TURIKARI68 blogja

Mũvészet
TURIKARI68•  2021. augusztus 14. 12:04

Üdvözlégy Devecser.


 

Itt zümmögsz a fejembe folyton

Te fura gondolat,

Mint tenyerét dörzsölő éhes döglégy kövéren.

Itt vagyok elveszve egyedül,

S e hang se terjed már úgy a sötétben.

 

Az élet lassan eliszkol, s ottfelejtett a játszótéren,

Mintha csak, még cukorkáért indult volna e hanyagság.

Mondta párszor, mindjárt jövök!

S közben lepereg egy örökké valóság.

 

S te durcás vagy, mert az ajtó hol kopogtattál,

Megint nem a mennybe vezetett.

Az ágy is kényelmetlen amúgy,

De a lázlapra már sajnos felvésték a nevedet.

 

Azért lelket öntve a hajléktalan szobrokba,

Főtereken kujtorogsz, s csókoltatod a meg nem élt világot.

Kalapot emelsz, ha inni adnak előtted a vázának,

S megköszönöd egy idézettel a vágott virágot.

 

Gic. 2021/ 08/ 15.

TURIKARI68•  2021. július 4. 13:27

Antonio Vivaldi négy évszak.

Első felyezet.

 

Csak egy gondolat vagyok,

De lehetnék ige, mely megtestesült, egy szó!

Hegedű, mely, mint a szél néha sírva fakad,

Egy műhely, hol ha nem játszotok velem, csak egy szolmizáció.

 

E világ egy tiszta lap,

Egy lágyan szédelgő golyó, s imigyen bármi lehet azon.

Hol nem járt előtte még hang, siklott ecset,

Vagy zúgott fel vadon.

 

Így állnak sorba a művészek lassan,

Még nem jössz tán, te, vagy én.

Élükön a mester frakkban,

Egy felhő tetején.

 

Az alkotás előtti csend, pennával, s pálcával a kezekben

Széttárt karokkal.

Mögötte vele zuhanni kész festőkkel, költőkkel, zenészekkel,

S mi jól jöhet még mind azokkal.

 

 

 

 

 

Így jöttek el ők, s tűnhettek angyalnak,

Elmében szárnyalva oly magasnak,

Suhanva körbe, mint megannyi üstökös a földet.

Megtöltve a gödröket vízzel,

S befestve, megénekelve hegy völgyet.

 

Aztán földre szállott,

S ott talpa alatt avar roppant.

Utána amerre ment, nem volt többé csend,

A természet szíve, az örök körforgás szíve dobbant.

 

Egy hegedű rítt valahol, az ágak hegyén,

A bokorba búsan fuvola furulya síp sikongott.

Nincs, ki utánozza a hangunkat mester!

De ő már értette akkor, mit a sok magányos hangjegy mondott.

 

Így nyomult hát e menet, ami nem volt hamis minden mehet, s hangot adott!

A festő festett, a költő fordított, amit lehet, de aztán gyorsan menni kell!

Mert gyerek cipőben jár az idő,

S hamar felnő, lába kel.

 

 

A TAVASZ.

Folyók szaladtak alá,

A hegyek jégsapkái alól, helyüket keresték.

A rengeteg, rettegett erdők, virágok dugták elő fejüket,

Melyeknek bogarak méhek keresték szomjazva kelyhüket.

 

 

A száraz avar,

Hamar selymes rét lett.

Hol felnőni öröm,

De csak játszva önfeledt.

 

S ahogy idelent kujtorog a napsugár

Zengi, csipog sok torok, felette már sokszor felhő zokogott.

Fácán, s fogoly robban a tojásból,

Kiknek nyomokba máris anyjuk kocogott.

 

Volt, aki küzdött s nem szépen,

Boldogságban, vagy éppen vérben fürdött, ahogy kereste párját.

Van, aki lopta, vagy csak úgy szerezte sajátnak,

De olyan is, ki egy életre választott magának mátkát.

