TURIKARI68 blogja

 

 

Hangulata van errefelé a halálnak,

Az utca egy kórkép kifutó is lehetne.

Rajta lézeng a kultúra,

Dohányillatú borgőzös lehelete.

 

A virágáruslány árgus szemekkel imádkozik,

Kívánkozik s nézi! Hogy az idő mennyit szemetel,

De okkal hát, most csokrot kössön vagy koszorút.

S megidézi, meg sem lepődve talán,

Ahogy e falánk legyeskedő férgek guberálnak,

Ha holtat lát, ha nem hát kreálnak szomorút.

 

A vidéki Odüsszeusz a szegény pára,

Egy kirakatból bámul vissza önmagára.

Szembogara üveglapok közé préselt tiszta rovargyűjtemény,

Egyedül van, nem számíthat a hazára.

 

Pápa / 2025/ 03/ 19/ (líra könyvesbolt)

 

 

 

 

Más szívvel kezdem látni

Ezt a fétis bogár világot.

Úgy szerettem pedig, mint a napsugár ki almát érlel

De kérlel, s őt itt belül mégis egy féreg rágott.

 

Én kerestelek pedig e húsba úgy, újan, s mint régen,

Hogy gyógyíthatnál engem meg a nyirokban

Vágytam az édent e mában, még nem éreztem benne a haragot.

Ez a gyümölcs még érik, de rohad! És de te pedig nem mondtad,

E fából a harkály titokban nekem már fejfát faragott.

 

 

Világos lett ajkamnak e sötétség,

Édes ízében a kétség, érezte a keserű végzetet

Az ember éhes! Tán még szeretne is benne, ha téged keresne,

S most ha hisz sem változtat sorsán.

De valahogy kitalálhatnánk máshogy ezt az életet!

Mi jött, játszott, s tévedett, aztán lenyomták a halál torkán.

 

Sejtjeim azt üzenik, csendben maradok, de a golyóknak otthont adok e marban

 A bolygóknak, valami most születik itt bennem.

Fogalmazódik s aggódik, még az égben kifüzezik, ha jő a karnagy

Leszek, én ember ki nem érez undort, ha akarod

S te újból lehetsz az isten.

 

Gic/ 2024/ 10/ 05.

 

 

Ülök Fonyódon egy étterem teraszán

Előttem a Balaton igazán ezen a paplanon

Nincsen irgalom, köröttem a közhely szleng zihál.

Majd előkerül a cimbalom, az ingujj kileng,

Vonyódon eladod az egész partot te cigány!

 

Húzd csak, bohócok vagyunk mi mind ahány…

Vonód hiába sír ott! S én hiába írok,

Ma csak nem a betűk, itt a vacak számok számítanak

Így tán felesleges is a szó.

De így szólók, a mítoszok, álmok maradnak,

S a hableányokat nem adja vissza a tó.

 

Hát így lett, mikor megjött az ihlet,

És én azt eldöntöttem ott a lüke agyammal.

Hogy inkább haza megyek felkelve a bolygó mögül

Nálad virradok, meg mint a hajnal.

 

Fonyód/ 2024/ 08/ 17.

 

 

 

Nevet a világ.

 

Nevet a világ rajtam,

Kacag, ahogy a torkán kifér.

Elesve utolsó bástyámmal,

A szó, már neki semmit sem ér.

 

Sejtjeimben üzekednek a démonok,

Valódi énem, még ember nem látta.

Csak anyámnak mondogattam, hogy e világgal,

Nem voltunk szerelmesek egymásba.

 

Pedig a költészet lett magos váram,

Alattam a világegyetem, s a boldogság felszíne.

Vajon tudta e szegény asszony,

Hogy rajtam kívül, soha nem volt senkise.

 

2018.

 

Nem kelek fel.

 

Mint a csiga ki elhagyta házát, heverésznek csontjaim,

S nem vagyok már, se én, se anyám.

Nehéz csend ül ajkamon, csak a szél tutul itt belül,

Üres lett a koponyám.

 

Nem kelek én fel, akár száz angyal is fújhat harsonát!

Ha nem dalol úgy, mint a rigók, alszom tovább csendesen.

Ha nem néz reám úgy, az isten,

Mint egykor a babám, oly szerelmesen.

 

Fajtalankodott velem a halhatatlanság,

S én hiszékenyen tartogattam magamnak a géneket.

Lelkemmel acsarkodott a sötétség,

Az artériák meg kiszorították belőlem az életet.

 

Valahova elszökött,

S nem is lesz meg tán soha!

Éljen az, ki mindent teremtett, hirdessék a rögök,

S legyen e világba szerelmes, mely hozzá örök mostoha.

 

Turi Károly / 2015/03/02/ 17:51