TURIKARI68 blogja

 

 

Mint megtudtuk apámat már egy ideje kísérgette a halál,

Bement vele az orvosokhoz nem volt bőr a pofáján.

Akik zsebre vágták azt a kevéske kis nyugdíját.

Néha megkísértette a személyzetet is ezért a pap gyakran lejárt a patológiára

Talán ördögöt űzni, vagy csak az isten tudja, hogy miért.

Apám öt liter borral járt vizsgálatra azóta már a doki sem él

Pedig főorvos volt.

Egyszer mikor hazajött, dicsekedett a francba is azt mondták ihatsz Karesz, de egyél is mellé!

A cigit viszont letette az volt a legnagyobb ellenség, aki dohányzott a krimóba

Pedig gyerekkora óta szívta ő is.

Nem tudom melyiknek lett több cimborája a hasnyálmirigynek, vagy a tüdőnek!

Na, mindegy korábban nyugdíjas lett, mert, hogy hajós volt előtte valamennyi a földalatti

 Ármin akna!

Nyáron, vontatóhajón az útvonalakat mélyítethették a Balatonon, télen, jeget tört a Dunán.

Néha lőszerrel jött haza nézd Charliekám nézd világháborús…

A méhtelepen meg fogták a fejüket mikor vittem leadni a vasat.

Valami elromlott köztünk pedig én csak egy gyerek voltam talán mikor már anyám és őközé álltam

Emlékszem azokra a hosszú téli estékre mikor bezárt a kocsma.

A történelmet sulykolta belém mintha más tantárgy nem is létezne ki volt az utolsó Árpád házi király…

Csak annyit tudtam, hogy én a negyedik Károly voltam akkor a családba

De már ez sem fedi a valóságot, mert az első három kihal előlem.

Most már én is egyre gyakrabban hátranézek…

Nemsokára annyi idős leszek, mint mikor ő meghalt hatvannégy volt igaz még van nyolc évem,

De addig sok víz lefolyik a Dunán.

Álmomban egyre gyakrabban megjelenik, az öregcet olyankor legtöbbször verekszünk!

De utoljára átöleltem nem szólt semmit, pedig én hallgatóztam.

 

Oroszi / 2025/ 07/ 19.

 

 

 

A tartatlan tartalom az, melyet lenyomnak a torkodon,

Mikor azt veszed észre, hogy egyszer csak benned landol valahogy.

De nem állja, meg a helyét liftezik, mert lépcsőzni nem akar!

Különben is tönkrevágná a bélflórát a normaflór ára meg az egekbe van.

A széntablettákat meg eltüzeltük a télen, mikor már elfogyott a nagykabát…

Igen! És a cipő is ment utána, na meg a parketta, mert szociális lakás volt, én meg itt maradtam.

De tudod mit? Ha elmész dr. Bubóhoz, a kórtörténetedből kiderül, van e bónuszod,

S ha beváltod a kedvezményed, mert lelkes rajongó vagy tele kitüntetésekkel, mint Leonyid Brezsnyev, talán előbb szabadulsz.

Azért hallhatták a váróban ahol síri csend volt a múltkor a fura hangokat,

Azt hitték hasbeszélő vagyok pedig csak a gyógyszerek ütötték egymást.

A jó gyomor olyan, mint az esőkabát! Mindet bevesz csak a vizet nem!

Amúgy is annyi mindet szerettél volna kipróbálni, mert, hogy ott a tenger is

De arra nem számítottál, hogy a rák előbb megkóstol majd, mint te őt.

 A hipertónia a legkisebb játékos a csapatba ő még ültő helyedben is taszigál.

Azt hiszem, beadom a válópert, jobb lesz, külön mert becsaptál!

Még a formád is más volt mikor beléd szerettem.

De nem ért a szép szóból! Be kell neki mutatni az első randin még emlékeztél melyik a leghosszabb ujjad, na, az majd előcsalogat! Mindenkinek jobb lesz, mert emészthetetlen vagy, mint a kor!

És ez a világ már lehetne a másvilág is, akár mert másképp gondolkodsz, és kissebségbe kerültél egyszóval kakukktojás lettél, ami egyre inkább nyilvánvaló.

De ha eléggé elrugaszkodott vagy, mint a gondolat akkor akár ugorhatsz is,

És irány a multiverzum.

 

Hédervár/ 2025/ 05/ 26.

 

 

 

 

 

1/*

Tojásszedő Szent Károly

Mikor a földön járt.

E dolgokat látva,

Tollat ragadott mindjárt.

 

2/*

Teremté Isten az embert

Valamikor régen.

Teremté, jókedvvel,

Hogy néki örülhessen

 

3/*

S az ember épít templomot néki

Hol esze szerint érdekeit meg óvja s védi.

Született hát egy fura történet,

Miről a normális ész azt gondolná, hogy tán meg sem történhet.

 

4/*

Van hát egy ragyogó elme,

Ki szinte mámorosan úszkál, röpköd a dicsőségbe.

Ő a kisfaluban az esperes!

Ki mise alatt boros, de utána inkább csak seres.

 

5/*

S vele ellentétben

A másik oldal.

Kit valóban megáldott Isten

Kevés ésszel, de igaz szóval.

 

6/*

De hát nékem van itt a legnehezebb dolgom!

Nékem kell ajkukat tollammal megzaboláznom.

De mégis leírni mindent bátran!

Hogy véle fületeket meg ne bántsam.

 

7/*

Megszólalt hát a harang a régi toronyba

Hívó szóvolt minden, bimm-be s bamba

Gyűlik már az eklézsia

Mint minden héten Vasárnapra.

 

8/*

Lesik az utat,

Melyen már valahol tán a szekér is ott futhat.

Egy papsipkát hömbölget a szél a poros úton,

Mely elhagyta gazdáját, nincs a kobakon.

 

9/*

Nincs hát a kobakon,

Mert a gazdája még a bakon.

Fent ül ő a tüzes szekéren

S álmodozik serényen.

 

 

 

 

10/*

Amíg zötykölődött letyegő fejjel,

A szél meg birkózott nyakában a nagykereszttel.

