TURIKARI68 blogja

 

Örökké tartó álmosság, egy borostás, hajléktalan padon,

 Az éjszakába rejtegetett szégyen!

Hol együtt ébredtünk a szentháromsággal,

Így mi négyen.

 

Hegedűszó kujtorog

A pápai főtéren.
Füledbe csicsereg, mint a madár,

Arcodba mosolyog, mint a nap kövéren.

 

Új szenteket avat a hamis igazság

 És nincs kedve elmondani.

Csak játszik, akár e muzsikus,

S ami életet csiholt belém a tegnapot kiátkozva,
a mai tekintetek segítenek összeomlani.

 

A templom egy találkahely,

Honnét a kellékes hazahívta az angyalokat haranggal.

Tovább álmodni az életet majd ott lesz az örökkévalóság,

De én nem fekszem le haraggal.

 

Pápa/ 2021/ 09/ 18.

 

 

 

 

Azért félek a haláltól, mert nem visz semmi tovább csak a szél,

Elvesznek a gének, mindennek lába kél, csak a betűkbe kapaszkodok fanyarul.

Hogy esetleg szól majd rólam is ének,

S beszélnek később is magyarul.

 

Elszárad életem fája lassan,

Lombja között magasan, a csillagok raknak fészket.

Ahova velem szökik a remény,

Hogy oda nem követ, ami itt emésztett.

 

Mert odafent van a por,

Amiből vétettem.

Ki úgy hitte, hogy itt majd jó helyem lesz,

Vagy csak idesodort a véletlen.

 

Már csillapszik lelkemben a fergeteg,

Csak zokogok, mint egy felhő, lassan elvesztve álmaim.

Amiért jöttem itt marad, s e gombolyag a föld,

Felcsavarja magára téridő szálaim.

 

Fogyatékos e hely, a táj, kimondom, amíg lehet,

Itt minden megvan a mi nincs.

Ide csak elveszteni jársz a nedvességet, szenté avatva a csontvázakat,

Kik nem mondják, többé mennyire fáj!

Én sem leszek, belőlük meg hiányzik majd a szókincs.

Gic 2021/ 09/ 12.

 

 

 

 

 

Eljöttem hozzád, az erdőbe,

Hogy találkozzam veled.

Csak emlegetlek, ahogy a többiek hívnak,

De nem tudom a neved.

 

Hátha elém pottyansz, mert itt az ősz,

Ha pont, sárguló levél vagy és megcsíptek a fagyok.

S ha kívánhatok egy utolsót,

Hisz én is szeptemberi vagyok.

 

Csak azt tudom, hogy te maradtál egyedül,

Megtapadva lelkemben, mint petesejt a méhfalon.

Pedig elmentem szerencsét próbálni a csillagokba utánad,

Mert egy szörnyeteg a hely, ahol én lakom.

 

 

E zseniális agyam próbált közben összerakni,

Alkotni rólad a nagy dominusról egy képet.

Mit koponyámba e világnak kreáltál, hogy jobb legyen,

De még ez az IQ sem lel a kvantumokban sehol, a részecskék úgy eldugtak téged.

 

 

Valahol megértelek, hogy félsz hús vér testnek lenni,

És nem is akarsz úgy, mint mi, tán élni se.

De ez az élet lett a nyavalyám nekem is látod?  Amin, lidérc érzés az endorfin

S te tudod biztos, hogy e fájdalom a fétise.

 

Gic, 2021 / 09 / 04,

 

Oly bánatos vagyok,

Nem érdekel semmi.

Csak lépkedek, taposom a port,

Nincsen hova hazamenni.

 

Bár itt a tavasz,

S tegnap még dér didergett a barkán.

De elém toppant, mint egy ifjú,

Kalapot emelve nyalkán.

 

Hagyd békén meszes csontjaim!

Hisz már a halál felém kullog.

Had bolyongjak céltalan, mit a sebzett vad,

Még a lábam bírja, még el nem hullok.

 

Veszendőbe megyek akár az álmok,

S egy nap végén tán belesápadok a délutánba.

Mit egy beteg szövet,

Mely nem burjánzik el tovább a föld gyomrába.

 

2020/ 03/ 12/

 

 

Sétáltam a Bakonyban,

Leszegett fejjel mélán.

Tán itt bukik alá a földnek zuhatag vérem,

S megpihen benne költői vénám.

 

Egy pillanatra visszarévedtem a mesékbe itt,

A téli estékbe, anyám ölébe sírni.

A hideg szél pont faggatta a parazsat,

S én kérleltem, hogy tanítson meg írni.

 

Sokat kaptam e hangtól,

A paplan alatt ő volt az igaz nagy barát.

Mert ott volt a hely, hol elapadt a tej, de a szomjam mardt makacsul hogy igyam!

Csak épp szólni maradt ideje, nos, fiam! Ha elalszik a tűz, legyen rajtad nagykabát.

 

Pilátusom lett a kor, mikor kiléptem az ajtón,

De jólesik nekik, majd a fény rám eső része mit itt hagyok.

Mibe fürödhet a sötétség,

Ha odafent már tartalék lángon pislognak a csillagok.

 

Gic, 2021 / 08/ 20.