 

Gombamód szaporodott e világ,

S ez élet, mely bizony törékeny s drága.

Nem midig volt szép,

Néha csupa veszély s dráma.

 

De mily tökéletes világ, melyet csak a művészet kreálva magának, s él itt,

Egy darabig, de aztán megy, s újra szendereg.

Hol még nem jelenik meg a kapzsiság,

A magukat istennek hitt emberek.

 

A nyár.

Madmazell?

Szólt a tavasz, s kézen fogta a nyarat.

Ki nem is gondolta volna, amit ő vet,

Majd más lesz az, aki arat.

 

Egy húron pendültek,

Kéz a kézben sétálva.

Minden zsendül, ahogy az idő cseperedve serdül,

S párra talál, ami még árva.

 

Egy kottába zárt DNS,

Melynek talán nincs is párja.

Műhelye az univerzum,

Mibe se varázslat, se mágia.

 

De idelent erdőkön dús lombkalap,

A réteken könnyed lenge kabát.

S ha idetévedne egy- egy hamis hang,

Bizony könnyen el is veszve érezhetné magát.

 

Ágak bérce melyeket,

A beérő termés földre húzott a magasból.

Hova nem is kellet, tudom is én mászni érte,

Mert nyakat nyújtva elérte mindenki ajakból.

 

 

 

S mind ez az ég alatt zajlott,

Véget nem érő piknikek partik.

Szerelem, csalódás, tombol

Mert a szívek ajtaja sokszor nyitva maradt sarkig.

 

Az ősz!

 

És ezt a világot is be lehetett csapni!

Vagy tán maga a nagy DÓ alkotta így hitten.

És kilépve valahonnét a RErumból,

Megjelent a mester, maga az Isten.

 

MIraculum ahonnét minden előfolyna?

A hangjegyek, a zenészek, a család eme nagyok!

Mintha, a FAmilias planetárium, egy ösvény volna,

És a LActea vián, idejöttek az angyalok…..

 

 

 Oh Madmazell,

 

A múltkor éppen erre láttalak.

Virágot szedtél,

S hűsöltél a fák alatt.

 

Nézd a tavaszt,

Sehol nincs már!

Itt az én éléskamrám,

Gyümölcseim csókja, édes tele nektár.

 

Tán vissza se jő!

Ha itt is volt.

Tűnhet úgy, ha sokat várod,

Magadra hagyva elrabolt.

 

Jó uram szavad ízes zamatos!

Szólt a nyár.

Most hogy mondod a tavasz,

Jó ideje elment már.

 

Segíts nekem jó uram?

A tökösek a fiókák, közöttük sok még a vak!

Még van dolog, had legyenek ők is boldogok,

Még alig érett a makk!

 

Nézd, hogy híznak a pókok is,

Potrohuk tele tojással.

Ne légy oly mohó,

S intézz el mindent egy tollvonással.

 

Így sétált a nyár az ősszel.

Szép időben emelt fővel.

Lengén, pőrén, s e szerelem kéjben a ragadós illatokba maradt,

A még langyos csipke éjben a csillagok alatt.

 

E szerelem hiszékeny,

S vak ám!

Mely elillan, mely végig szalad a nyár szívén,

Akár az égbolton a villám.

 

Kivetették reád a hálót te nyár,

S így, már még itt minden zöldell.

E világ másik fele,

Tele van avarral, s köddel.

 

A kétségbeesés, és a düh

Mely most a szemedbe nedű, s könnyet ejt.

De te oly jó vagy s meleg ár,

Minden évgyűrű magába zár, s nem felejt.

 

A tél.

 

A lehulló levelek mind lepkék,

Pókháló csipkés fátylad.

Temet az erdő, a kedv elhagyott hát,

S már a bűbáj sincsen nálad.

 

Mivel alkotsz s teremtesz!

De utolsó erőddel felnézel az égre.

