TURIKARI68 blogja

Novella
TURIKARI68•  2023. szeptember 25. 13:40

Csak azok a dolgok számítanak.


 

 

 

Csúnya ködös volt az idő, a lomb egyik pillanatról a másikra eltűnt a fákról,

Pedig csak egy pillanatra néztem félre.

Mindig más képtárul elém, ahogy az ablakon kinézek, mindent belep a ködös pára,

És kezdtem hinni benne, hogy a napsugár fogta a bőröndjét, és végleg elutazott szerencsét próbálni Miamiba.

Már-már szinte előttem van, hogy ott ül, csillog, mint egy potyautas valamelyik repülő szárnyán,

És a part közelébe leugrik az egyik korallzátonyra vízbe lógatva lábát, ami hirtelen felforrósodva sisteregni kezd.

Úgy döntöttem, viszont hogy hagyom elragadtatni magam és úszom, az árral egy kicsit most az egyszer nem szabok határt gondolatatimnak most kiderül, majd hogy minden út vajon Rómába, és onnét a tengerhez vezet.

Ahogy kinézek az ablakon esetlen ujjaimat félreviszi a billentyűzet és rájöttem, semmi nem számit már az életben csak azok a dolgok, amelyet önzetlenül tesz az ember,

Titkon már- már el is játszottam a gondolattal, hogy itt belül kifizetnek és majd valami olyasmit érzek, amitől marha boldognak kellene lennem.

Ahogy így merengve a távolt lesem, mint Katajev a távolban azt a bizonyos fehér vitorlát,

Én is kezdem az alakokat fürkészni, mintha a távolból várnék valakit, aki kitöltené a hiányérzetemet.

Talán apámat, mert, hogy szokták volt mondani az igazság odaát van! Vagy álmaim nőét,

Mint ahogy József Attila ábrándozott a sok bájos nőről, hogy halott anyját önmagának összerakja.

Vagy, istent akár! Persze ő csak akkor jelenik meg, ha már tudom tartani a számat,

De amúgy meg nem számítana ebbe a világba különös dolognak.

És ezt valahol ő is tudja talán ezért kicsit depressziósan átlényegülve bolyon egy másik dimenzióban.

Talán ha megjelenne az instán, és ha lenne elég követője kő gazdagon, mert, hogy ebbe a világba mindenki sztár, vagy az akarna lenni.

De elröppent az idő, és oly annyira hogy a holdfény is lassan a körmömre égett.

 

Jön az- az átkozott sötét, de hogy nem unja még kergetni egymást a nappalokkal!

Lassan eltűnnek az árnyékok,

Vagy csak ottmaradnak, és mi nem látjuk őket, hogy mi is folyik valójában.

Észre sem vesszük sokszor, mikor egy nehéznap végén, az a bizonyos „házak faláról csordogáló

Vöröslő fájdalom” lassan telefolyik ezzel a sötét tintával.

Mintha keresnének valamit, ami nem is létezik! A tiszta őszinteséget, amiért bolyongani kell, vagy érdemes rászánni az időt.

De az ember bűnei nem múlnak csak úgy el olyan ez, mint valami fertőzés, maga a hajlam! Amit megkaptunk azzal a mesterséges intelligenciával együtt, valahogy átsurrant az adatokkal, ahogy letöltötték a lelkünket személyre szabottan.

Hiába dugjuk homokba a fejünket, a kísértés megtalál folyton bennünket!

Sokáig tudnék mesélni arról, hogy az ember soha, de soha nem dőlhet hátra, ha nem él, úgy ahogy kellene, csak lopkodja a levegőt itt a földön.

Ha szemközt találod magad az igazi gonosszal, ami álcázhatja is magát akár újszülött jövevénynek is,

A megtestesült ártatlanság képében.

Hiába érzed úgy, hogy igazán fel vagy vértezve ellene, ha nem hiszel, az ima erejében, és nem érzed a lelkiismeret fojtogatását ott belül, magadra maradsz vele, a szíved érzi, hogy mit kellene tenned ösztönösen, de az agyad folyamatosan tölti le a suttogó hangokat.

Tehát! Ez az este is a miatyánkkal, s az üdvözléggyel kezdődött

Melyek sokat szoktak segíteni a démonaimmal való hadviselésben.

Reggel négykor kellene kelnem! Abba hagytam hát az írást, mert ujjaim úgy vándoroltak a billentyűzeten, mint a részeg ember hazafelé az ivóból. Beállítottam tehát a telefont, hangját amit, általában kombinálni szoktam  az álmaimban való történésekkel.

Hol egy éppen megszólaló kapucsengővel hozom összefüggésbe, hol pedig a kocsiban felcsendülő zenével. És ebbe a valóságos álomba, egy hidegnek éppen nem mondható téli hajnalra ébredtem, éppen a buszra igyekezve.

A lámpaoszlopok úgy támaszkodtak a ködben, mintha valami semmirekellő naplopók lettek volna.

A macskaköveken araszolva néha hátranézek, melyek, lassan de biztosan nyalják el a cipőm talpát,

Akár egy érdes nyelvű kiscica.