Nem akarja ő az esperst bántani

De jól el tud véle a faluig játszani.

 

11/*

De nem csak a szél játszik itt,

Hanem egy bolondos gyermek ki álmokat, gombolyit.

S a cinkosa mind ebbe,

Az a tökéletlen elme.

 

12/*

Oda ér lábához a szél

S vele a papsipka.

Ő tágranyílt szemekkel

A mivoltát kutatja.

 

13/*

Aztán ahogy a kocsist is meglátja,

Rögtön kacagásra nyíllik kövér pofikája.

Meg kell dögleni a nevetésbe!

Hogy megy így be a sekrestyébe?

 

14/*

Meg kell dögleni a nevetésbe!

Szalad be a faluba, s fejében a papi süveg.

Úgy hiszi, hogy így őt

Senki nem ismerheti meg.

 

15/*

Az első alkalom néki,

Hogy majd ministrál.

Álszent a lányka

Ki mellé majd segédnek oda áll.

 

16/*

Hosszú barna a lófarok,

Mely bizony még a tomporáig is lelógott.

Apácának adják, a faluban azt beszélik!

Ha közben vele más egyéb meg nem történik.

 

17/*

Kívülről ismer már minden zsoltárt,

Minden rejtélyt mely a sorok között bujkált.

A prédikáció nagymestere

Ha nem jő az esperes a szentmisére.

 

18/*

El is hiszik minden szavát,

Mit mond.

Glóriát kap a fejére,

S a végén szárnyat bont.

 

 

 

 

 

 

 

 

19/*

De most befordul a kocsi a főtérre,

Vasárnap délelőtt féltizenkettőre.

S a bakról a pap lelépve megragadta a hatalmas bőröndöt, 

Melyben az ezernyi titok, s a nagy tudomány rejtőzött.

 

20/*

Szinte marakodott érte a két gyermek!

Nagy fülét, jobbról, s ballról ragadták meg.

Alig bírták a dupla fenekű bőröndöt

Gazdája meg csak mögöttük sétálva őrködött.

 

21/*

S mikor a templom ajtóba léptek,

Ujjukkal a szenteltvízhez értek.

S ahogy a piros szőnyegre ráléptek,

Hát már akkor minden pénzt megértek.

 

22/*

Odabent a sekrestyébe aztán,

Valami titkos dolog történik.

Ahogy a pap,

Színes ruhájába átvedlik.

 

23/*

De megszólal a csengő a falon!

S megjelenik az oltár előtt a coffos lányka, a pap, meg a pufókarcú ludbalon.

Felállnak jöttükre a hívek

Kinek van ujjgúnyája? Az most mutassa meg!

 

24/*

De úgy látszik unalmas a szentmise!

Vagy csak a lánykát nem indítja meg semmise.

Nagyokat ásít az oltár mögött a széken,

Nem látszik a keze! A szájában eltűnik könyékig egészen.

 

25/*

De nem így a pufókarcú ludbalon!

Őnéki tetszik az előadás nagyon.

Böködi is a mestere őt,

Meg ne rázza még azt a szép csengőt.

 

26/*

Közeledik az áldozás

S ízlik néki az ostya.

Az esperes ujját,

Majdnem tőből leharapja.

 

27/*

Úgy kellett belőni a szájába!

Egy jól célzott mozdulattal a nyelve hátuljára.

Be kellett tanulni hamar ám e trükköt!

Mert az esperes épsége, igen csak ettől függött.

 

 

 

 

 

 

 

28/*

Így hálát adott

Minden egyes áldozás után a pap.

Ha az ujja,

Ujjsebet nem kap.

 

29/*

S a történet itt akár

Véget is érhetne.

Ha a pap a fejébe nem veszi,

Hogy őt megnevelje.

 

30/*

Így minden mise után délután,

Oktató volt az illemórán.

Oktató, s szenvedője a gyermeki észnek

Mert nem látta előjelét a csúfos vereségnek.

 

31/*

Egy alkalommal, ahogy végetér a mise,

Ami ugyanúgy zajlott, rajta nem változott semmise.

A sekrestyében van a gyülekező

Az illemóra ma is kötelező.

 

32/*

S ha kötelező, szaladt hát

Csak úgy vagdalódott utána az ördögbőrkabát.

S ahogy rohant a padok között,

Hol a templomatyával, hol a copfossal ütközött.

 

33/*

Várta őt már a gyóntatószékben

Mintha trónuson ülne a pap.

Jaj hogy a gyermekfülnek

Milyen sületlenség az, amit ő ott kap.

 

34/*

Térdelj le fiam!

S fogadd el, hogy nékem van igazam!

Ne mondj ellent nékem soha!

Mert nem történik veled csoda.

 

35/*

Elég csoda az

Hogy kegyelmedet látom!

Borsódzik is tőle

Rendesen a hátam!

 

 

36/*

De furdalta

Oldalát a kíváncsiság.

Hátha igaz mindenszó

S nem hazugság.

 

 

 

 

 

37/*

Micsoda csoda?

Kérdezte suttogva a gyermek.

Kegyelmeddel tán,

Már meg is történtek!

 

38/*

Velem már megtörtént fiam

Egykét dolog!

Lásd, tisztelet övez,

S én belőle táplálkozok.

 

39/*

De atyám milyen szentek azok?

Kiket kegyelmed mámorosan látogatott!

S ezzel fel is ugrott a helyéről pufókarcú ludbalon!

Mert hamarosan kinéz a gyóntatószékből egy pofon!

 

40/*

Rohant s megsem

Állt ő hazáig.

Jó húsba van a szentem,

Még az inge is átázik.

 

41/*

S amint beront a házba,

Rögvest az asztalhoz ül!

Pufók arcát, ahogy mamája meglátta

Még a legnagyobb haragjából is megenyhül.

 

42/*

Ha ő eszik,

Olyan a konyha, mint az étterem!

Mit szeme s szája megkíván,

Az rögtön ott terem!

 

43/*

Csak tömte, meg tömte a fejét,

Járt a szája, a torka meg kereste a helyét.

