TURIKARI68 blogja
VéleményNevet a világ.
Nevet a világ.
Nevet a világ rajtam,
Kacag, ahogy a torkán kifér.
Elesve utolsó bástyámmal,
A szó, már neki semmit sem ér.
Sejtjeimben üzekednek a démonok,
Valódi énem, még ember nem látta.
Csak anyámnak mondogattam, hogy e világgal,
Nem voltunk szerelmesek egymásba.
Pedig a költészet lett magos váram,
Alattam a világegyetem, s a boldogság felszíne.
Vajon tudta e szegény asszony,
Hogy rajtam kívül, soha nem volt senkise.
2018.
Nem kelek fel.
Nem kelek fel.
Mint a csiga ki elhagyta házát, heverésznek csontjaim,
S nem vagyok már, se én, se anyám.
Nehéz csend ül ajkamon, csak a szél tutul itt belül,
Üres lett a koponyám.
Nem kelek én fel, akár száz angyal is fújhat harsonát!
Ha nem dalol úgy, mint a rigók, alszom tovább csendesen.
Ha nem néz reám úgy, az isten,
Mint egykor a babám, oly szerelmesen.
Fajtalankodott velem a halhatatlanság,
S én hiszékenyen tartogattam magamnak a géneket.
Lelkemmel acsarkodott a sötétség,
Az artériák meg kiszorították belőlem az életet.
Valahova elszökött,
S nem is lesz meg tán soha!
Éljen az, ki mindent teremtett, hirdessék a rögök,
S legyen e világba szerelmes, mely hozzá örök mostoha.
Turi Károly / 2015/03/02/ 17:51
Egy rémálom.
Egy rémálom.
Van egy rémálmom,
Hogy visszatérve, megszületek újra meg újra.
Ki már nem jönne többé, ha hagyná,
Inkább a csend karjába bújna.
Mert láttam isten,
Amint a belőlem kelt legyek szárnyát tépkedi, s nem érti!
Azt hitte a könny minden alól feloldoz, de hiába!
Mert az életem e terv része,
Melyben a halál, a sorsom komédiása.
Örökké emésztheti a bánat!
Ha újra teremt, bűnre csábít,
Megöl, majd találgat.
Turi Károly/ 2013/ 11/01/ 20:40.
Szomorú vasárnap.
Szomorú vasárnap.
Fény vagyok lelkemben,
De testem a koporsó.
Már mindenkit szerettek,
Csak én leszek utolsó.
Itt voltam s nem láttad,
Mennyire szenvedek.
Eltűnök egyszercsak,
Akár a pórszemek.
Hazugságba göngyölt,
Törékeny csont darab.
Boldog az nem voltam,
Szívekből csórtalak.
Bohócként egy álmodó
Kegyetlen világba.
Pedig itt zokogok legbelül,
S nincs aki meglássa.
Holnaptól kezdődik újból egy színdarab.
S ez ingatag vállamról hullanak szerepek.
Ostoba felnőttek nevetve kacagnak,
Mint ártatlan gyerekek.
Nagy űr.
Nagy űr.
Csak én vagyok normális?
S a világ bénán rendesen beteg.
Még árnyékom óriási,
Gazdája véznán gyermeteg.
Itt marad hátra íme magam után,
Keservesen e nagy űr!
Hiába vedlette le vénám tollát. mivel úgy hiszik majd befoltozzák,
Vagy himeznek asszonyok háziáldást
Szerelmesen mit ez élet összegyűr.
Rebdestek soraim mint a lepkeszárnya,
Föl, s le, néha földhöz vágva.
Mélységekbe vetve magam ebbe az őrületbe,
Teret ugrottam az időn, midőn
Visszavágytam volna ajkad ívén a görbületbe.