Várod a hajnalt,

Hogy eltűnhess a kékbe.

 

Aztán jött a pirkadat, de e sötét, ott szunyókált tovább az árnyékba.

A harmat meg ott didergett a bokrok alatt, akár a dér.
int a karnagy!

S megérkezik a tél!

 

Hát tudjátok, én is fázom! Mert a sötét is itt kujtorog egész nap!

Belefolyt a gödröcskékbe, hova soha nem jut el a fény, keményen fagy.

Utolsó bogyókat kórésszák a madarak,

Jaj, te tél, nagyon keménylegény vagy!

 

Az egykori rejtekek az évszakok, már csak álom, mi ébred egyszer,

S most egyik éppen e csupa csont erdőből egy szelet.

S mi valóra váltja ismét ha a szenészek mind a helyükön ülnek,

A kotta, a fülnek, s már látja is a képzelet.

 

Gic, 2021/ 09 26.

 

Nagy tiszteltem jeléül a mesternek, Antonio Vivaldinak,

Kivel összefutottam az idők távlatából a hypotalamusban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TURIKARI68•  2021. április 8. 16:24

A révész.


 

Csivitelő álmok ültek fel a hársfákra,

Mint morzsát kereső éhes verebek.

Kharón evez velem, koporsóm ladik, egy darabig kaloda

Ide, ahova meghalni jönnek az emberek.

 

Gazdáját kikísérő kutya fogócskázik hasztalan,

A sintér idővel, mert a halál csak jő, s nem ereszt!

A gyásznép ép úgy duruzsol, tán a feltámadás is itt lesz valahol

Ahol az örök életet hirdeti egy mohás lábú kőkereszt.

 

E széttépett fájdalom már csak nyüszíteni képes,

S a poros út, mint a Sztüx délibábként kanyarog előttem.

Obolosz leszel drága lelkem te jószág, így könnyedén.

Mellyel átdereng veled a suttyó idő,

Egy elképzelt valóság dimenziós szőttesén.

 

De addigra jól bevásárol már belőlem a vidék,

S nem is kell a gádoros udvaroknak más egy darabig.

Mert vályog vagyok, s tapasz, hajlék a szíveknek

Egy tanösvény, vissza az anyagig.

 

Gic  2021/ 04/ 02/ Húsvétra.

TURIKARI68•  2020. december 30. 12:41

A másik oldal.

        A másik oldal.

 

 

1/

Elhatároztam én egyszer

Megkeresem az istent akár a túloldalon.

Hogy ne lehessen többé titok,

Él-e vagy hal-e ha majd oda ajtót nyitok.

 

2/

Átlépni minden határt,

Mit nem szabad szinte.

Honnét nem oly egyszerű az út

Vissza a molekuláris szintre.

 

3/

Minden szóbeszédnek s mesének

A végére kell járni.

Létezik-e vajon?

S fog-e ott engem valaki várni?

 

4/

Most jó alkalom van reá

Hisz épp hatalmas dühöt érzek.

Nem válogatok az eszközökben

És szellemi síkra lépek.

 

5/

Fura az egész

Mert álmaimban már, csalogattak bizonyos dolgok.

Tán ha engedek a csábításnak

Többé nem maradnak sötétfoltok.

 

6/

Egy alkalommal, mint érett gyümölcs

Úgy mosolygott reám a hold.

Kinek gazdája csak

A sötétoldal volt.

 

7/

A szoba akkor éjjel minta

Párában úszott volna.

S rajta egyre közelebb

Egy-egy evezőcsapás közeleg.

 

8/

Lassan elcseppen alólam ez a világ

Melyet bűnök átka mos.

Egy dereglye közeledik felém,

Honnét pallót dobnak ágyamhoz.

 

 

9/

Bohócot csinált úgy is

Az élet itt belőlem mára.

S ennek a fuvarnak sem

Lehet nagyobb az ára.

