Óvja a papír

A régmúlt árnyai simogatják a lélek burjánzó örömét bennem. A tüzes gömb mindig megszúr, ha kérdése van személyemhez. Akkor is így tett, amikor Szentlőrinc hegyeihez szóltam. Kíváncsiságom nem jutott el a szőlők szemeihez, a levelek írásához s küldéséhez az elme nyílt megnyilvánulása megfelelt.

 

Az ő forró mindene akkor is égette a vállam. Nem rajta múlott, hogy a számos, kezem által írásokkal megtöltött lapok alulmaradt szándékot hagytak hátra.

 

A kalendárium fordult azóta többet is, de el nem szédült egy évtized elteltével. A negyedik iksszel szemezek és kettő huszas előttem. Nem a duplán látás tréfál meg, pedig éppen a szemem is nevet.

 

Bányák mélyén, csillékben utazva lelik az érceket a vágatok mélyén. Itt, a felszínen eközben pedig, szállítódik még a levél!

 

Tüzes a gömb és ha elhagy, öltöztet engem fel. A hideg s a hűvös nem az ő kedvese. Mennék a regényjelöltért egy levélszekrényhez, de kezemre csap a beszéd előttem: Odasuhanna a kockázat, hogy kiemelje. Az elmém a fejét csóváló csillagösvényekre hajt, hogy eleget tegyen egy, regulázásában másik világnak. Olyan szavak hordozóinak, mely felett azt hittem: nincsen súlya semmilyen szónak vagy mondatnak.

 

Be kell járuljak a nagy kapu tiszta üvegajtajához, aztán türelemmel várni. A kék nyomdából mostanában kijött regény hasábjait nagyborítékban az előírás átvenni.