Valheim

Katalin vagyok és kapitány. A matrózok között az a hír járja, hogy nem rejtem véka alá a keménységem. Amerre mi hajózunk, nem feltétlenül van hideg világ. Ezért is van, hogy néha nincsen szükségem ingre.

A hajamat fésülöm és fehérneműt váltok nyárira, amikor jön le kopogással néhány emberem a kabinomba. Felmegyek s hajó a közelben legfeljebb néhány mérföldre. Az tengeri mértékben már itt van. Bohócféle zászlót húznak fel, ezért ágyúkat készenlétbe!

Mi nem vagyunk kalózok, csak hajósok! Fehér zászló kerül az előbbi mellé és mellettünk haladva közeledik. A fegyverzet vissza, löveget sem kell tölteni. A gálya kapitánya azt mondja, megtámadták a hajójukat s le kívánják mindössze dobni a horgonyt.

Most tankoltunk fel leginkább feltöltődésre, e nap felét velük töltöm a legénységgel. Tényleg megtépázták a gerincet s az embereik könnyebb sérüléseit is ellátja Kitti kapitány. Alkony előtt tovább állunk az óceánra tajtékok mellére. Vadak és szilajok vagyunk a tengeren, ám nem rablók a víztükör ringatózó ágyán.

A vikingek is támadnak, de nem rendszeresen s mi főleg északon hajózunk. Ők is látták a jelvényt a hajón, szarvas tökfödő van az oldalán és nekem is van ilyen fejfedőm. Még nem megyünk haza északra, gabonát kell beszerezni az utunk során. Az árbócról csajok jeleznek felhő végett, a srácok a vízbe vasmacskát löknek.