 

10/

Hisz kémeltük egymást már régóta

S valahol midig is vágytam e mélykéktóra.

Így talán kiegészítsük egymást!

A létező legyen irgalmas, s tartson elém lámpást.

 

11/

A dereglye is teremtmény

Élőszövet veszi körül.

Bátor legyen ám

Aki arra fölül.

 

12/

De ha álmodom az egészet,

Akkor jöhet egy kószasugallat.

Reánk lehelt a mindesség,

Mert sehol nincs egy fuvallat.

 

13/

Egy kolostor parkjában ébresztett

A pillanatnyi álom.

Rettegve attól,

Hogy itt is valósággá kell válnom.

 

14/

Csak egy csuhás vigyázott mindenre

Mint nyájra a jó pásztor.

Biztos nem volt szükség reá

Sehol se máshol.

 

15/

Mintha már

Láttam volna valahol.

Faluban, vagy városon

Ahogy az egyháznak kalapol.

 

16/

Kapucniában néhány levél

Oldalán fujtóra kötve, fehér fontkötél.

Csendben metszette a rózsákat, s mintha nem is lenne másutt!

De a szeme sarkából mindenre vigyázott.

 

 

 

17

E kolostorban csupa ajtó,

S boltív takar mindent.

Az ember nem tudja soha

Hol van odakint vagy idebent.

 

18/

Sehol egy ablak,

De lépésenként van hirtelen kanyar.

Az ajtó, talán angol tölgy

Melyet nem csaphat be a huzat olyan hamar.

 

19/

Az egész kolostor,

Egy nagy dombra épült.

Még alatt a város pusztult,

Ő egyre csak szépült.

 

20

Tán háború lehetett,

Mert kőkövön nem maradt.

Van helye a sírnak, hol asszonyok sírnak

Merre tekintetem elhaladt.

 

21/

Lám e világ sem tökéletes te csuhás!

Én jöttem megkeresni, kiket a halál sápaszt!

És istent, ha létezik,

Aki mindenkit feltámaszt.

 

22/

A nagy álmodót,

Ki átkot, s áldást osztogat.

Adjon gyógyírt a ragályra

Mely lelkeket fosztogat!

 

23/

Mert mi lesz abból a világból

Melyet a költőajka sem dicsér.

Ha mindent könny áztat

És sírás kísér.

 

24/

Kinek nem lehet szíve szószólója

S fájdalmak ébresztik minden reggel.

Nem mosolyognak reá őszintén,

Csak a gonoszsága kel el.

 

 

 

25/

Jöttem a válaszokért,

S értük meghalni is akár!

Hisz üres az életem

S ott hol élek, senkise vár!

 

26/

S nem tágítok semmiképp

Még akkor sem, sőt!

Mért van az,

Hogy csak én keresem őt?

 

27/

Megráncolta homlokát a szerzetes,

S az alaksorra mutatott.

Hol szemem lázasan,

Bejáratot kutatott.

 

28/

Egy kovácsoltvasajtóra bukkantam,

Mit elrejtettek a rózsák.

Bennük bent van a tövis is

És ép úgy a jóság.

 

29/

Az ajtó megett kápolna,

Melyet mintha már a túlvilág is ápolna.

Járkáltam odabent föl s alá

Mire megleltem egy lépcsőt mely bevisz a földalá.

 

30

Két oldalt fáklya

Akkorák, mint egy-egy máglya.

A kő meg csupa moha és nyirok

Amin szinte menni alig birok.

 

31/

De elindultam,

S most, muszáj menni.

Ugyanis én már

Az embernek nem tudok hinni.

 

32/

Csak a fejem ne szegjem

Annyit kérek.

Akkor amennyivel le,

Annyival talán vissza fel is érek.

 

 

 

33/

Ráncba kéne szednem a gondolataim,

Mint vizsga előtt a diáknak.

Hogy ne szenvedjem el súlyát,

Semmilyen hiánynak.

