Lelőtték a Half Life 3-at, vége a világnak.

A fegyverek ordító szava dübörög a hídon, ami a detonáció alatt beroskad összeomlik. A híd a kárhozaté lesz, a remény pedig robban az aknában. Maga alá temet minden emeletet. Élő embert onnan kommandós ki nem ment.

Akikben hunyorog az élet szívének dobogása, vírus támadja meg és önmaguktól lábra állva élőholtakká lesznek.

 

A valaha a remény száz fős legénysége egykor ezer főt számált. Innen a halvány szerelem, a hősiesség dala is elszállt jó messzire. Nem az örök vadász mezők köszöntik őket, de a rozsda mérgező nyelve táplálkozik enyészetükből  és ez a régen mesésen száguldó szerelvény ma nincsen masinisztával zakatol a széteső sínek lábain. Ha valaki nem érkezik a szeretet vörös dombjain túlról, hogy a pajszer szellőt elhozza az egyetlen alfa csapat csizmájában, itt soha nem fog felkelni a nap.

 

Most érkeztem a varjúk örök tanyájáról, hol egykor felhőtlen boldogság viháncolt. Végignéz ezennel a szemem s ég minden. Lángolnak a házak s füstölnek a vezetékek és a rémület vette át a jókedély helyét a temérdek utcai nevetésen. Léghajók jártak valamikor erre, utazásukat nézték a földről az emberek. Ma meg? Fel se kel a nap és a félhomály mellett a botja. Azt rázza meg nap mint nap! Se gyermek, se öregúr nincs az utcán!

 

Majdan ellátogattam a Borealis-hoz, talán, ott mondom, biztosan újjáéledt, amitől pezsgő az élet. A tenger háborog, lobogó kalász helyett hajó torzsák búbja gyilkos lándzsaként úszva a vizeken s villám se kell hozzá, innen menekülni kell! Csak nincsen hová… Az egyetlenek, akik idehoznák az életet, állnak egész soraikkal mögöttem és kérdő tekintetük fogja be a szájukat. Néz rám mindegyikük, óriás tornádó köröz tőlünk valahol a vízen. Korbácsolja a tengert, viszi hajunkat. Ha mostan visszafordulunk, beletemet minket a tenger a mederbe. De hová futnánk? Ahonnan jöttünk, semmi nincsen, egyetlen barlangunk is az omlásban odaveszett!