TURIKARI68 blogja

A szívem.

Ha egyszer valaki

Úgy látna amilyen vagyok.

Ha bele látna e szívbe,

Mikor gyóni jönnek hozzá az angyalok.

Egy éléskamra,

A jövőnek Itt belül.

Hol a boldogság sokáig ült

Morcosan egyedül.

Kamráiban fibrillálnak duncban,

Mint befőttek telázsin az álmok.

A múlt mint üledék melyben nem hiszel el!

De ott sürögsz forogsz a jelenben 

Ki felel ha kérdezek mint egy látnok.  

Belém látsz körbe nézel,

De nem akadsz jó évre, ha keresed az énem, hisz ő sem leli önnmagát.

Az üvegekben magányos nappalok,

Lefojtva eldugva mélyen a könnyes éjszakák.

A szerelem gyümölcsei már nem érnek be bevallom.

Ott mosolyognak egy idő kapszulában,

Néha benyitva ez ajtón csak a hangjukat hallom.

Gic. 2020, 07, 19.

Álmaim.

Előbújt a retinámbol a könny,

Olykor mint egy olvasón a gyöngyszem.

Mert a valóságban egy démon volt eddig,

De álmaiban női alakot öltött már az isten.

Ahogy ölébe vett éjjel,

Simogatta törékeny lelkem.

Úgy alázott játszott, akkor S ott,

Napközben is velem. 

Csak rejtőzhettem,

A fény hozó napsugár mögött így egyszerűen.

S lettem könnye az alkonynak, nap nap után,

Táskák fáradt szemeiben.

Majd jövök pottyanok ha nem látják,

Őrizve e titkot amíg tudom.

Várva a percet mikor végleg elszökhet tüdömből a levegő,

Mint lufiból a hélium. 

Útközben.

Tántorogni részegen,

A boldogságtól félszegen,

Mily ismeretlen ez!

Annyi fájdalmat tipor bennem 

S nem fogható semmihez. 

A félelmeim országútján,

Porbálok most álmodozni rólad.

Hinni, bízni benned, hogy te most 

Mégis más vagy mint a többi, te annyira jó vagy.

Te majd mégis 

Szeretni tudsz talán.

Mégha néha,

Belém is rúgsz te lány.

Tán lesz mit adhatok,

S te zsebre raksz felém jőve.

Nem dobsz el,

Rúgsz belém majd mint egy kőbe.

Az a szó.

Amikor elém toppant,

Veled a pillanat, mint élmény.

Mikor megcsillantál, mint felhőkben

fürdő repülők hasán a napfény.

S mint akit régóta vártam már,

Az érzés egyszer csak úgy jött.

Hirtelen ott voltál mindennél előbb te lány,

Ki talán belé vésődtél lelkembe még a születésem előtt.

Testem mint egy tűzbe vetett ág,

Sírva sziporkázik, mint ajka begyén a kérő szó egy gyereknek.

Mennyi felesleges élet zúdult alá eddig adva hitet itt belül az ereknek.

Mennyi fájdalom csordogált,

Próbált változtatni rajtam.

Vájtak arcomra vacogva folyók medret!

De te megérdemled, ha hallom majd tőled,

Azt a szót, csak azt az eggyet.

Ahogy tudok szeretni.

Ahogy tudok szeretni én,

Tán úgy ahogy az isten teszi.

S mikor csalódok néha napján mindig,

A hitem e bánat megeszi.

Csak nézem akkor szótlanul

Zsebre tett kézzel a világot.

Hogy mért adtál ekkora szívet belém,

S teremtettél elém hamisat az igznak amit előre nem látok én.

Az isten az tudja,

Hogy milyen vagyok, s nem felejtett.

Ott volt mindig, mikor a remény is,

Csalfán megejtett. 

De hisz bennem akkor is,

Mikor azt más nem teszi.

S benned is hogy jót akarsz drága Hanni ha szívedet szívemig vezeti.