TURIKARI68 blogja

Nevet a világ.

Nevet a világ rajtam,

Kacag, ahogy a torkán kifér.

Elesve utolsó bástyámmal,

A szó, már neki semmit sem ér.

Sejtjeimben üzekednek a démonok,

Valódi énem, még ember nem látta.

Csak anyámnak mondogattam, hogy e világgal,

Nem voltunk szerelmesek egymásba.

Pedig a költészet lett magos váram,

Alattam a világegyetem, s a boldogság felszíne.

Vajon tudta e szegény asszony,

Hogy rajtam kívül, soha nem volt senkise.

2018.

Nem kelek fel.

Mint a csiga ki elhagyta házát, heverésznek csontjaim,

S nem vagyok már, se én, se anyám.

Nehéz csend ül ajkamon, csak a szél tutul itt belül,

Üres lett a koponyám.

Nem kelek én fel, akár száz angyal is fújhat harsonát!

Ha nem dalol úgy, mint a rigók, alszom tovább csendesen.

Ha nem néz reám úgy, az isten,

Mint egykor a babám, oly szerelmesen.

Fajtalankodott velem a halhatatlanság,

S én hiszékenyen tartogattam magamnak a géneket.

Lelkemmel acsarkodott a sötétség,

Az artériák meg kiszorították belőlem az életet.

Valahova elszökött,

S nem is lesz meg tán soha!

Éljen az, ki mindent teremtett, hirdessék a rögök,

S legyen e világba szerelmes, mely hozzá örök mostoha.

Turi Károly / 2015/03/02/ 17:51

Egy rémálom.

Van egy rémálmom,

Hogy visszatérve, megszületek újra meg újra.

Ki már nem jönne többé, ha hagyná,

Inkább a csend karjába bújna.

Mert láttam isten,

Amint a belőlem kelt legyek szárnyát tépkedi, s nem érti!

Azt hitte a könny minden alól feloldoz, de hiába!

Mert az életem e terv része,

Melyben a halál, a sorsom komédiása.

Örökké emésztheti a bánat!

Ha újra teremt, bűnre csábít,

Megöl, majd találgat.

Turi Károly/ 2013/ 11/01/ 20:40.

Szomorú vasárnap.

Fény vagyok lelkemben,

De testem a koporsó.

Már mindenkit szerettek,

Csak én leszek utolsó.

Itt voltam s nem láttad,

Mennyire szenvedek.

Eltűnök egyszercsak,

Akár a pórszemek.

Hazugságba  göngyölt,

Törékeny csont darab.

Boldog az nem voltam,

Szívekből csórtalak. 

Bohócként egy álmodó

Kegyetlen világba.

Pedig itt zokogok legbelül,

S nincs aki  meglássa.

Holnaptól kezdődik újból egy színdarab.

S ez ingatag vállamról hullanak szerepek.

Ostoba felnőttek nevetve kacagnak,

Mint ártatlan gyerekek.

Nagy űr.

Csak én vagyok normális?

S a világ bénán rendesen beteg.

Még árnyékom óriási,

Gazdája véznán gyermeteg. 

Itt marad hátra íme magam után,

Keservesen e nagy űr!

Hiába vedlette le vénám tollát. mivel úgy hiszik majd befoltozzák,

Vagy himeznek asszonyok háziáldást

Szerelmesen mit ez élet összegyűr.

Rebdestek soraim mint a lepkeszárnya,

Föl, s le, néha földhöz vágva.

Mélységekbe vetve magam ebbe az őrületbe,

Teret ugrottam az időn, midőn 

Visszavágytam volna ajkad ívén a görbületbe.