TURIKARI68 blogja

Szomorú vasárnap.

Fény vagyok lelkemben,

De testem a koporsó.

Már mindenkit szerettek,

Csak én leszek utolsó.

Itt voltam s nem láttad,

Mennyire szenvedek.

Eltűnök egyszercsak,

Akár a pórszemek.

Hazugságba  göngyölt,

Törékeny csont darab.

Boldog az nem voltam,

Szívekből csórtalak. 

Bohócként egy álmodó

Kegyetlen világba.

Pedig itt zokogok legbelül,

S nincs aki  meglássa.

Holnaptól kezdődik újból egy színdarab.

S ez ingatag vállamról hullanak szerepek.

Ostoba felnőttek nevetve kacagnak,

Mint ártatlan gyerekek.

Nagy űr.

Csak én vagyok normális?

S a világ bénán rendesen beteg.

Még árnyékom óriási,

Gazdája véznán gyermeteg. 

Itt marad hátra íme magam után,

Keservesen e nagy űr!

Hiába vedlette le vénám tollát. mivel úgy hiszik majd befoltozzák,

Vagy himeznek asszonyok háziáldást

Szerelmesen mit ez élet összegyűr.

Rebdestek soraim mint a lepkeszárnya,

Föl, s le, néha földhöz vágva.

Mélységekbe vetve magam ebbe az őrületbe,

Teret ugrottam az időn, midőn 

Visszavágytam volna ajkad ívén a görbületbe.  

Amikor az idő majd teszi a dolgát,

S elkísér a ravatalra.

Pecsét kerül tetteimre,

S marakodnak rajtam a hivatalba.

Éhes rokonaim,

Apai ágon.

Kiknek nem voltam becsületes ember,

Soha semmi áron.

Apám még élt,

Ütötték vágták.

Mikor meghalt, anyám lépett a helyébe,

Őt meg imádták.

Hajlongtak a sírjánál,

Mint a csípős gunarak.

Még őt engedték a gödörbe,

Fonott kötél sudarak.

S most bucskáznék én is alá,

Várva valamit odafentről, mint Illés a szekeret.

De idegen emberek siratnak,

Mert náluk csak ócska holmi a szeretet.