De közben mintha az a sunyi szél is járna

Amit elrejt alatta a kispárna.

 

44/*

Aztán jött az est,

Mi szemének leplet, szívének álmot fest.

S talán az Istennel beszélget!

Kitudja mire képes a gyermeki képzelet?

 

45/*

Lába a dunna alatt

Csak úgy rukkapált!

Ajka a sötét szobában

Értelmetlen nyelven ordibált.

 

 

 

 

 

 

 

46/*

De lehet, hogy csak

A teli gyomor teszi!

S nyugodt álmát

A sok étel most üldözőbe veszi.

 

47/*

De e neszre most felgyújtják a villanyt

S minden rossz álma egyszeriben elillant.

Mamája nagy fehér hálóinge,

A sok süteményt, s rántott húst elijesztette!

 

48/*

S a távolban már valahol

Ott pislog a hajnal.

Felfalja a sötét leplet!

Jön pontosan, mint aki egész éjjel emlegetnek.

 

49/*

Pattog már a tűz is, készül a reggeli

Sül a szalonna meg a krumpli.

A sok finom falat az asztalra kerül,

Egyik sem lesz fölösleges, egyik sem menekül!

 

50/*

Nagy munka várta

Aznap reggel a határba!

Még a többiek a krumplit,

Ő a földbe a kolbász karikázza!

 

51/*

Gondolta, ha a krumpli

Szárba szökken s megnő.

Akkor kolbásznevelőnek is

Jó lesz az, az idő.

 

52/*

De nem merte megmondani

Hogy mire készül.

Így minden egyes krumpli mellé,

Egy karika kolbász kerül.

 

53/*

El van vetve hát a kocka!

Ő vár, s visszavonul a vacokba.

S annyira hitt benne,

Hogy még öntözni is kijárt a kertbe!

 

54/*

Tengernyi is a dicséret,

Amit érette kap.

Ereje nem lankad, s szorgalma nem múlik!

Na? Ilyen unoka nem mindenki ölébe hullik.

 

 

 

 

 

 

 

 

55/*

S nem is volt ő rest

Öntözött is feszt.

Eltelet már jó pár nap,

Ő pedig leste kelését a kolbásznak.

 

56/*

S a kolbász végett,

Álmaiban, lázban égett.

Álmaiban képzeleg, s lakodalmat ül

És a kis coffos megy hozzá feleségül.

 

57/*

De ugyan abba az éjszakába,

Egy tolvaj járt a szomszéd házba.

Bent is lapul már a hátizsákba a sok disznóság,

Soha nem lát napvilágot ez a nagy disznóság.

 

58/*

S ez a zsivány

Ahogy sietve átlépte a krumpli földet.

A sok finom kolbászból egyet

A zsákból kiejtett.

 

59/*

Kisurrant a zsákból, de olyan ügyesen,

Hogy éppen a hegyével fölbe eshessen.

S bele állott úgy a földbe,

Mintha mindig is ott gyökerezne.

 

60/*

Most még a mindenható is örülni látszik,

Hogy az emberrel ilyenformán komédiázik.

Figyel ő tán egy felhőn hasalva

Mert ilyen nagy az ő hatalma!

 

61/*

S körülötte mind az égi szentek

Már a következő felvonásnak előre örülnek.

Sietve jön kelet felől a pirkadat,

Csak az ő kedvükért, mos függönyt is, rántanak.

 

62/*

Dörzsöli is szemét

Pufókarcú ludbalon.

A ház előtti lámpafény

Már nemlátszik meg a falon.

 

63/*

Első útja mindjárt a kertbe vezetett,

De a látványtól majdnem megveszekedett!

Mama! Mama! Kiabált,

Felhúzkodták a kertből a kolbászt!

 

 

 

 

 

 

64/*

Szalad a mamája,

Lobog a szoknyája.

S tudta, hogy ama fejbe,

Bizony nincsen minden rendbe.

 

65/*

Kis unokám

A kolbász, az nem nő a földből!

Vágta reá,

Ahogy odaért egyből.

 

66/*

De akkor ő

Szipogva bevallotta.

Hogy azt a kolbászt,

Ő a krumpli mellé eldugdosta.

 

67/*

De kikelt az bizony!

Meg is locsoltam mindjárt az első alkonyon.

Még féltem is, mondta szipogva

Hogy a krumplit hátha elnyomja.

 

68/*

Itt a bizonyság,

Hogy amit mondok, az nem hazugság!

S a dundi ujja,

Reá mutatott a zsákból kiesett kolbászra.

 

69/*

Mamája megfogta a kolbászt,

Hogy kirántsa a földből.

De rászólt ludbalon,

Jaj! Le ne szakajtsd a gyökérről.

 

70/*

Biztos, hogy nő még

Talán egy métert.

S ott ült mellette

Nem is reggelizett, nem is ebédelt.

 

71/*

Aztán délután

Megelégelte már az öreganya.

S elterelve figyelmét,

A kolbászt mellőle kikapta.

 

72/*

S a kolbász végén a cérnaszál,

Mintha gyökér volna épp úgy áll.

Meg is lepődött a vénasszony

S gondolta, ha ez igaz, át is ülteti a teraszon.

 

 

 

 

 

 

 

73/*

De ahogy jobban megnézte,

A turpisságot észrevette.

Jaj, te átkozott kölyök

Még a végén én is megőrülök.

 

74/*

Így lett hát

Hüvelyes vetemény vacsorára.

S nem ment messze

A szomszédék kolbásza.

 

75/*

De e naptól kezdve,

Ludbalon sokáig megjegyezte.

Hogy bíz a kolbászt, azt érdemes vetni!

Csak őrizni kell, s nem hagyni, veszni.

 

76/*

Nehezen heverte ki

A nagy lopást.

De lassan feledte azt is,

Mint addig minden mást.

 

77/*

De volt itt más baj is,

Az pedig a pap!

Kitől a fejére

Egyre többet kap.

 

78/*

Meg kell tanulni az anyagot,

Mit néki a pap kiszabott.

Azt mondta néki, ha nem sikerül,

A szenteknek még csak a közelébe sem kerül.

