Tüzes Gömb 5. - Az oázisba tartva

Izzad a homok, útja az oázisba lohol?

Ingem csupa víz, a derekamon óvja testemet. Fehér lepel véd a nap szúrásától a pokoli meleg útvesztőjében.

Az égbolt izzik, bordó palástom igyekszik hűteni.

A homoktenger elfáradt, a közepébe vájt beton noszogatja: kitartás! E tengeren túl semmi nincsen, ott a perzselés támad és messze a menedék.

Az izzó földtenger emberöltők óta szomjazik. Fák szűk csoportja a tűző napon dacol a forrósággal, fényképezőgépem üdvözli őket és biztatást küld nekik egy villanással.

Errefelé, hol is minden szép, a kietlen vidéken, nem sűrű vendég egy harmincas vagy még fiatalabb nő. Érdeklődő tekintet köszönti a forró szélben lobogó barna hajamat.

Jelzőkkel le nem írható számomra a délibáb ölén lebegő éleskék látóhatár, a piramisok várakozó árnyéka mögött. Előttem néhány kilométerre, a szürke betonon túl, rőtre izzadta magát a már amúgyis felforrt homok.

A piramisok felé néz az objektívem. Különleges élménnyel szeretnék a nap tiszteletet parancsoló ereje alatt távozni e sivár vidék szépségeinek otthont adó és bambuszbotjaikon, az idők végezetéig erre kószáló sivatagi szellemektől.

Fekete szempár a csodálatos, félsekély völgytől messze, a délibábok birodalmából. Ugye, jobb lesz sietni!? Talán nem homokvihar, ami arra fodrozódik. A felforró homok tengerének kegyetlen vesztőhelye felé veszi az irányt. A túravezetőm biccent és cselekvésre sürget, fel a tevékre!