Lángoló Horizont

A karmester az óceánon a tájjal az égaljon ég.

A Tűz nyelve körül öleli 
és zátonyokon lángol a keze.

A víz köszöni neki, 
hogy e vörös víziparádét megnézheti. 

Felhők a vendégek billenő buckákon
és nap nem sejlik fel. Őt lenyomja az égbolt a víz alá.

Sziget a nem létező távolban, 
mégis: a reggeleink köszöntőjének szelleme lehet?
Nem tud lenyugodni, mert megakad a sugara egy villanáson, magától balra.

Annyira szép! Talán az, ami mellette van? 
Megáll az alkonyodás a hullámzásban, hogy a lángolás ne legyen oly egyedül.

Habzó tajték egy egész sereg zátonnyal táplálkozik  
előttem. Barátkoznak a ringatózás csillogó tetőjein.

Helyet foglal a bíbor ok az égaljnál. Ki szeretne túrni a helyemről. Rossz szomszédság, trópusi átok. Lemondok javára előmelegített kövemről.
A nem létező kiszögelléssel kívánok szemezni!

Szirén lehelete három óránál? 
Odaszólok, pedig a semmi mosolya csapkod a farkával.

(A felújított napnyugta.)