Valamit hallok! Érdekes karcoló hang üti, meg a fülem mintha húzna valaki valamit, és ez a hang visszhangzik a házak között, ha lett volna valaki mellettem mondtam volna neki, csípjen meg rögvest

Mert normális esetben, ilyen dolgok nem tűntek volna valódinak.

A váróterembe érve megszokott arcok vártak, néhány idegentől eltekintve,

Akikkel általában hosszasan szoktuk bámulni egymást, mintha minden és mindenki gyanús lenne a másiknak

De az a hang nyomot vájt, szinte megkarcolva a járdát, és a tekintetemmel követni kezdtem

A váróterem távoli sarkában lévő alakot, ahová alig ér el a fény, csak az úton száguldozó autók fényei

Vetítenek oda pillanatképeket.

Friss vér folydogált az arcán, mint az ablakon lecsapódó lassan csurgó pára

Rongyokba tekert csont sovány testén számomra elviselhetetlennek tőnő sebekkel.

Mellette a kereszt, amire anno fel lehetett feszítve akár egy éppen börtönéből szökő szabaduló művész, a faalját épp úgy elkoptatták a kockakövek, mint az én bocskorom talpát.

Mindenkinek megvan a maga keresztje, mielőtt gondoltam volna, de ő most még mindig mindannyiónk terhét cipeli úgy éreztem, időn és téren át.

Keresi, a tekinteteket próbálja követni a mai kor fellegekben járó ateista emberek egóját,

Mint egy éhes kivert kutya hátha valaki befogadja őt.

 

Valami nekem itt annyira fura! Szólított meg a félhomályból,

Pedig már majdnem átsiklott tekintetem felette, merthogy az gondoltam, hogy biztosan egy jól sikerült grafiti.

-         ha nem vetted volna észre, meghaltál! Válaszoltam neki,

Igaz hogy se akkor, se a feltámadásod alkalmával nem voltam jelen.

Csak hallottam felőled hírből, mint bolond a mennyországról!

-         ez jó! Ez nagyon jó! Rég találkoztam már ilyen szarkazmussal válaszolt, és az a tömérdek fájdalom, és kétségbeesett arc hirtelen, talán több ezer év után, először kelkezdett nevetni!

De ez a nevetés  olyan sziklát nyaldosó volt a számomra,

Mint amikor a nyugodt óceán gondol egyet és felkapaszkodik a legmagasabb szirtekre legyet fogni.

Nos, én, ha úgy tetszik ott álltam a parton és most úgy éreztem, hogy maga poszeidon markolja meg a torkomat, hogy magával ragadjon a mélybe már pedig én akkor is valóság vagyok címszóval!

A mitológia összes hőse is kevés lett volna, hogy rajtam segítsen,

Ha nem látta volna meg bennem az önzetlenséget.

Ahogy a szikla és a víz is előbb itt volt, mint én, és nem a világ van értem, hanem én vagyok ezért a világért, hogy jobbá tegyem.

Láttam ebbe a tekintetbe a csodát, 

Amire mindenki vágyik, de nem hisznek benne!

Ahogy jött, ez az üstökös, és maga a bolyóra bekerül valahonnan az élet csírája.

Láttam a fogadtatást, a hitellenséget embertársaimban,

Láttam  az önzetlen szeretetet,

Amit József szemében láthatott,

Hogy az ember csak úgy ad! És nincs mögötte semmi több!

Ahogy megtehetnénk, amit nem teszünk, és mindenki kölcsönhatást gyakorol ez által a másikra.

Emberek fagynak meg, halnak éhen ellehetetlenülve,

A templomok ajtaja pedig zárva 

Egy olyan istennek építettek palotát, aki talán viskóról példálózott.

Gyere, szállj fel mindjárt itt a járat szóltam neki! Van még nálam apró

A buszra biztosan elég lesz, a keresztet hagyd, itt majd én kezdek vele valamit

Ha elkezdtem bolondot csinálni magamból, akkor ebbe a bolond világba lehet, hogy még egyszer a hitemből fakadóan normális is leszek.

Aznap elaludtam nem mentem dolgozni!  Ott ücsörögtem a feszület másik oldalán a másik oldalamra fordulva,

És ő sem szállt fel! Merthogy őt pénzért ne vigyék sehova, meg amúgy is még a végén a sofőr nem engedi fel,

Gondolván hogy ebbe a mai korba is csak egy büdös hajléktalan lehet.

És olyan érzésem volt egy idő után,

Hogy szerettem volna, elhinni, ha az ember meghal,

Ezt az óriási fájdalmat nem érzi tovább! Megszűnünk létezni, és az ember agya nem kombinál tovább,

Nem gondolkozik csak vár a harsonaszóra.

 De ez a megnyugvás csak egy álom maradt egyelőre.

 

Gic/ 2023/09/25.

TURIKARI68•  2021. november 18. 17:57

A síron túl.


 

Már az első nap iszonyú fejfájással ébredtem, az ágyból felkelve, úgy éreztem mintha húzna visszafelé valami, és magamon végignézve, úgy porzott a ruhám, mintha egy rég nem lakott ház függönyét rántották volna félre.

Pedig én, meg mertem volna esküdni rá, hogy tegnap este lefürödtem, hmm! Tegnap! Csak az nem volt teljesen tiszta, hogy mikor is volt az a tegnap!