 

79/*

S mivel közeledett a Vasárnap,

Neki esett a tanulásnak.

De nem megy fejébe az igazság

Valóban a borban lehet a turpisság!

 

80/*

Még az hiányzik te gyermek

Hogy igyál is!

Mert bizony a sok sötét gondolat

Akkor belőled kiválhat.

 

81/*

Hogy is bírt volna ő a malaszttal!

Annál inkább a sült malaccal.

De csak eljött a vizsga napja

S addigra még a nadrág is összement rajta.

 

 

 

 

 

 

 

82/*

S a templomba menet

Meg nézte a coffost.

Ki a tükör előtt fésülködve,

Összekötötte a lompost.

 

83/*

Na meg az ebéd is várta,

De nem nagyon volt étvágya.

Talán, mert nem a kedvence várta

Ami nem más, mint Simán a Gánica.

 

84/*

Így indult hát a misére,

A két fiatal egymást kisérve.

Nagy volt ott már a gyakorlatuk

Hisz hibátlan volt minden mozdulatuk

 

85/*

Az esperes,

Már gyűszűvel adta az ostyát.

Hiszen jól ismerte ő

A pufóka fogát.

 

86/*

Pedig a jó katolikus

Az nem harap!

A nyelvét nyújtja az ostyáért

Csak e sátánfajzat az ki a fogával hozzá ér.

 

87/*

Mondtam, hogy óvatosan!

Szólt néki a coffos.

Az ostya nem rágni, való

Inkább szájpadlásos!

 

88/*

S ekkor eltátotta a száját,

A pap, még végig is húzta nyelvén a mutató ujját.

Majd az ostyát szájpadlására felragasztva várta

Hogy jöjjön a várva várt látomása.

 

89/*

Hát én ezt soha nem fogom megszokni!

Szólt pufókarcú ludbalon.

S a maradék ostyával

Saját nyelvét csapta pofon.

 

90/*

Majd ide hozatom

Az ostyagyárat!

S fején nagyot koppintva

Megkapta az áltálat.

 

 

 

 

 

 

 

 

91/*

Na, gondolta luftballon

Jó lesz túlélnem e napot.

Mert a fejem,

Púp hátára már púpot kapott.

 

92/*

A végén még az egereket

Fogja itatni!

Ennyi ütést,

A gyermeki kobak nem bír ki.

 

93/*

De kibírta mer ki kellett bírni!

Meg hát figyelmes lett ám a papra.

Ma ismét azok az átkozott

Tengerészcipők voltak rajta.

 

94/*

Araszolva közeleg a mise vége,

De nem a luftballonnak! Néki jelenése lesz a sekrestyébe.

Érdekesebb dolgok történhetnek ott,

Amint a tudománya cserbenhagyja majd a papot.

 

95/*

„Az Úr legyen veletek”

Szólt a pap.

Ezen a héten is,

A mise végén Vasárnap.

 

96/*

„És a te lelkeddel”

Válaszoltak a hívek.

Elmondták az Úrangyalát,

S utána szépen hazamentek.

 

97/*

Jó idő volt már,

S utánuk az ajtó nyitva maradt.

Csak ez jelenthetett volna luftballonnak

Egyedül egérutat.

 

98/*

De karon fogta őt a coffos!

S a trónterembe vezette.

Mint aki jól tudta mit csinál

Már órákkal előtte kieszelte.

 

99/*

Odabent sutyorgott valamit

A kántor és a pap.

Tán szövetkeztek!

Mert egyedül a kölyökkel nem bírnak.

 

 

 

 

 

 

 

100/*

S amint beért,

Meg is kérdezte tőle.

Vétkeztél e fiam?

Mond meg őszintén előre!

 

101/*

Nincs nékem vétkem,

Csak az.

Hogy emlegettem a szenteket

Ha az, az?

 

102/*

És kiket?

Kérdezte a pap.

Ki nyomban megélénkült

A kántor meg rögtön a fejéhez kap!

 

103/*

Hát a Jóistent az égbe,

Ki kolbász tolvajt is teremtett a földre.

Mert elvetettem a krumplival együtt szépen a sorba

El is tűnt, de én reá akadtam a nyomra!

 

104/*

Az ördög bújt belé

Sziszegett a kántor.

S nyakon lottyintotta szentelt vízzel

Egy szép réz tálból.

 

105/*

Nevet a coffos,

Ki az ajtó mögött hallgatódzik.

Ez tényleg bolond

A megszólalásig.

 

106/*

Na és mit szoktál imádkozni?

Kérdezte a pap.

Hát a miatyánkot szoktam, meg az Úr az én pásztorom!

Azt hiszem, az megy végig, de lehet, hogy a végét már elalszom!

 

107/*

Na meg azt szoktam halkan

Kérni tőle.

Hogy jusson bőven mindig

Ebbe a bendőbe.

 

108/*

Mert a mindennapi kenyér,

Nékem nem igen hiányzik!

Csak amikor a kolbász meg a sütemény

A gyomromban hintázik.

 

 

 

 

 

 

 

109/*

El fogsz hízni, mint egy disznó!

Szól reá a pap.

Nékem így jó! Válaszolt,

Csak ehessek minden nap!

 

110/*

Én a szőlőt is szeretem,

Kegyelmed meg csak a levét!

Amelytől néha

Elfelejti a saját nevét!

 

111/*

Elég volt ordított a pap!

S huszonöt miatyánkot, tíz üdvözlégyet, büntetésül kap!

Csattanik is a sekrestye ajtó,

Az oltár előtt nyomban el is mondandó!

 

112/*

De egy kis tréfa

Még nem jöhet rosszul.

Suttog az Úr,

Az égben ravaszul.

 

113/*

Volt egy kis lyuk,

Az ajtó felső sarkán.

Melyen betévedt

Egy kis napsugár kajlán.

 

114/*

S ahogy imádkozik

Főhangon a gyermek!

A feje egyszeriben

Ragyogásba kezdett.

 

115/*

Nem hitt szemének a kántor,

A papnak remegett a lába!

