TURIKARI68 blogja
MũvészetMás szívvel.
Más szívvel kezdem látni
Ezt a fétis bogár világot.
Úgy szerettem pedig, mint a napsugár ki almát érlel
De kérlel, s őt itt belül mégis egy féreg rágott.
Én kerestelek pedig e húsba úgy, újan, s mint régen,
Hogy gyógyíthatnál engem meg a nyirokban
Vágytam az édent e mában, még nem éreztem benne a haragot.
Ez a gyümölcs még érik, de rohad! És de te pedig nem mondtad,
E fából a harkály titokban nekem már fejfát faragott.
Világos lett ajkamnak e sötétség,
Édes ízében a kétség, érezte a keserű végzetet
Az ember éhes! Tán még szeretne is benne, ha téged keresne,
S most ha hisz sem változtat sorsán.
De valahogy kitalálhatnánk máshogy ezt az életet!
Mi jött, játszott, s tévedett, aztán lenyomták a halál torkán.
Sejtjeim azt üzenik, csendben maradok, de a golyóknak otthont adok e marban
A bolygóknak, valami most születik itt bennem.
Fogalmazódik s aggódik, még az égben kifüzezik, ha jő a karnagy
Leszek, én ember ki nem érez undort, ha akarod
S te újból lehetsz az isten.
Gic/ 2024/ 10/ 05.
Néprajz.
Engem fecskék vártak frakkban
Hol a prímás szellő villanydróton hegedült,
Onnan ahonnan a rattan égbolt kincset rejteget.
Valódi leszek, csillagporból köpönyeget veszek
Kézzel fogható neked te lány,
Ugye leszel anyám, kinek méhe szövi az idegsejteket.
Hol gádorok alól cimpalom pattan
S halkan doromb oson el,
Mint a jókedv őseim lába nyomán.
Vízhez siet e kút sudár, akár egy mátka a becsapós délibábon!
Oda vetek öledbe vackot te hon!
S bevallom egy hóval befútt téli álmon,
Hogy hallom mit duruzsol, amit csőrébe vesz a szájhagyomány.
Ím, ott kelepel a te gólyád anyám!
S talán, e sorokból adok neked örök életet
S e nyelv mely csorog ki rajtam velem égi medrén!
Ezt a jövőt én ,mintha most már ismerném.
Oroszi / 2024/ 07/ 28,
Mielőtt elmegyek.
Le kellene mennem, magához a pőre óceánhoz,
Megmarkolni ott a homokot.
Tán megkérdezi mi szél hozott engem,
Én, meg tőle, a sok hullám hogy mit csobogott.
Mi titkot rejt bárhol az idő szövettel
Mit az ember felejt, s tudnia nem szabad.
De ő csak jön, ölel, szeret,
Aztán sziklát markol, majd a kövekkel elszalad.
De nem a szél, a lehelet mit nem enged el a test e folyadékból,
Mielőtt az elme értelmet nyer e lélekbuborékon.
Ím, csapdámat folyvást megvetik,
S még ő csillagokat fest, a vízre kinevetik
Pedig ízre, pitvaromban ott dobog az univerzum.
Elképzelt valósában élek tán? Mi jut!
Teljesen én az álmokat kergető!
S fejemben bután fut egy intelligens program.
De amit érez e szív nekem csak az-az érdekes
Engem így hibásan alkotott meg a tervező,
És az hogy most ő hogy van…
De ha már itt vagyok a parton veled,
Ismersz, én pedig dúdolom a neved
Megvárom, még máma fürdeni jön a hold.
Majd csak előbúvik a terminus
Együtt sistergünk beléd akár a láva
Geotermikus akkord.
Gic/ 2024/ 07/ 14.
Az ég peremén.
Mi ketten te meg én,
Lestük ezt a betépett létet.
Kerestük hol rontottam el
Akár egy délibáb, nekünk idébb- odább
Vetítve csak képet.
Azt gondolná benne az ember,
Hol ha egyszer majd úgy teszel,
S megleled a boldogságot, elmúlhat a bánat.
Nem leszel jó barátja a fájdalomnak,
De álmodozhatsz, hogy a szerelem sem butít, s áltat.
Mást rendelt a sors,
A korcs halál mely könnyen jön át, ha gödröt ásnak,
Nekem az se lett gyors, mint másnak a galád.
Kóborolt e testbe, s mit gazdája fénynek hitt,
Az sem volt hit, bizony csak sötét este, de ő, jól érezte magát.
De látod? Ott vannak a tanúhegyek!
E törmelék porból támadtam fel,
Hogy csupasz lelkemre köpönyeget vegyek anyám.
S bár, amikor majd itt hagyom e rabságot,
Csak a líra hozhat számomra szabadságot
Ha ő ölel, már érzem, közel vagyok hozzád.
Oroszi/ 2024/ 07/09.
Az én szentségem.
Reám is rámásít már néha a csend,
Hol az ember csak kongó léha ürességet talál odabent
S ha üt hát ez-az óra!
Tán e halál lesz nékem a messiásom, és én észre sem veszem a vacak!
Mert nincs semmi másom, hacsak a betűk ki nem futnak velem a margóra.
Alábukik velem a délután,
Tán kujtorogni a csillagok közé,
E vaj horizont bajszán sötét kalap.
Az átszűrődő függöny mögül elém szökik a meny ország,
Akkor, amikor majd, elő jő az a nap.
A teherrel mi megbúvott bennem a csoda!
Tán tovább kell élnie e hazának.
Lehettem volna a lírának úrvacsora, de kifolyva e világ markából,
Csalódva csorogtam vissza a földanyának.
Olvassatok hát,
S „ezt tegyétek az én emlékezetemre” meghitten.
És a sorok közül előbúvik, mint a kuvik az én szentségem
A vers lelke, és akinek írtam maga az isten.
Cseszneki vár / 2023/09/01