 

34/

Időm lesz reá

Még lemászhatok.

S közben talán peregnek  

Majd az évszázadok.

 

35/

S mikor már úgy tűnt nekem

Mint ha napok óta mennék,

Anélkül hogy magamhoz

Ételt s italt vennék.

 

36/

Mintha pirkadna

A folyosó alsó végében.

Aj de nehéz ezt felfogni

Emberi léptékben.

 

37/

Egy keresztút haladt ott,

Úgy talán, mint jézusnak.

S most nékem is,

Mint magányos cédrusnak.

 

38/

Odalent a folyosó,

Té alakban halad.                                       (2005/03/30 /2025)

S amin én jövök -------------------------------------------------------- 

Lassan a homályba marad.

 

39/

De nagy sokára

Leértem hát az aljára ez egyszer.

S csaknem úgy,

Mint a láncról elszabadult veder.

 

40

Jobbra fordultam ott lent

A magam eszitül.

Kezembe papsipkafabot

Nyakamba helyes kis retikül.

 

 

 

41/

De miféle játék

S tréfa ez!

Túlvilági hangok helyett,

Fülembe kúszik egy ismerős nesz.

 

42/

Egy kapu termett előttem,

Mestere jó kovács volt, mintha sose vásna.

A fentinek talán testvére,

A világnak meg tökéletes mása.

 

43/

Négy darab volt ez ajtóból odalent

Abból három sarkig nyitva.

Az utolsó zár alatt

Talán reám lesz majd bízva.

 

44/

Az első ajtón benézve, ugyan az a lét

Hol talán már nincsen semmi tét.

Csak fordítva

Nyikordul a kapupánt, mint ami még soha nem volt mozdítva.

 

45/

Egy erdőbe nyílott

Mint egy szép virág.

Madár dalolt valahol, talán az égig szállhatott

Embert nem látok sehol csak állatot.

 

46/

Ismerős élőlények,

Kik már elhullottak régen.

Most előttem legelnek s vadásznak

Egességgel épen,

 

47/

Drága kutyáim játszanak egymással

Kergetődzve futnak körbe.

S mikor engem megláttak

Jöttek is hozzám, ölbe.

 

48/

Közöttük van szutyi a puli

Ki tisztességgel megőszült.

Mikor meglátta a postás

Szinte megőrült.

 

 

 

49/

Nyáron gyakran megnyírták,

Olyankor körbeállták a pesti diákok.

Nem mozdult napokig

Utálta a világot.

 

50/

Se, látott se hallott vénségére

Hiába csalogatták a kajával.

Saját gazdasszonya ütötte agyon

Egy szemetes lapáttal.

 

51/

Aztán a két Néró a németjuhászok

Kik nem kaptak enni csak néhol.

De megoldották ők

Ludat loptak a szomszédból.

 

52/

S a csutafarkú pásztorkutya

Jaj a szívem hogy kalapált!

Mikor a Kisbogdányi cigánytól

Megvette a nagyapám.

 

53/

Meg a Blanka kutya aki, tacskó

Húgom nagy kedvence volt.

Megetetett kristálycukorral

Aztán babakocsiba tolt.

 

54/

Aztán itt van kántor

Kivel játszottam én de hányszor.

Na meg szutyerák, s a morzsi

Nagyon szerettek szomszédolni.

 

55/

Az is lett a vesztük

Pedig már a nyarat terveztük.

S lett is volna reá alkalom

Ha agyon nem üti őket az a barom.

 

56/

Na meg Macikuciró!

Ki tán egy hónapja távozott.

Otthagytad a gazdit

Te átkozott!

 

 

 

57/

S vannak még egypáran,

Kiknek a nevét, ha említeném, fájna!

Szívem pudvás anyagjába

Biztos odút vájna.

 

58/

Csak hull a könnyem,

Mint tavasszal a hírtelen jött záporeső.

Nincs köztetek utolsó!

Mindőtök első!