A falmellet araszolva

Hagytak mindent hátra!

 

 

116/*

A copffos meg

Az ablakon mászott!

Hosszú hajából a törött üveg,

Egy tincset le is vágott!

 

 

117/*

Így maradt magára ludbalon,

Imádkozik, s a szava fel is jut az égbe.

Nem tud hazudni soha,

De csak ott talál majd megértésre!

 

 

 

 

 

118/*

Szalad a szekér hazafelé, kereke megtalál minden rögöt!

Még nem eltűnt a nyárfasor alatt, s nyomába boszorkányszellő szegődött!

Harsány nevetés hallatszik a felhőkből!

Hallgasd! Meg kell dögleni a nevetéstől!

 

 

Turi Károly 2003-03-02/ 13/01

 

Talán semmi baj nem is lett volna a hellyel a föld, jó puha homokos, sehol egy kavics, csak hogy ez a temető túl közel volt a forgalmas főúthoz.

Ő próbált volna elaludni, de valahogy nem sikerült, amivel tartozott a karma neki, mert az ember azt gondolná, hogy a megváltás egyik formája a nyugalom!  Még, szerencséjére hogy volt az a regény, amit nem sokkal a vele megelőző tragédia előtt kapott, amúgy se sok minden volt, amihez kötődött, de Dosztojevszkij a félkegyelmű című regénye, még Zircen szemet vetett rá a rehabilitációs részlegen.

Egy régi üvegszekrényben volt a könyvsarok, ami előtt csak úgy megálltak a betegek a nők megigazították a frizurájukat, a férfiak grimaszt vágva a belőle kiszivárgó különös hangoktól.

Valahogy odakeveredett a holmiijai közé mikor hazahozták meglapulva a spórtáska mélyén, mint valami szellem, aki előbb  kiszemelte, majd megszállta gazdáját. Mintha ki akart volna szabadulni a sorok közül néhány szereplő, így akart volna önálló életet élni, különös képen Miskin herceg,

Akinek a szerepébe teljesen beleélte magát, ha olvasott valahogy párhuzamot vont kettőjük sorsa között

Többek között ez a könyv is társa lett ama borovi fenyőnek mondott ladikba másfél méter mélyen. Nos, most  talán jó eséllyel találkozhattak is volna, eme remeg könyv írójával, aki beleírta magát a regénybe, mit Miskin herceg, de lehet, hogy végigvágott volna csontos ülepén a pipaszárral mivel, hogy a szereplő már foglalt személyiség jegyekkel rendelkezik!  De odalent  legalább békén hagyták a könyvjelzőt nem turkáltnak a holmija között! És a könyvben a szereplők nem játszzák tovább a történetet, ha ő nem olvassa őket! Ama könyvjelző úgy működik, mint egy Mezsgye! 

Ha éppen nem járt az agya, akkor bele- bele lapozott.

Amúgy is az volt a nagy félelme, hogy a fájdalom nem múlik csak úgy el! Ami annyi éven át kínozta, foglalkoztatta, csak úgy nem fogja békén hagyni őt, azért mert meghalt!

Senki nem mondta el, hogy nem így lesz, mint ahogy van,

Senki nem jött vissza, hogy ott sem kapni választ bla, bla...

Még hogy az igazság odaát van. Így különös hobbija akadt, ha éppen ment az ideg a lábába,

Pl. ébresztette a munkába járókat, idegesítette a kutyákat, akikről azt hitték a holdat ugatják megjelenve álmukba megnyomta a kapucsengőt, ha éppen elaludtak volna.

De szerette múlatni az időt a helyi italboltban is, ott amúgy is olyan eszement figurák gyülekeztek

Volt, aki szabadon járt kelt az otthonából, de akadt olyan is, aki komplett történeteket talált ki, csak hogy meglóghasson a kocsmáros néha pancsolt boráért, kért egy vadászt, vagy malájsikolyt, kinek mi,

Amitől aztán hazafelé futva rókázni is indult

De azért nem fedte a valóságot, hogy annyira észrevétlen lett volna, csak mert az élet megrendezett neki egy temetést, mint mindenki másnak.

Ugyan is, Löpen látta őt! 

Löpen teljesen az ital rabja volt, és minden garast leengedett a torkán.

Sokszor csak ült velem szembe, ha eléggé megütötte a maligán, beleszívott a cigarettájába és jó sokáig bent tartva az ember azt hitte olyankor, hogy már-már örökké tart a pillanat, de akkor orrlyukán   

Lassan kezdett kiszivárogni a füst, ő pedig elmosolyodott.

És mivel már szólni nem tudott, csak fővetést csinált, felcsapta a fejét, csak éppen vigyázban nem állt hozzá, mint ahogy a katonák tisztelegnek, ha tele van a kezük és éppen nem tudták a tányérsapkához kapni a kezüket.

De amúgy is tökmindegy senki nem hitte volna el, amit lát! Mindenki úgy gondolta elitta az eszét, innentől kezdve olyan cimborák lettünk, akik néha együtt rótták a köröket a faluba.

Szerettem volna, megérteni az a fajta hozzáállást a világhoz amit Löpen vallott                                                                                                    

De lehet amúgy, hogy nekem nem is a világgal volt bajom, hanem a körülöttem lévő emberekkel

Akikkel osztoznom kellett az élettéren.

És ezek után már nem olyan nagyon fura, hogy nem volt egy barátom se, mindig, csak ha úgy tetszik érdekszövetségeket kötöttem, ha te segítesz, majd én visszasegítem!

És ez azt gondolom nem az én hibám valahogy nem tudtam megbízni senkibe úgy, hogy azt mondhassam reá, tűzön-vízen át követem.

Amikor elkezdtem bizalommal fordulni valaki felé, mindig ostoba módon visszaéltek vele

Olyan emberek próbáltak befolyásolni, akik szinte sík hülyék voltak mindenhez.

Inkább meg se szólaltak egész nap, mert attól féltek nem tudják helyesen kiejteni a szavakat,

Vagy rosszul fejezik ki magukat, pl. kiolvasta, hogy muffin! Na, ezt már nem tudtam megállni szó nélkül, és mondtam neki, mert belém állt, hogy nevettem rajta, hogy ott van a kis feleséged lába között a te muffinod.

Az érzelmi intelligenciát, ha megemlítettem azt hitték káromkodok

Voltak „emberek” kikkel ez egész napos irányított szabadidős tevékenységem alatt, mit eltöltöttem,

Szinte örökkévalóságnak tűnt, mint ahogy anno a seregben hívták.

Itt csak az volt a kérdés, hogy kinek mi jelentette a lelki feltöltődést ki honnan, és hová próbál volna menekülni.

De az is bebizonyosodott, hogy aki dolgozni jár nem ér rá pénzt keresni! Az ember álmodozik, egy olyan életszínvonalról, aminek az elérése nem az egész napos gürizésből fakadóan valósul meg.

Ez a kor, mely tele van lézengő ténfergő „emberekkel” akik egésznap azt lesik kit hogyan és hol tudnak lehúzkodni, annyi újautó futkozik hogy a hasonszőrű humanoid, mint pl. én,

Azt várja mikor jelennek meg a levegőben is.

Én bezzeg nem jutottam egyről a kettőre! És az én golfom állásába is képes lett egy idő után tönkremenni igaz, lassan egyidős volt azzal a tengeri áramlattal, ami lassan leáll

Egyszóval acsarkodott velem.

Üveges fényszórói akár sokszor Löpené is lehettek volna hiába próbáltam neki is bizonyítani, hogy főúri vér folyik az ereimbe, ha nem is hát, mint Miskin herceg vérvonala ként,

Hanem inkább negyedik Károly! Mivel minden fiúnak a családba a Károly nevet adták, ki tudja talán tradíció vagy az isten tudja miért, de már az se aktuális, mert mind elfogytak előlem.

Erre ő! Az övében meg az egri bika vére csordogál, de tegnap pl. rossz kedve volt akkor meg szomorodni.

Nem unatkoztam, nem fujtott már a dohányfüst sem csak az töltött el szomorúsággal,

Hogy lassan itt a karácsony és én egy kicsit, nem minta egyébként máskor nem,

De most valahogy haza gondoltam, ahogy sorra gyulladtak ki a színes fényfüzérek.

Haj valamikor ilyen tájba húztam én, haza a szánkót nyakig vizesen usánka sapkám alól fagyott orromat szinte le lehetet volna törni, nem úgy, mint a kedvemet mikor hazaértem.

Először egy darabig leskelődve az ablakon befelé, néztem, ahogy anyám könyököl, a nekem újra melegítet vacsora felett.

És annyira tudtam, hogy az arcára kiült aggódás, ha meglát, átcsap valami féle fenyegetőzésbe.

De én, szerettem nézni, és néha viccelődve léptem be az ajtón,

Mit gőzöl édesanyám? Talán megfázott? Terítsen valamit a fejére, mert az értékes illóanyagok eltávoznak.

Hol a pokolba jártál? Már a kutya is rég hazajött!

Ezt a kujtorgást remélem, mihamarabb kinövöd és megjön az az eszed, mert ez nem lehet életcél!

 

 

/

Nem is ez lett volna az életcélom, de mint később bebizonyozott,

Az ember élje ki magát, legyen gyerek, amikor az! Ne viselkedjen úgy egész életében

Mint valami eszement.

Én valami többre vágytam, annyira éreztem az univerzum jelenlétét a kicsi kis fejecskémbe,

Hogy egy idő után, szinte földönkívülinek éreztem magam.

Mert ami itt folyt szeretet címszó alatt, az egyfajta parasztvakítás volt.

Annyira vártam volna valamiféle elismerést csak egy kicsit megfürödni abba a sikerbe, amiért úgy éreztettem volna magam, hogy hűha!

De így is sokszor, amikor írtam, s kipattantak a kis történetek a fejemből teljesen megszakadt a külvilág.

Elfelejtettem a sok mocskot körülöttem, és ezekért a gondolatokért, amit az univerzumból sugároztak felém jöttem rá, hogy ez valamiféle fizetség.

Regényt írni teljesen más volt, mint egy vers! Mert mikor verset írtam, akkor pont regényről álmodtam, ott talán nem voltak magam felé olyan nagy elvárások kötetlenül jöhettek volna a kötőszavak. Nem lett volna nagy baj, ha többször megjelenik az és szócska, és egyszóval nem kellett volna komponálni, mint egy zeneszerzőnek.

Jól körbejárható az a tág határ ameddig az elméd ellát, ellehet tévedni, és az se baj, ha nem találsz vissza, mint Odüsszeusz. Ezek a tévelygések visznek, engem arra az oltárra ahol a véremet adhatom a magyar irodalomnak.  

Ennyivel tartozik a teremtő, és én meg őneki hogy olyasmi látszata legyen a dolognak,

Mintha ő is szerves része lenne ismét ennek a világnak.

Így lettem hát utazó eme két világ között! És ilyen formán annyi halált láttam már,

Hogy az lett volna a fura, ha élővel is találkozok közben.

Amúgy is az volt a rögeszmém, ami be is igazolódott, hogy hiába áll be nálam az exitus

Én majd nem fogok tudni elaludni. A fájdalom nem szűnik meg.

És jó-jó volt a szerencsétlennek egy temetése, még ha akármilyen is, de nem jár ki neki a pihenés!

Másnap talán igazolatlant írnak neki a munkahelyén, ha nem jelenik meg!

Na! Ezért futkosott Löpennel is megszállva őt, mint egy kísértet, mert egyre inkább valószínűnek tűnt,

Hogy a halálba issza magát és együtt bandáznak abba a nem létező világba is.

Amivel nem nagyon szeretnek foglalkozni, mert, hogy élni kell! A halál pedig soha nem lesz az élet része. Minden heppi!  De amikor eljő, csak lesünk rá méltatlankodva, mint bolond a mennyországra.

De addig meg akarnak élni mindent is! Megfogni mindet, ami tapintható! Mert az a valódi.

A mennyországot amúgy is a munkásosztálynak találták ki a gazdagok, csak itt fogják be a szájukat, s legyenek jámborok.

Ott elnyerik méltó jutalmukat és az úr, a pokolba is úr marad!

De én valahogy tudatni fogom, ha megtalálom a paradicsomot, noha a most a csak a gyökerét tudom kitapintani,

És menteni fogom az ember irháját pedig valahol sejtem, hogy nem menthető!

De biztos jó oka van az univerzuminak hogy így játszik velem és a verem, mibe visszajárhatok,

Egy katasztrofális öröklakás, amire azt hitték a Gici önkormányzatnál, hogy kényelembe helyeznek.
De messze még a valódiság, ahogy az évek szállnak, a ruhám is ódivatú lesz, és persze egy mosás is ráférne, mert a mennyezet rászakadt.

 Az ember bűnét nem biztos, hogy tisztára lehet mosni egykönnyen, főleg ha az enyémről, van szó,

Az eltékozolt tehetség bűnnek számít a múltak és a jövővel kapcsolatban is.

És akinek lenne, lelkiismerete az majd azzal vigasztalja magát…

Úgyis fájnak a lábaim úgy, hogy lehet így jobban jártam.

Mert csak üldögélek a platánfák alatt a Nagy Lajos utca harmincnyolccal szembe,

Gyakran összeveszve Löpennel aki az önkormányzatnál dolgozva odébb tessékel, ha szedi a hullott levelet.

Úgy hordom ezt a két világot a nyakam körött, mint valami adósságot hol az ember lelke nesztelenül közlekedik, nem tud elfogadni dolgokat.

Ez az átkozott rángatózás is lassan elmarad, ahogy végére érek a könyvnek

Mert hát hogy venné ki magát állandóan olyan hangot hallatni szívdobogás helyett, mintha föld zuhogna a deszkákra.

De lassan megfolyt ez az egész rájöttem nincs feltámadás, legalábbis csak irodalmi léptékbe létezhet,

Mint a költői szabadság.

A nyomor ide is követ akár a végrehajtó jó lenne valahogy kikapcsolni az agyamat

Tanácstalan vagyok! Ez lenne a halál?

Löpennel úgysem bírnék, ha egyszer kijózanodna.

Nem kapok választ pedig Dosztojevkij az emberi lélek kutatatója, de velem nem foglakozik

Átkozott egy nyűg ez a halhatatlanság.

 

Gic/ 2025/ 06 15.

 

 

 

 

 

 

 

 

Csúnya ködös volt az idő, a lomb egyik pillanatról a másikra eltűnt a fákról,

Pedig csak egy pillanatra néztem félre.

Mindig más képtárul elém, ahogy az ablakon kinézek, mindent belep a ködös pára,

És kezdtem hinni benne, hogy a napsugár fogta a bőröndjét, és végleg elutazott szerencsét próbálni Miamiba.

Már-már szinte előttem van, hogy ott ül, csillog, mint egy potyautas valamelyik repülő szárnyán,

És a part közelébe leugrik az egyik korallzátonyra vízbe lógatva lábát, ami hirtelen felforrósodva sisteregni kezd.

Úgy döntöttem, viszont hogy hagyom elragadtatni magam és úszom, az árral egy kicsit most az egyszer nem szabok határt gondolatatimnak most kiderül, majd hogy minden út vajon Rómába, és onnét a tengerhez vezet.

Ahogy kinézek az ablakon esetlen ujjaimat félreviszi a billentyűzet és rájöttem, semmi nem számit már az életben csak azok a dolgok, amelyet önzetlenül tesz az ember,

Titkon már- már el is játszottam a gondolattal, hogy itt belül kifizetnek és majd valami olyasmit érzek, amitől marha boldognak kellene lennem.

Ahogy így merengve a távolt lesem, mint Katajev a távolban azt a bizonyos fehér vitorlát,

Én is kezdem az alakokat fürkészni, mintha a távolból várnék valakit, aki kitöltené a hiányérzetemet.

Talán apámat, mert, hogy szokták volt mondani az igazság odaát van! Vagy álmaim nőét,

Mint ahogy József Attila ábrándozott a sok bájos nőről, hogy halott anyját önmagának összerakja.

Vagy, istent akár! Persze ő csak akkor jelenik meg, ha már tudom tartani a számat,

De amúgy meg nem számítana ebbe a világba különös dolognak.

És ezt valahol ő is tudja talán ezért kicsit depressziósan átlényegülve bolyon egy másik dimenzióban.

Talán ha megjelenne az instán, és ha lenne elég követője kő gazdagon, mert, hogy ebbe a világba mindenki sztár, vagy az akarna lenni.

De elröppent az idő, és oly annyira hogy a holdfény is lassan a körmömre égett.

 

Jön az- az átkozott sötét, de hogy nem unja még kergetni egymást a nappalokkal!

Lassan eltűnnek az árnyékok,

Vagy csak ottmaradnak, és mi nem látjuk őket, hogy mi is folyik valójában.

Észre sem vesszük sokszor, mikor egy nehéznap végén, az a bizonyos „házak faláról csordogáló

Vöröslő fájdalom” lassan telefolyik ezzel a sötét tintával.

Mintha keresnének valamit, ami nem is létezik! A tiszta őszinteséget, amiért bolyongani kell, vagy érdemes rászánni az időt.

De az ember bűnei nem múlnak csak úgy el olyan ez, mint valami fertőzés, maga a hajlam! Amit megkaptunk azzal a mesterséges intelligenciával együtt, valahogy átsurrant az adatokkal, ahogy letöltötték a lelkünket személyre szabottan.

Hiába dugjuk homokba a fejünket, a kísértés megtalál folyton bennünket!

Sokáig tudnék mesélni arról, hogy az ember soha, de soha nem dőlhet hátra, ha nem él, úgy ahogy kellene, csak lopkodja a levegőt itt a földön.

Ha szemközt találod magad az igazi gonosszal, ami álcázhatja is magát akár újszülött jövevénynek is,

A megtestesült ártatlanság képében.

Hiába érzed úgy, hogy igazán fel vagy vértezve ellene, ha nem hiszel, az ima erejében, és nem érzed a lelkiismeret fojtogatását ott belül, magadra maradsz vele, a szíved érzi, hogy mit kellene tenned ösztönösen, de az agyad folyamatosan tölti le a suttogó hangokat.

Tehát! Ez az este is a miatyánkkal, s az üdvözléggyel kezdődött

Melyek sokat szoktak segíteni a démonaimmal való hadviselésben.

Reggel négykor kellene kelnem! Abba hagytam hát az írást, mert ujjaim úgy vándoroltak a billentyűzeten, mint a részeg ember hazafelé az ivóból. Beállítottam tehát a telefont, hangját amit, általában kombinálni szoktam  az álmaimban való történésekkel.

Hol egy éppen megszólaló kapucsengővel hozom összefüggésbe, hol pedig a kocsiban felcsendülő zenével. És ebbe a valóságos álomba, egy hidegnek éppen nem mondható téli hajnalra ébredtem, éppen a buszra igyekezve.

A lámpaoszlopok úgy támaszkodtak a ködben, mintha valami semmirekellő naplopók lettek volna.

A macskaköveken araszolva néha hátranézek, melyek, lassan de biztosan nyalják el a cipőm talpát,

Akár egy érdes nyelvű kiscica.

Valamit hallok! Érdekes karcoló hang üti, meg a fülem mintha húzna valaki valamit, és ez a hang visszhangzik a házak között, ha lett volna valaki mellettem mondtam volna neki, csípjen meg rögvest

Mert normális esetben, ilyen dolgok nem tűntek volna valódinak.

A váróterembe érve megszokott arcok vártak, néhány idegentől eltekintve,

Akikkel általában hosszasan szoktuk bámulni egymást, mintha minden és mindenki gyanús lenne a másiknak

De az a hang nyomot vájt, szinte megkarcolva a járdát, és a tekintetemmel követni kezdtem

A váróterem távoli sarkában lévő alakot, ahová alig ér el a fény, csak az úton száguldozó autók fényei

Vetítenek oda pillanatképeket.

Friss vér folydogált az arcán, mint az ablakon lecsapódó lassan csurgó pára

Rongyokba tekert csont sovány testén számomra elviselhetetlennek tőnő sebekkel.

Mellette a kereszt, amire anno fel lehetett feszítve akár egy éppen börtönéből szökő szabaduló művész, a faalját épp úgy elkoptatták a kockakövek, mint az én bocskorom talpát.

Mindenkinek megvan a maga keresztje, mielőtt gondoltam volna, de ő most még mindig mindannyiónk terhét cipeli úgy éreztem, időn és téren át.

Keresi, a tekinteteket próbálja követni a mai kor fellegekben járó ateista emberek egóját,

Mint egy éhes kivert kutya hátha valaki befogadja őt.

 

Valami nekem itt annyira fura! Szólított meg a félhomályból,

Pedig már majdnem átsiklott tekintetem felette, merthogy az gondoltam, hogy biztosan egy jól sikerült grafiti.

-         ha nem vetted volna észre, meghaltál! Válaszoltam neki,

Igaz hogy se akkor, se a feltámadásod alkalmával nem voltam jelen.

Csak hallottam felőled hírből, mint bolond a mennyországról!

-         ez jó! Ez nagyon jó! Rég találkoztam már ilyen szarkazmussal válaszolt, és az a tömérdek fájdalom, és kétségbeesett arc hirtelen, talán több ezer év után, először kelkezdett nevetni!

De ez a nevetés  olyan sziklát nyaldosó volt a számomra,

Mint amikor a nyugodt óceán gondol egyet és felkapaszkodik a legmagasabb szirtekre legyet fogni.

Nos, én, ha úgy tetszik ott álltam a parton és most úgy éreztem, hogy maga poszeidon markolja meg a torkomat, hogy magával ragadjon a mélybe már pedig én akkor is valóság vagyok címszóval!

A mitológia összes hőse is kevés lett volna, hogy rajtam segítsen,

Ha nem látta volna meg bennem az önzetlenséget.

Ahogy a szikla és a víz is előbb itt volt, mint én, és nem a világ van értem, hanem én vagyok ezért a világért, hogy jobbá tegyem.

Láttam ebbe a tekintetbe a csodát, 

Amire mindenki vágyik, de nem hisznek benne!

Ahogy jött, ez az üstökös, és maga a bolyóra bekerül valahonnan az élet csírája.

Láttam a fogadtatást, a hitellenséget embertársaimban,

Láttam  az önzetlen szeretetet,

Amit József szemében láthatott,

Hogy az ember csak úgy ad! És nincs mögötte semmi több!

Ahogy megtehetnénk, amit nem teszünk, és mindenki kölcsönhatást gyakorol ez által a másikra.

Emberek fagynak meg, halnak éhen ellehetetlenülve,

A templomok ajtaja pedig zárva 

Egy olyan istennek építettek palotát, aki talán viskóról példálózott.

Gyere, szállj fel mindjárt itt a járat szóltam neki! Van még nálam apró

A buszra biztosan elég lesz, a keresztet hagyd, itt majd én kezdek vele valamit

Ha elkezdtem bolondot csinálni magamból, akkor ebbe a bolond világba lehet, hogy még egyszer a hitemből fakadóan normális is leszek.

Aznap elaludtam nem mentem dolgozni!  Ott ücsörögtem a feszület másik oldalán a másik oldalamra fordulva,

És ő sem szállt fel! Merthogy őt pénzért ne vigyék sehova, meg amúgy is még a végén a sofőr nem engedi fel,

Gondolván hogy ebbe a mai korba is csak egy büdös hajléktalan lehet.

És olyan érzésem volt egy idő után,

Hogy szerettem volna, elhinni, ha az ember meghal,

Ezt az óriási fájdalmat nem érzi tovább! Megszűnünk létezni, és az ember agya nem kombinál tovább,

Nem gondolkozik csak vár a harsonaszóra.

 De ez a megnyugvás csak egy álom maradt egyelőre.

 

Gic/ 2023/09/25.