Aztán egy-egy olvasó vagy a haza,

Ha valaha megtöri a csendet.

Tán az lsten is megbocsájt,

S Innét örökre elenged.

Tudjátok e?

Milyen érzés,

Keresni az utat.

Vágyni a boldogságra,

Mit érez a szív, de nem ismeri fel a tudat.

Bonyolultnak látszani,

Mint egy egyszerű képlet.

Idegennek lenni ismerősen,

Mert nem lehetsz más, csak a két véglet.

Megríkatni a szerves anyagot,

E betűkkel, melyek halhatatlanok lesznek valahol egy szövegben.

S meghalni ez álomért minden nap egyedül a tömegben.

Későn jött madár.

Már egy ideje itt lézengek,

A táguló térben.

De könnyed mosollyal az arcomon,

Ezt az életet, én sohasem kértem.

A szívem kómásan morzézik,

Lassan véget ér már csatája.

S betántorog a mennyországba tán lelkem,

Mint egy kocsmába szomjas gazdája.

Hát igen! Nem lettem tökéletes!

Tervezőm talán hibázott!

Mikor nékem köldököm lett,

De közben ő önmagáról mintázott.

Költenék azért még,

Valami szépet drága jó anyámnak.

De érzem nem lesz időm,

Mint a későn jött madárnak.

Az élet hazug lett, s komolytalan velem,

A szerelem sintér s megöli, még amit talál.

Ebbe beteg lett a lelkem,

És sejtjeimben, fénysebességgel osztódik a halál.

2018/ 04/ 30/ 17:53.

Íme, itt vagyok.

Íme, itt vagyok én a mihaszna,

Az idő szalad mellettem, s néma düh dühöng bennem valahol.

Nyomában az ármány,

S egykét daganat, már itt is, ott is meglapul.

Nem tudtam az elevennek elmondani,

Hogy mennyire fáj az élet.

Ha az ember egy személyben hisz,

Ábrándozik róla, és vagy belé, valósággal szerelmes.

Kinek a szíve bohém,

A lelke lírai.

A jövője kétséges,

Mert már a jelen is csak néhai.

Meg kéne álmodni te isten!

Hogy mi is az én dolgom.

Maradjak é kukoricaszem a vadaknak,

Vagy legyek út, kin majd taposnak folyton.

2015/ 09/ 03/ 20:00

Hogy miféle vagyok.

Hogy miféle ember is vagyok,

Tűnhet úgy, hogy fura szerzet.

Felnőttek az álmaim,

De én maradtam inkább gyermek.

Kit arcon csaptak,

Bár merre is fordult.

Elfelejtett feszületek kebelén,

Csak a jó halálért koldult.

Még rókalelkű istene,

A templomokat járja.

Átdöfi szívét a hajnal,

Mert lelkét egy álom, mindíg hazavárja.

Kilehet tán bírni,

A felhők fölött itt a földön egyszer.

Egy csepp sem vagyok gyarlón,

De költőként mégis tenger.

2015/ 06/ 20/ 20:43