 

59/

Bocsássatok meg nékem!

Gyermeki hirtelenségemért, s amúgy mindenért.

Amit tudatlanul elkövettem

Örülök, hogy itt vagyok, hogy eljöhettem.

 

60/

Láttam sok szép mindent

Az evolúció egész tárából.

Közöttük sok olyant is,

Melyet csak most engedtek ki a bárkából.

 

61/

Jó látni ezt az

Egyetértést s nyugalmat.

Elköszöntem mindenkitől

S visszaindultam nyugatnak.

                                                                                  / 2005-04-12 / 09/34 

62/

Közeledve a bejárathoz,

Kevesebbet néztem előre, mint hátra.

Áldom azt a lényt

Ki e világot lelkemről mintázta.

 

63/

Nem akarom elveszíteni ezt az érzést

Szívem oly tisztalett s elégedett.

Megbocsátva léptem tovább

Minden bűnt elégetett                                                                                   

 

64/

A másik ajtón belesve,

Szemem a napot kereste.

Mert hiányzott, s amúgy minden más

De saját falumba csöppentem ez nem lehet vitás.

 

 

65/

Anyám pudingot főz,

S én az asztalhoz ültem.

Amúgy is sokadik tálkával,

De én még valamiért felküldtem.

 

66/

Itthon volt egy otthonkába

S még tartott az egyéves gyász minden tekintetben.

Hagyja már a fenébe!

Utána legyintettem.

 

67/

Aztán fényképeket nézegettünk

Hogy az emlékek tehessék a dolgukat.

Odakünt kései ősz lehölt

De a fák makacsul tartották a lomjukat.

 

68/

Még a könnyünk is hullott

Szaporán az ám!

De nyikordul a konyhaajtó,

S rajta belépett a nagyapám.

 

69/

Úgy ahogy meghalt

Hajtott derékkal.

Jöttem enni, szólt anyámhoz

Tán jut még egy fazékkal!

 

70/

Azt hittem

Leesek a székről.

Ugyan olyan volt

Ahogy emlékeztem reá régről.

 

71/

Piros orra csöpögött,

Egy fogával szélesen vigyorgott.

Leült a lócára,

Ami úgyszintén nyikorgott.

 

72/

De a lóca sem volt odabent!

S mégis? Átrendeződött a konyha úgy, mint volt hajdan.

Még mindig álmodok?

Vagy tényleg baj van!

 

 

 

73/

Megvolt a feltámadás!

S én elveszek majd, mint tarlószéléről a hitványkéve!

Lehet, hogy sehol nem vagyok

Lajstromba véve!

 

74/

Eredj fiam, szólt anyám csendesen

Az ablakon kilesve.

Hol késik apád

Már itt a késő este.

 

75/

Nyirkos pára dermedt az arcomra

A jégkrémes autó is egyre misztikusabban trillázott a ködbe.

Csak sejteni lehetett

Hogy valahol ott van még a közben.

 

76/

A kandeláberok, mint kerubok, és szeráfok

Ácsingóztak az út két oldalán.

Éber mind

Közülük álmos egy se volt talán.

 

77/

Én szinte a lelkemig áztam

Kitartóan szitált valami.

De a kocsma felől,

Már véltem őt hallani.

 

78/

Szinte hihetetlen!

A hang fülemet sokkolta.

Megvolt a föltámadás,

S első útja a kocsmába vezetett volna?

 

79/

Csak ő volt odabent

S a kockakövön lábát emelgette.

Mért nem adtunk a lábára cipőt

Tőlem azt követelte.

 

80

Chárlikám!

Mikor annyi volt a cipő!

Hogy menjek hazáig

Ha ilyen cudar az idő!

 

 

 

 

81/

Elkezdtem fűzni a sajátomat,

Hogy nekiadom,

De hirtelen eltűnt,

S az égbolt volt a plafon.

 

82/

Szélsebesen szaladtam akkor haza

De a ház már fényesebb volt, mint a holdudvara.

Ott volt apám, s az összes rokon, mulattak, nevettek!

Jó hogy jöttél fiam! Ma téged temetnek.                           2005-04-15

 

83/

Néztem körbe hamar

Hogy anyám ezt hagyja!

De nem láttam sehol,

Tán nem kíváncsi reám halva.

 

84/

Az a híres világ

Mi az élőknek tiltott.

De a harmadik ajtó,

Nekem a sírból nyílott.

 

85/

S ez ajtón belépve,

Mentem anyaszült mezítelen.

Eltűnt rólam a ruha

Csak egy zokniba oly hirtelen.

 

86/

Egy csuklyásalak jött utánam

Fején fényes lámpa, mint a bányászoknak.

Jaj abból a sugarából nincs kiútja

Csak az ábrándoknak.

 

87/

Folyton azt kérdezte

Minek a zokni rám.

Ha nincsen hozzá

Se, nadrág se kardigán.

 

88/

Beszélt hozzám oly furcsán

S akképpen.

Mintha a tudatalattimban szólított volna

Vegyem le a zoknit szépen.

 

 

 

89/

Hosszú unszolás után

Levettem, s vártam.

Mire oda néztem,

Már foltokban rohadt a lábam.

 

90/

E pillanattól fogva

Egy napfényes helyen találtam magam.

Hol a szellemek szóltak hozzám

S megértették szavam.

 

91/

Az a hely egy hegyen van

Fent a várba.

Épp hogy csak

Nem csöppentem csatába.

 

92/

Én bolond

Megint csak magamra gondolok.

De egy éles kard fúródott a hasamba

Mire megfordulok.

 

93/

Pedig már

Páncél is volt rajtam akkor.

De megtalálta a rést

Valami lator.

 

94/

Alig bírtam

Kapkodni a fejem.

Számtalan síkon

Volt életem s helyem.

 

95/

Voltam nemesember

Ki dorbézolt naphosszat.

Nem tett soha semmi jót

Csak rosszat.

 

96/

Csuhás! Ki megette, megitta

A kenyere javát.

Mondta meséjét feszt

S a népnyomorán hizlalta magát.

 

 

 

97/

Aztán művészember, zeneszerző

Ki parkokban csípte fülön az ihletet a szépet.

Este meg kerti bálokon igazgatta

Hölgyek segge alá a széket.

 

98/

Csak hánykolódtam a végtelen időben

Sehol nem találva nyugovást.

S hogy volt-e igazság valahol

Én nem szereztem róla tudomást.

 

99/

Még nem egyszer

E pergőképek között.

Ugyan arra a helyre, csak más időbe

E végtelen kiköpött.

 

100/

Mintha vár lett volna

Vagy mégis templom?

Annyi biztos régen épült,

S már csak rom.

 

101/

Valami azt súgta itt belül

Rakjak tüzet udvarán.

Hol lehetett valaha

Egy mélykút is talán.

 

102/

S mikor e máglya

Már jól égett.

Láttam akkor két ifjút

Kik csak így nyerhettek utat, s békességet.

 

103/

Egy fiút,

S egy lány.

Kik e falak foglyai

Voltak talán.

 

104/

Még magam sem

Tudom hogy, hogy.

De e tűz visszaadott

A régépült pompából egy darabot.

 

 

 

105/

Megláttam

A két gyermeket.

Szinte egyszerre

Ahogy alájuk nőtt az emelet.

 

106/

A folyosó két vége le volt szakadva

Fehér ajtók a szélén, honnét tán a szobák is nyílottak.

Odaszálltak hozzám megköszönni

S aztán köddé váltak.

 

107/

A falakon egyensúlyozva

Egy grádicsra bukkantam, minek szélét korlát fedé.

Amint arra reá léptem

Elindult velem lefelé.

 

108/

A lépcső alján

Hatalmas terem.

Min látszott rejtve volt

Mert az ember csak úgy, ott nem terem.

 

109/

E terem közepén, nagy sziklaasztal

Mellette egy alak valakit magasztal s úgy véltem kísértet.

De rájöttem csak hamar

Ő jézus ki misézett.

 

110/

Egy kupát kínálgat az ég felé

Benne talán jófajta bor.

Melynek lelke van

S az emberbe tovább pezseg, örökké forr.

 

111/

Ott állván

Ismerte minden gondolatom.

Felesleges lett volna

Kérnem, s úgy megszólalnom.

 

112/

A nála, lévő kupában

Az ő, s az én vérem volt.

Mi azt jelenti élek

Nem vagyok holt.

 

 

 

113/

Majd így szólt:

„Elküldtelek én téged, mint bárányt a farkasok közé”

Én vagyok a te szolgád, s te az enyém

Mindenünk az övé!

 

114/

Akkor s ott megértettem

Hogy mért ilyen a sorsom.

Szolgálnom kell, s csendben tűrni

Tennem a dolgom.

 

115/

Hogy étel, s ital legyek

Népemnek, szép szavam ajándék.

Megyek uram, ha kérsz

Ha lesz még ki hisz, szívem, ha fent olyant talál még.

 

116/

Megnyílott a föld akkor

S a kehely a mindenség forrásává változott.

Haj pusztulni kell ott

Legyen szent vagy átkozott.                  2005-04-17

                                                               --------------

117/

De az utolsó vasajtó,

Ott volt rejtekén.

Szökött a víz rajta,

Amit meg is sejtek én.

 

118/

Nyikordul sarkából,

Mint ami még nem volt nyitva.

A széles boltozat

A vizet meg csak itta.

 

119/

Még kifértem rajta

Úgy, mint egy úszórönk.

Tudtam hogy vár egy világ

Még odafönt.

 

120/

Mikor a járathoz értem,

Csak annyi lépcsőt hagyott a víz, amire leléptem.

Szalasztott, sürgetett!

Aztán vitt magával min egy löveget.

 

 

 

 

121/

Kivetett magából,

Mert nincs ott helyem.

Tán többre megy még

Ez az átkozott világ velem.

 

122

S a fenti világ,

Hova a dereglye vitt.

Olyan volt még,

Nem változott semmit.

 

123/

Nekem kell változtatnom,

Mert meg öl fertőm.

E világ nem volt más,

Mint saját belsőm.

 

124/

Melyben én vagyok a koldus,

S én a pap.

Ki utolsó az elsők között,

S örökéletet kap.

 

125/

Én a háború,

S én a béke.

Melynek csak az isten a tudója

Bennem mikor lehet vége.

 

126/

Mert olyan a hitem,

Mint a nagy szerelem!

Vannak benne mélypontok,

De ennyi jóságnak a halál ne vethet véget csak úgy hirtelen.

 

 

Turi Károly / 2005-04-18

TURIKARI68•  2020. december 3. 07:26

Egy időkapszulában.

Egy időkapszulában utazik lelkem,

Száguldunk  mint a fotonok.

Retinám ablak e világra, s érzem,

Amint nézem, hogy teszik a dolgukat ionok és protonok.


A vágyaim szinte könyörögnek,

Mint már gyehennán tisztuló szeretők.

De itt tart még a gravitáció, s ahogy szédelgek, a föld árnyékos oldalán 

A falvak olyanok mint a csendes temetők.


A közvilágítás mind ,mind apró mécsesek,

Fentről oly mesés minden mint álmomba.

De néha megébredek, ha megfogod kezem,

S e valóság le-leránt a vákuumba.


Lassan célt érek,

Vége lesz e rohanásnak egyszer.

Ahogy mint a fáradt vándor kopogtatok nálad,

S vegykonyhádon visszakerül a polcra a testemet alkotó rengeteg vegyszer.


M7 autópályán hajnalba

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom