TURIKARI68 blogja

 

 

Kiálltam én a rivaldafénybe így törékenyen,

Mint lágyszárú virág ha eljő a tavasz odafen.

De szemetekből sugárzott a gyűlölet, a halál töménytelen,

Oly szótlan volt még a világ, a csend.

 

Ez elme jelleme pedig menóra,

Kolonc ábrázata csipkebokor,

Hol az istent keresem.

Mellembe itt ketyeg ez bolond zsebóra,

És az ember ostoba…

Az élet reménytelen, mint a szerelem.

 

Használhatnék, nagy szavakat hisz van itt,

Tarsolyomba nem egy komoly mostohán.

Melybe belebotlik úgyis az olvasó nyelve,

S nem kelnek fel csak, mint avatott szemek,

Ahol én is ballagok, s megyek most tovább.

 

Hirtelen lettek ők nekem,

Mint szügyön lyukat ütött lőtt eltévedt golyó talán,

Hol talált magának e verem lét, testem oly védtelen.

De íme, szívembe most, itt vannak jó helyen,

Asztalomnál ülnek, akár drága gyermekeim s értük…

Dobogok ad sorsot nekik zubogó vérem.

 

Veszprém/ 2025/04/02.

 

 

Itt volt a vonzódás árnya a drága,

Ki a civódások között, oly hirtelen távozott.

De kötött a gipsz, s minden sejtem hívott,

Ívott a hal, s közben a fránya fényév e rév életre átkozott.

 

Nyomokba még téged tartalmaz néhány csillaghalmaz,

Megzöldült fotoszintézis pocsolyámba megálltak a közlekedő edények,

E merénylet sorsom ma már csak ezt az egyet vacogja látnokon.

Hogy hol vannak hát hozzám értő szemeid,

Ahová eldugnám oly drága vacak bánatom.

 

A téridő szőttesednek,

Mikro szálaiba vergődőm algoritmusod lágy ölében.

Kvantum gyerkőcöm mind megannyi betű ajkadról,

Mit nem ért meg a kortárs világ kövéren.

 

 

Kik igazak voltak hamisan,

S pontatlanok, vessző nélkül a rag alatt,

Mind maradt idáig, s most monotonon elárvultan kárhozik.

Ahogy összeállt velem e szellem és az anyag mit a csend elárult,

S agyonkreált valamit a jellem belőlem, már merően más vagyok,

Ami elszáguld atom, és foton távozik.

 

Gic/ 2025/ 03/ 20.

 

 

Szia! Ülj le nálam még a vak is látja e sötétet,

De ha érezed, hol szól, a fejfán rigó dalol valahol,

Azt fújja, érkezett jön a tavasz.

Mely alól tán, ha rám gyúlna a pokol,

Sem lennék már éghető anyag,

Az idő hiába ketyeg, az elmém egy idétlen kamasz.

 

 

 

Bolygó lelkem tömeget gyűjt,

S majd üzenek ott fent újfent… te gamma delta,

Mert az égben múzsám lesz az esti kékség.

S ha újra megszületek festeni, fogok,

Sikolyom súlytalan leheletén,

Hol lehetek én az analfabéta is végre szépség.

 

 

 

Úgy ahogy a langyos estében kiszemelt áldozat,

Hogy sejtsd és lásd! Szívem búgását valamerre…

Ott settenkedik velem újra az érdekes szeptemberi nyár.

Gabonakalász ecsetem írogat, cirógat, hajlong előtted, ne bánts!

Amott betűket csipeget már e gerle,

S dalol az énekesmadár.

 

Mert itt van bennem minden kötelék,

Hisz agyam egy fejlett lény,

Törzséről lemetszett fájdalom.

De a töredékéért is ölt már halandót az isten!

Most még jövök, de többet nem,

A valóság relatív, a többit még megálmodom.

 

Gic/2025/03/10

 

 

 

Ragyogóan fényes volt az éjszaka,

És az a kvantum sötétség,

Éppen kövér csillagokat dajkált ahol keresem.

Valahol otthon lenni benne,

Utat törve, mint a gyökér random kavicsok között,

Hol talán te több leszel, mint a kertek alatt sétálgató nagy szerelem.

 

És én az érkezésed várom,

Lehetőleg mielőtt még beáll a halálom,

Jó volna gyónnom is, s látni téged.

Tudom, érted üzen a szinuszritmus

És most rólad álmodik, benned hálni e lélek.

 

Agytekervényeim nélküled, mint az üres utcák

S ha tudsz rám időt szánni,

Ím, egyedül kujtorgok így milliók között, történhet bármi, ha lát…

Kész vagyok itt hagyni az ígéret földjét,

Emlőt, mirhát, s tömjént, és e bársonytanyát.

 

Oroszi/ 2025/ 01/ 18/

 

 

 

 

Más szívvel kezdem látni

Ezt a fétis bogár világot.

Úgy szerettem pedig, mint a napsugár ki almát érlel

De kérlel, s őt itt belül mégis egy féreg rágott.

 

Én kerestelek pedig e húsba úgy, újan, s mint régen,

Hogy gyógyíthatnál engem meg a nyirokban

Vágytam az édent e mában, még nem éreztem benne a haragot.

Ez a gyümölcs még érik, de rohad! És de te pedig nem mondtad,

E fából a harkály titokban nekem már fejfát faragott.

 

 

Világos lett ajkamnak e sötétség,

Édes ízében a kétség, érezte a keserű végzetet

Az ember éhes! Tán még szeretne is benne, ha téged keresne,

S most ha hisz sem változtat sorsán.

De valahogy kitalálhatnánk máshogy ezt az életet!

Mi jött, játszott, s tévedett, aztán lenyomták a halál torkán.

 

Sejtjeim azt üzenik, csendben maradok, de a golyóknak otthont adok e marban

 A bolygóknak, valami most születik itt bennem.

Fogalmazódik s aggódik, még az égben kifüzezik, ha jő a karnagy

Leszek, én ember ki nem érez undort, ha akarod

S te újból lehetsz az isten.

 

Gic/ 2024/ 10/ 05.