Oly távolinak tűnt minden, hogy szinte eszembe se jutott semmi csak az járt a fejembe hogy mintha én tegnap moziba akartam volna menni, de hogy vajon miért nem jött össze, az már kiesett.

Kávét kellene innom tán! Szerettem a kávét az illatától elkezdve, ahogy indítja a napom,

Mint egy ideális üzemanyag a motor számára.

De most valahogy a fejfás mellet nem akartam még kávézgatni is.

Az utcára lenézve, fogalmam se volt róla hogy öltözzek fel, olyan semmilyen forma idő van

De mindenki olyan fessen ki volt nyalva, és a sarki virágüzlet előtt nagyobb sor álldogált, mint bárhol.

És nem voltak színek!  Minden fekete fehér volt minta egy napszemüvegen keresztül láttam volna ezt a szűrt fényt, ami leesett akár az alkonyat.

Csak következtetni tudtam, a többi embert elnézve, hogy kora ősz lehetett.

Odamentem a szekrényhez, amibe mintha nem is az én ruháim lettek volna, én ilyen elegánsan ritkán szoktam felöltözni, mert, hogy csak öltönyök lógtak a szekrénybe, és ugyebár öltönybe nem nagyon szoktak moziba menni, na, mindegy abból válogassunk, ami van.

Az utcára kilépve úgy éreztem magam, mintha egy számítógépes játék egyik figurája lennék

Mintha kívülről irányítanának egy külön program részeként. így hiába is szimatoltam volna bele a friss levegőbe, mint ahogy szoktam, most ahhoz sem volt kedvem.

Az az érzés, mint gyerekkoromba egyre ritkábban vett elő, mikor egy rövidnadrágba mezítláb elkujtorogtam volna, az isten tudja meddig.

És az a fura, hogy minden üzlet helyén virágüzlet volt, és ameddig elláttam semmi más!

Vajon ki vesz meg ennyi virágot? Vagy mindenki vegetáriánus lett volna?

Pedig én azt mondom, hogy a sültkolbásznál, meg a rántott karajnál finomabb nincs a világon!

Valahogy nem tudom elképzelni, hogy, leharapjam egy tulipán fejét igaz, azonban hogy szegény megboldogult nagyanyám, mikor már kezdett gondolataiban hanyatlani, bizony szelt tulipánhagymát a tojás alá nagyapámnak, összekeverve a csopros hagymával tán.

Hát mindegy odaálltam én is a sorba, mert most már kíváncsi lettem mi folyik.

Hamar fogytak előlem az emberek, és az üzletbe belépve nagy meglepetésemre, nem volt eladó.

Na, mindegy gondoltam, ez egy önkiszolgáló virágbolt…

Akkor biztos becsületkassza van? Tekergettem a fejemet, mint egy madár, de nem találtam semmit.

S ezért belenyúltam a zsebembe hogy tegyek, a pultra valamit körülbelül amennyibe kerülhet az a szegfű, amivel szemeztem már a kirakatba is.

Hát akkor írok pár sort, gondoltam, mert láttam cetliket heverészni jobbra, balra,

De a tollba nem volt tinta, próbáltam lehelni, de attól még mintha inkább le is fagyott volna,

Olyan érzésem volt mintha az ujjammal rajzoltam volna emlékezetből a poros pultra

Az elfelejtett betűket.

Teljesen belefelejtkeztem ebbe az önéletrajzba és ki tudja mennyi idő után, felkaptam a kiszemelt virágot, kifordulva vele az utcára.

Na, mintha egy folyóba estem volna bele olyan sodrás kapott el hogy szinte csak hömbölögtem

Mint apró kavicsok a meder fenekén.

De ez a folyó utca egyszer csak csordogálásba, majd kiszáradva meg ált a temetőnél.

A kapun betekintve kezemben a szál virággal nem is voltam oly fura tán,

Pedig kezdtem magam rosszul érezni, mert mindenki engem nézett, és ennyi fura embert én még nem láttam, na meg, ahogy fel voltak öltözve!

Legelőször nagyapámat vettem észre a sokadalomba! És intett is gyere-gyere!

Bemutatom a szüleimet, az meg ott, a dédanyám őket már nem ismerted

Amott meg az unokatestvéreim vannak.

De papa te meghaltál!

_Igen meg! Na és aztán itt mindenki halott! Még te is! Mért mire számítottál?

Örülhetnél, hogy illőképpen fogadnak a társaság felét elég volt összekaparni a jöttedre.

És isten az atyám, mindenki, akire ránéztem korhű jelmezbe álldogált, és azt véltem felfedezni,

Hogy a legtávolabbi alakok mintha római katonák lennének

Mintha egy jelmezbál kellős közepébe csöppentem volna.

Nem lesz ám ez így sokáig kiabálták, újra fogják írni a szerepeket,

De te még egy jó darabig itt fogsz várakozni! Az nem járja, hogy te kapod mindjárt a főszerepet!

Lehet, legközelebb, csak asszisztálni fogsz egy másik élet bukásához.

Nagyapámra néztem akkor, ő nagyot nevetett azzal az egy szem fogával,

Na, gyere Karel! Fúj, a szél kimegyünk a cserkelőre leeresztünk egy nyers akácot,

Jövő héten, ha leesik, a hó meglátszanak, a nyomok aztán ez megszűnik.

És én a lelkem mélyén tudtam, hogy itt valami nem fedi a valóságot,

De nem tudtam mit kezdeni vele mintha csak vártam volna, hogy felébredjek, mert ez biztos csak egy rossz álom.

Ma már néha nem tudom eldönteni vajon, most melyik világot élem meg,

Csak úgy sejtem, hogy a dolgokat, és a megérzéseim is cserbenhagynak

Mintha azt akarnák sugallni valahonnan, hogy tényleg egy szimuláció része, vagyok.

 

Gic/ 2021/ 11/ 18.

TURIKARI68•  2021. április 19. 12:35

Álomfogó


 

Éjjelente sokszor ropogott a régi parketta, különböző oda nem illő zajoktól volt hangos.

Ezt tetézte, hogy a macska, aki bejáratos volt a lakásba, mind ezt érezte is,

És látott dolgokat, amit mi talán paranormális jelenségnek hívunk.

Szegény pára nem tudta elmondani ő mindent tud, és lát, de hiába is próbálta volna tudatni,

Szerintem, mert hát a macskáknak senki nem hisz főleg ilyen memmecucinak nem,

Aki úgy ugráltatta a háziakat, mint valami pallér! Mindenki az ő kényét s kedvét volt hivatott kiszolgálni.

Szerettük hiába! S néha napján, ha az ember egyedül maradt vele itthon legalább itt volt mindig

Akibe a szem gyönyörködött. Igaz, ha sokáig játszadoztunk vele, elszakadt a cérna nála

Mindig is azt kellet figyelni mikor kerekednek ki a pupillái, mert akkor harapott, karmolt,

És még éjjelente képes is volt lesben állni, hogy elkapja a gyanútlanul dolgára igyekvő ember lábát,

Egy igazi kis bosszuló fenevad! Csak akkor képes hízelegni, ha a hasáról van szó.

Nekem meg aztán végképp nem hittek volna szerintem, mert amennyi zöldséget össze tudtam hordani, abba nem volt köszönet.

Néha biztos sok lehetett az emberi fülnek, de hozzá is teszem mindjárt, hogy az enyém azért egy teljesen normális őrület volt!

 

A régi Verona szekrénysor akasztós ajtaja úgy nyekergett például éjjelente,

Mintha egy háromárbocos fregatt hánykolódott volna az óceán kellős közepén.

Ez a nyavalyás macska is ki szokta nyitni a mancsával, ahogy alulról belekapaszkodott,

Főleg amikor telihold van, vagy tavasszal, ha itt a farsang ideje.

Én meg már úgy éreztem magam, mint egy tengeri beteg, aki hánykolódik az árbockosárba,

És hangosan kiabál, ha jól látom, hajnalodik! De ezzel legtöbbször csak a páromat ébresztem fel.

Aki el kezd olyankor faggatózni, mivel rájött, hogy álmomba tán olyasmit is kikotyogok,

Amit máskülönben elhallgatnék előle.

Mindig úgy szokott kezdődni, hogy ott még képbe vagyok mikor a nyavalyásnak hallom kopogni a körmeit a laminált padlón.

Aki odasompolyog a szekrényajtóhoz, ami mögé én odaképzettem a legszörnyűbb dolgokat

Ebbe benne voltak a gyerekkori rémálmaim is, talán a klotyómanó az nem,

De csak azért, mert annyi szörnyeteg már nem fért volna meg olyan szűk helyen

Különben is biztos, hogy a rémálmok is veszekednek egymással, hogy éppen melyik kísértsen.

Egy nem várt dolog azért a segítségemre sietett, Egy nagy suba szőnyeg!

Az ágyelőtti padlóra volt leterítve, amiben meglátszott a legparányibb nyom is, amire, még a nyavalyás se lépet rá, csak akkor, ha nem volt tudatánál.

Úgy viselkedett, mint egy álomfogó! Megőrizte az éjszaka történéseit, melyre csak rá kellet volna dugni egy adathordozót és lementeni róla, hogy ne kelljen bizonygatni folyton az igazamat, mert a gyakori takarítás végett minden elveszett róla. A porszívó volt az egyetlen ellenségem,

Ami úgy viselkedett, mint törléskor a lomtár!

De egy idő után meg mintha más idegen álmok is kiszöktek volna ruhás szekrényből

Egy alkalommal, a régi naftalinos kabátujjak mozogni kezdtek, táncra kérték a csipkés női blúzokat.

Vagy éppen lakodalomba mentek, vagy misére, rám nézve a sötétből kalapot emeltek,

Aztán a cipők is kopogtak, sok úgy, mintha maga Fred Astaire húzta volna fel őket.

A csizmák meg zúgolódtak, hogy őket bezzeg nem hordja senki ebben a jó időben.

Ha esik, az eső, vagy hordja a havat azért nem, mert akkor összesározzák a szőnyeget,

Amiről ők is tudhatták olyan volt, mint egy filmkópia.

Esküszöm még a harangszót is hallottam! Vagy, mint most a kakast, ahogy ki ha én nem módjára verte a mellét, s próbált volna felébreszteni, ami talán most sikerült is neki.

 

2021/ Gic. Április 19/ 12:15.

TURIKARI68•  2021. február 7. 18:45

Tyutyek bogár kilenc élete


 

Valami volt a levegőbe, úszott az égen, mintha fátyolfelhő lett volna.

Az embernek olyan érzése volt, mintha egy mély tó fenekéről nézett volna felfelé,

És onnét látta volna, ahogy fodrozódik a víz, ahogy suhannak el a feje felett a madarak rajba verődve, mint a halak.

De az is lehet, sokat ittam! S még egy kicsit levegőznöm kellene s elszívnom a maradék szivaromat,

Aminek most harmadjára álltam neki.

Azon is sokat törtem a fejem, mért pont Gicre kellet nekem kastélyt építenem.

Igaz jobbágy volt bőven, és a szebbnél szebb cselédlányok néha, úgy elvették az eszemet, hogy az ember macskája csak úgy kapkodta a fejét. Játszottak velem, mint az egerek, pedig fordítva kellet volna történnie.

Odabent nagyban ált a bál, a kastélyt avattuk fel a hölgyek fele már legyezővel csapta a szelet magának, a másik felének meg már a férfiak, ahogy pörgették őket.

A maradék fele meg beletörődve nézte árgus szemekkel vigyázta leste, hogy azok a bizonyos mohó kezek, ne tévedjenek illetéktelen helyekre. Ezek általában nagynénik, vagy a rokonsághoz tartozó idősebb hölgyek voltak, akik valószínűleg meg voltak kenve már hájjal, mit ujjévkor a diós kráfli.

Tudták, hogy megy ez, s valószínűleg mikor elkeltek a halpiacon, ők is keresték a kiskapukat,

Ezért vigyázták ők a annyira a fiatal hölgyek erényeit, de közben azért biztosra veszem, hogy eladták volna magukat az ördögnek.

Na, még egy utolsó slukk, a csutorából, aminek a füstjét felfelé fújtam. S akkor vettem csak észre, hogy van egy kuvik is a közeli jegenyefán.

Ami már vagy előttem is ott élt, vagy a lámpafénye csalta ide! De mivel telihold is volt, úgy tűnt, mintha valamiféle összefüggés lett volna közöttük.

Már csak abban reménykedtem, hogy nem halálbagoly, mert egy kicsit azért babonás is vagyok.

Huhogva szólított a bagoly, vagy engem, vagy csak fel akarta hívni a figyelmemet, e holdfénynél sétálgató meseszerű árnyra a fák alatt.

S minél közelebb ért, annál józanabb, meg részegebb is lettem egyszerre.

Mert járása, olyan volt, mint a harmatban lépkedő macskának, szembogara helyén inkább csak egy-egy csillag volt, füleit pedig, eltakarták a válláig lelógó hajtincsek.

Nem tudtam kivenni tisztán hogy társadalmilag hova tartozott, de már akkor rég nem is az volt a lényeg! Szerintem ő is észrevehetett, s tán tudta is hogy ki vagyok.

S az ember macskájának olyan érzése támadt, mintha szándékosan lett volna ez megrendezve.

Megszólítottam hát, mielőtt még azt hinné, hogy nem vettem észre és hiába sétálgat ott, én meg rá se retyetye!  Olyan volt, mint a holdsugár, mely beesik az erdei ösvényre, s csak derengett előttem ez a látomás s én e látomásért, képes voltam sok estét eltölteni magányosan a teraszon.

De mivel a nekem szánt hölgy egy boszorkány volt, hamar megneszelte ezt az egész dolgot,

És inkább úgy döntött, hogy elátkoz! De nem tehettem én róla, hogy arisztokrata családba születtem, és mindenem megvolt, ami másnak, nem amiről csak álmodtak megkaphattam volna az összes cselédlányt, kivéve azt az egyet!

Aki ott bujkált a holdfénybe, aki tán nem is létezett, akit tán csak nekem rakott össze a pillanat.

Ő maga is a szemfényvesztés része volt, valahogy el kellett csalni a valóságtól, amely oly meseszerű, mint egy álom. És így és ezért lettem elátkozva kilenc életet kapva, mint egy macska.

A fejem felett lévő kuvik pedig nyakon csípett, mikor elfogyott a szivarom, amivel szinte ködbeburkoltam a kastély szép parkját.

Utoljára még talán füstjeleket is eregettem, mint valami vészjelzést a levegőbe.

Hirtelen mindent elöntött valami bűbáj és engem ez a bagoly ledobott engem valahol az erdő közepébe érdekes módon puha talpakra estem, és meg se kottyant a pár méteres esés.

Nagyon nyirkos volt a levegő, és bár az én erdőm volt valamikor, nem ismertem rá a helyre ahol ledobott, mert úgy tűnt, mintha időt is utaztam volna.

S nem elég hogy egy herélt kandúr lett belőlem, már a szivar füstjét sem éreztem, ami után visszataláltam volna, mert már nagyon éhes is voltam.

Jobnak láttam, hogy az nap éjjel felmászok egy nagy fa tetejébe, és ott alszom, és egy nagy álom vette kezdetét, amiből nemsokára valóság lett az ébredés után. S ki gondolta volna, hogy egyszer még a múltról fogok álmodni, nem a jövőről.

A hologramról, aki sétálgatott a fák alatt, a menyasszonyomról, aki elátkozott.

Reggel aztán egészen odáig kényelmesnek tűnt a fa tetejébe, még el nem kezdett mozogni alattam a hatalmas ág.

Bütyök volt az a favágó, aki éppen az erdőt járta; tele volt aggatva hatalmas késekkel sütyüvel a fején;

Aki úgy érezte magát az erdőben mintha a második, vagy tán az első otthona mintha ott született volna. Vagy fát vágott, vagy agancsot keresett!  És n megrémülve pottyantam a fa tetejéről bütyök fejére. Bütyök: hát te ki vagy? Olyan ronda, vagy mint a bűn!

Nem jutott hirtelen eszembe más, csak az a szó hogy Tyutyek! Én, engem- engem tyutyeknek hívnak. 

Tyutyek? Hát még ilyent! Egy beszélő macska!

De te sem vagy azért teljesen normális, ha ez így van, hogy egy macskához beszélsz!

Valahogy egymásra akadtunk, és olyan jóba lettünk, hogy minden egyes alkalommal kerestük egymás társaságát. Mind ketten szerettük volna elkápráztatni a másikat, különböző történetekkel;

Ő pl. azzal jött, hogy körbeszaladta a fél világot pillanatok alatt, és ő látta a leg hihetetlenebb és leg furább dolgokat a világon.

Nekem meg, nekem meg ő el szokott repülni!  Bütyök: mi?

Hát a szembogaram! Képzeld el, ha eltévedek, el szokott repülni a szembogaram, és odafentről úgy látok mindent, mint egy drón. Ezzel szerintem én győztem, mert ennél hihetetlenebb dolgot még ő sem tudott mondani.

Hát Tyutyek, elmész te a francba! Tudod mit? Ezután Tyutyek bogár leszel.

Nem unod még ezt a kujtorgást? Ha akarsz, eljöhetsz velem haza; a nővérem családjának pont egy ilyen hülye macskára van szüksége, pont egy ilyen félresikerült úriemberre.

Ezzel megfogott, és beletett a hátizsákjába, a rengeteg kincs közé, amit az erdőben szedett össze,

Volt ott agancs, gomba, s én el nem tudtam képzelni, hogy bütyök hova is teszi azt a rengeteg szemetet. Mert akár hányszor egy ilyen körútjáról hazatért, mindig tele volt a zsákja.

Alig fértem hát bele, s először úgy beszéltük meg, hogy a fejem kiteszem a hátizsákból és csak akkor bújok el, ha beérünk a faluba, vagy ha találkozunk valakivel. Belebújtam hát nyakig a zsákba, de bütyök megszorította úgy a zsák száját, hogy majdnem megfojtott. Bütyök! Megfojtasz!

Bütyök: na, b@zd meg el ne vesszél útközben, mert én felülök a motoromra, aztán onnét engem nem érdekül. Mert ugyan is egy motorral járta az erdőt, akkor éppen egy DRZ boldog tulajdonosa volt.

S mikor odaértünk, tátva maradt a szám ugyan is nem láttam még élőben ehhez fogható járgányt

Utoljára nekem, egy lovam volt, de ez már a múlt úgy érzem, mert bár az emlékek megvannak, s gyakran előjönnek, annyi új információ ér, hogy lassan elszakadok a valóságtól is úgy érzem.

Menet közben sokat beszélgettünk, s észre sem vettem, hogy a közeli tisztáson vadászok sorakoznak,

Akik mikor megláttak bennünket, majd megszakadtak a nevetéstől, ugyan is azt hitték, hogy bütyök magába beszélget, nem hitték volna, hogy a hátán lévő zsákba félig belekötött macskához beszél.

Hamar el is suhantunk mellettük, bár az út, amelyen haladtunk, olyan rossz volt, hogy az inkább pattogáshoz volt hasonló, mint ahogy a  Micimackóba, a tigris ahogy a farkán ugrálva közlekedik.

Úgy agyon járkálták a nagykerekű traktorok, hogy egy-egy esősnap után, kész katasztrófa volt a rajta való közlekedés, arról nem is beszélve, hogy körbe volt kerítve minden, mintha egy rezervátumba lettünk volna. Ahogy átrepült velem a vasúti átjárón, majdnem kipottyantam a zsákból a síneket már rég nem fényesítették kerekek. Olyan volt, mint ha egy valdizni mesébe cseppentem volna, már csak vilit a gőzmozdonyt hiányoltam, ahogy pöfög felém.

Lassan beértünk a faluba, és mint ha egy ismerős épület mellet suhantunk volna el, a tető igaz új volt rajta, és a vakolat a tégláig le volt verve, de még agy is ráismertem az egykori kastélyomra.

A park is teljesen az enyészeté lett, a kis patak, amely kiszaladt a rétre, hatalmas hódvárakkal volt eltorlaszolva. lassan beértünk a faluba, és bütyök hátraszólt.

Na tyutyek!  Megérkeztünk itt lakik az én Pancsa nővérem van két lánya, s pont egy ilyen idióta macskára van szükségük.

Amint megérkeztünk s meglátott bennünket, egyből ölbe kapott a zsákból, jaj, milyen kis memmecuci!

Nekem hoztak biztos ám biztos ám.

 

Rózsaszín volt a ház,  a gádoros  teraszon egy boszorkány himbálódzott. Szemben az út másik fele, hatalmas platánfákkal volt tele.

Bütyök: na tyutyek bogár, ha neked is tetszik, ez lesz az új otthonod! 

Nekem meg csak úgy forogtak a szemeim, mint aki egy mesébe csöppent volna, hiszen a falu ismerős volt, de sokat változott.

A köves úton, zörgős szekerek helyett, doboz formájú berregő valamik száguldoztak, az ég meg úgy össze volt szabdalva már, mint az almás pite teteje esküszöm, csak azt vártam mikor szakad reám. 

De közben bütyök már csengetett is,

És nemsokára megjelent a nővére az ajtóban, mindkét lányával. És nekem akkor villant át az agyamon, hogy hova is cseppentem vissza.

Előttem volt hírtelen ott a kastélyban lévő menyasszonyom, és az ismeretlen hölgy, aki lent sétálgatott a holdfényben a fák alatt,

És aki elátkozott, aki miatt ebbe az ostoba jelmezbe kényszerített a karma.

A lányok mindjárt marakodni is kezdtek rajtam, majdnem letépték a füleimet. Bütyök nővére, aki a régmúltban a menyasszonyom lehetett, mindjárt hozott nekem enni. És amikor nekiláttam felkiáltott, jaj milyen kis memmecuci!  De éppen olyan úri sorom lett, mint a régmúltban, válogattam a jobbnál jobb ennivalók közül. És ami a fontos, bent aludtam a lakásba. Igaz, a teliholdas esték, egy kicsit megkevernek, olyankor nem találom, a helyem össze visszamászkálok, nem hagyom aludni.

Minden ágyat kipróbálok, ami persze nem nekem lett bevetve. Sokat üldögélek az ágya mellett, mikor alszik, néha felriad reám, és olyankor alig tud visszaaludni. Máskor meg, mikor én aludnék, kiönti a lelkét, mintha sejtené, hogy valamikor összetartoztunk. Néha átölel, és azt mondja, seret ám a gazsdi! Bizstosám! Bizstos ám! Egy kicsit olykor goromba vagyok vele, a tehetetlenségem miatt, mert nem tudom elmondani ki, és mi, is vagyok.

Sokat várom a szomszéd kerítéshez tartozó bástyán, mikor elmegy dolgozni, aggódom, hogy nem látom többé. A bagoly még néha ijesztget, a nyavalyás, gyakran kérem, mikor elsuhan a fejem felett valahol a sötétben, hogy változtasson vissza. De valami más történt helyette! Egy szép napon nyikorgott a Gádor alatti lengőajtó, ami olyan volt, mint a vadnyugaton a kocsmák előtt.

És belépett rajta egy idegen, akiért Pancsa szemlátomást odáig volt.

Aki épp úgy nézett ki, mint én valaha, mikor még a Gici kastély tulajdonosa voltam. Onnéttól fogva megszűntek a rívós álmatlan éjszakák, mindenki boldognak tűnt. 

A múlt persze ott lebegett folyamatosan mindenki fejében, mint egy baljós felhő, de a jövőt nem lehetett kifürkészni. Most úgy tűnik végre mindenki megtalálta a boldogságot.

 

 

 

TURIKARI68•  2020. december 30. 13:14

Teremtő erő 6

Teremtő erő 6

 

134/

Megmondtam, hogy férges,

A gonosz lakik benne!

Úgy szerettem volna,

Ha a fogatok nem törik ki benne!

135/

Ó drága jó Atyám!

Már meg bánta minden porcikám.

A kígyó volt a legnagyobb tettes!

Én csak éhes voltam, s nem találtam mást csak szedret.

136/

Szólt az Úr! Nos, hát te kígyó

Meg büntetlek!

Bujkálni fogsz, még élsz

S az emberek téged soha nem szívlelnek.

137/

Uram teremtő Atyám!

Szólalt meg Ádám.

Ha meg büntetsz is, csak enyhén, ha kérhetem

Halkas hát meg had legyen enyém a védelem!

138/

Miért ültetted azt az almafát? A vesztünkre?

S ott a kígyó is! Gyanítom, hogy néki voltál a súgója is!

Ő mondta a tudás fája ez!

Csak tanulni akartunk olyan nagy bűn ez?

139/

Meg fogjátok tanulni

Jól szólt az Úr!

Majd haragos zöld szeméből,

A könny kicsordul.

140/

Még csak a kígyó

Ebbe nem is hibás!

De már vele rendeztem,

Ezt az ős régi vitát.

141/

Becsapott a kígyó

Mint mindenkit ez a léte!

Ősi atyát, a gonoszt,

Már lelöktem az örök sötétségbe.

142/

Nincs abba az almába a hatalmas tudás!

Közönséges gyümölcs az nem is lehet vitás!

Rá jöttél volna te Ádám magadtól mindenre!

Ha meg nem, itt volt jó Atyád! Csak, kérdezned kellett volna tőle!

143/

Ez volt a próba Ádám

S mert én kértem tőled, hogy ne egyél a fáról?

Csak ez az egy volt tiltva néked

E hatalmas világból.

144/

Nem a szemed nyílt fel!

Hanem gonosz tetted, s általa a bűn közénk éket vert!

Olyan voltál te is Ádám, mint egy tökéletes alma!

De férges lettél fiam a gonosz már a lelkedet marja

 

 

 

145/

Csalódtam benned!

S meg bántam, hogy fiamnak hívtalak Ádám!

Inkább maradtál volna a porba,

És a fejembe csak ábránd!

146/

Nézz meg jól!

Nézd meg teremtő Atyádat!

Mert élő ember,

Engem többé nem láthat!

147/

Elrejtem ezt a völgyet, ahol elkövetted bűnödet

De példa lesz e nap az egész világnak az utánad jövőknek.

Mert nem lesz a földön

Többé ilyen jó sora az embernek.

148/

Örök életet szántam néktek!

De a fájdalmat, azt meg kell, hogy ismerjétek!

Tested hogy el ne felejtsd, csak élettelen por!

Mely ideje végén a földel, összeforr!

149/

Meg tanulod a különbséget!

Örök időkre jó és rossz között. 

Választhatsz közülük

Magadnak barátot, s ellenséget!

150/

Majdan holtak csontját ássátok

Hogy benne kutassátok a múltat, az igazságot.

S a gyalázatos bűneitek közben benneteket felnevelnek

Ó ritka lesz a tiszta lélek! Ki Atyához őszintén visszatérhet.

151/

Ott hagyod a füves árkot,

Többé nem nyújt néked otthont, s biztonságot.

Rettegni fogsz, mint a vadak

Kik minden apró neszre megugranak.

152/

Ha dolgozol, eszel!

Ha nem dolgozol, nem leszel!

Ez a büntetésed!

És hozzá még ott lesz hűtlen feleséged!

153/

Nehéz döntést hozok Ádám!

De majd egyszer megleled az utat hozzám!

De a napot nem lophatod

Mert mindig új gyötrelem vár rád.

154/

Gyere ide asszony és figyelj!

Hald, amit hallanod kel!

Te leszel majd,

Ki minden sarjat felnevel.

155/

Lesz közöttük alkotó,

S gyámolító kéz.

De lesz közöttük sötét gonosz

S mindenért ölni kész.

156/

De majd eljövök, s veletek szövetséget kötök!

Testetek néktek oly drága s mégis a földbe szála.

De a benne lévő Isteni lehelet

E mocskos földhöz hozzá nem érhet!

157/

Ezért majd valaha,

Mégis csak egyek leszünk Ádám.

A lélek mely bennetek éltet, az enyém is

S az a leg drágább.

158/

S e szavakat, hogy ki mondta, Ádám szót kért újra!

De hol leszel Uram? S hol van e világnak vége?

Nem téved e el a lelkem majd

Az ijesztő messzeségbe?

159/

Csak én vagyok az, aki vagyok!

A te teremtő Atyád!

De nem csak a tiéd,

Még enyém sok millió másik világ!

160/

E parányi föld,

Csak egyetlen gondolatom a sok közül!

Mi a távoli űrben,

Még a szemem elé kerül.

161/

S a hatalmas trónjáról

E szavakat ki mondva fel állott.

Most pedig,

Átrendezem itt e világot!

162/

Megrázkódott a földnek

Minden hegye s völgye!

És hatalmas vihar támadt

Mely a vizeket odébb tessékelte!

163/

Ott reng a tengerek mélységes fenekén!

A kövek meg izzanak lázban égve hatalmas dicsőségén!

Aztán, mint hatalmas szökőár emelkedett a magasba!

S iszonyú ereje a hegyeket morzsolta!

164/

Ami egykor hegy volt,

Ma parányi domb csupán!

Súlyos pecséttel zárta le a völgyet

Pusztulni kell rajta most még a leg apróbb göröngynek.

165/

Majd megparancsolta

A föld összetartó erőinek.

Őrizzék a titkát,

Az egyetlen Istennek

166/

Aztán int a vadaknak,

Kik riadtan trónja körül állanak.

Szaladjatok szét ismét!

Többé nem tartom fent köztetek az egységet, s a békét!

167/

Aztán Ádámék hoz lépett,

S meg ígérte nékik ismét a szövetséget.

Menjetek, s népesítsétek be a földet!

De soha nem fogjátok meglelni ezt a völgyet!

 

 

 

 

 

168/

Gondozd ezt a földet

Mind halálig!

Nem fogysz el, ha én nem akarom!

Mert lesznek fiaid, s unokáid!

169/

Sehol máshol a világon,

Nem vetheted meg a lábad!

E föld lesz az otthonod,

S nélkülem a hazádat sehol meg nem találod.

170/

Ne vágyódj el innét

Idegen távoli világba!

Ne kutasd a nyomomat

Más bolygókat, s csillagokat járva!

171/

Itt teremtettelek!

Itt van a helyed néked!

A porból, melyből felkeltél,

Egyszer vissza kell térned!

172/

Csak lelked az, mi kitörhet

S itt hagyhatja e világot!

Utat kap a hatalmas űrben, hogy eljusson hozzám

S ott megtalálja az igazi boldogságot!

 

Turi Károly / 2002/ 4/ 10

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom