TURIKARI68 blogja
GondolatokKárpátok.
Ahogy megcsillantál lent a rögön,
Valahol már meg volt sorsom írva.
Nem kerestem, de belém botlott,
Tán nem véletlen, kedvesem a líra.
Eszembe jut a pillanat még rögtön,
Amikor a földön beléd szerettem.
Te ott derengtél a hegyoldalon, egy délután rőtön,
Én szokás szerint a csillagok között tekeregtem.
Szerettem volna megríkatni, szomjas ajkad látva,
Ímhol az árva bárányfelhőket is neked.
De amióta szajha lett e világ is,
Hiába az ég ki tüzet csihol, rőzse szíved nem világit
Hiányoznak az ingerek.
Akartatok engem igazán?
Megismerni sem ezen a hazán!
Nem maradnak utánam nyomok.
Bögöly gémeskutak ízlelik nedvem,
Rajta árva lelkem, mint a madarak,
Hol csak délibáb vagyok, és Petőfi nyomában futóhomok.
Mily megannyi légből kapott magyar álom eposz ez!
Ehhez testet veszett, magába dőlt, mint a kártyavár árok.
És talán már nem is vagyok sehol!
Csak a szó marad, mi kereket old a halál elől, egy ladikokba őrzött genom!
E nyom rejti itt bennünk mind, ami közös ős,
A dajka anyánk e Kárpátok.
Gic/ 2025/01/ 25.
Magamba rejt.
El fog engem a világ feledni,
Pedig anyám neki babusgatott mindig szelíden.
Ő még akkor nem tudta miért, s hogy…
De szeret engem is az isten.
S ha vallhatok, az ember csalódik,
Megsebzi önmagát is, csak hogy ne felejtse, milyen, amaz, ha fáj.
Feltépi a varratot, de nem tudja mikor volt az…
Amikor elkezdett érezni iránta már.
Alakom lassan délibáb, de még idább,
Megnyílunk, egymásnak e földel,
És mire elkezdtem volna hinni bennem, magamba rejt.
Rájöttem testem vacak por lesz, mit elfúj a szél kacagva,
Léptem nyomán majd ő is útra kél, s ha nem ismernél ebben magadra!
De minta vagy ki ragadna e csontvázra egy aminosavval szórt porcukor édenkert.
Mondván: azt hittem menni fog uram!
Ugyan, mit nekem ez…
Egy csomó üzenetet fecnin hagytam neked itt bent, te megérted!
Mert most szilánkosra tört tükör lett az élet a végzet síri csend!
És nincs erőm nyúlni a semmihez.
Mint a későn jött eső olyan az én könnyem,
Mely már nem hiányzott, tán semminek veszed.
De hullik szüntelen, had feszítsem meg hát én magam bűntelen
Ha te nem teszed.
Pannonhalma/ 2025/ 01/ 16.
Békét lelve.
Mint ki sovány tejen nevelkedett
Még néha nap a határba,
Ám, íme, kövérke betűkkel cimborázva
Így alkotott meg a Via Lactea s ama csillagok.
Kinek születése napja volt az átka, s a mátka hold a nővére
A tejúton mégis haza találtam bár egy bolond tanár,
Itt megbuktatta az iskolába, de én végig éreztem tinta illatod.
Kívülről talán olyan volt az agyam,
S jó magam, ez az ember, mint bárki más a porondon!
Kit a világ így gyűlöl s már szólni sem mer,
De az isten ide szánt, ő látta mennyire fájt itt belül mi nem enyhül.
S amit más annyira élvez, nekem látni oly annyira nehéz lesz megérteni!
Elérni nem kellenek szárnyak a menyboltot
Ha le fogok térdelni neked, mert veled itt volt a hit!
Óh! S mit táplált engem, bolondot.
Kívülről az élet csak egyre nő s inhalál e terrárium alatt
S ha jő, itt talál, a halál nyakára teszi biztosan
Emoji fejem, az élet pedig utánam is e porba hempereg.
S, hiába mert a szomszéd buborékban amott ott pislog
Gyermekcipőbe jár már e képzelet
De nyitva hagytam magam után a mondatok végét,
Honnan békét lelve várom a végzetet s elmegyek.
Gic/ 2024/ 08 /06.
Felruházva.
Szeptemberi lélek vagyok,
Így élek az igével felruházva,
Kit a kor irigy hangon kiátkozott.
Már az nap tán a pap is lemondott rólam
Pokolra szánva
De akkor anyám a mátka értem térden állva,
Firhangok mögött imádkozott.
S lesz, majd olyan idő mikor az ember nem lesz boldog,
Hogy viszont érdemes lesz hallgatni az eget
Mikor a csendből kinő e hang!
S elengednek a gyökerek.
Útban hazafelé e horizont lesz a gang, ha szólok
Levél zizzen velem akkor feszt,
S a madárdal is azt csiripeli, amit írtam akár a verebek.
Én csepergek a felhőkből, mi sírva szakad
Hogy a vetést rendbe tegye rajt,
S majd az ég vizéből elétek is úszom.
Pedig csak egy gyermek voltam,
Ama nőből az élet fáján, mely ágán, e líra zsengén fakadt
Ki hitt, mégis megfojtotta az életiszony.
Gic/ 2024/ 08/03.
Az otthonhoz.
Elbújva a világ egyik sarkában,
Otthon ringatóztam az idő markában
Mint egy pók, imigyen egy vékony fonálon.
Álomba szenderedve e sajgó világba irigyen
Egy régi hintaágyon.
Szellő kujtorog már a lombok között, akár a vén diák,
S anyám az égen több vizet hord szemeiben, mint egy felhő!
Felnő a kora délután lassan, s kalapot emel.
Emlékszem, a rigó még rég komédiásnak öltözött
S most füttyentek neki, és ő épp úgy visszafelel.
Bolondnak néz, mert hova lett engem kérdezve
E gyermekded vacak világ.
Melyben lelkem megdermedt
Vacog, érez, de nem lát.
Oroszi/ 2024/ 06/ 11.