Időhurok

Leélek egy fél életet és nem biztos, hogy azzal vége. APám a világ ura. Anyámról még nem is hallottam, talán valamerre a hegyek között székel. A feleségem vakvágányra fut egy vonaton, aminek felrobban a vagonja. A megszületett lányom után elvileg a fiamat hordja a szíve alatt.

Én itt mit fogok most csinálni a behavazott hídon állva a magasban és éles lövedékkel pisztolyomban vagy száz méterre a tenger felett? Azt mondja az asszony, szeretne még egy lányt. Ez tart életben, valahányszor szembejön velem a halál.

Nem bizonyos, hogy ebben az életben hazaérek innen. Fagyott korlátok, élettelen kormány e hajón s álló motor. Akit találok is, az már halott. A csendet hallgatásra inti a pehely. Megcsúszom a kabinba tartva lefelé a lépcsőkön, én a világ végéről valaha hazaérek?

Áruló nyitja rám a beakadt s jegesedett vastag ajtót. Bevertem kissé a fejem, elestem. A nőnek el is higyjem, hogy az elnyomóktól átállt a lázadókhoz? A varjú károgásánál nem volt, azért érdemes vele tartani a távolságot. Leszáll az éj és vele maradok. Csőre töltve, testemet melegítő kabátomban a koltom.

A barátkozó túlélő befűt és kabátját levetve, feszülős blúzban hozzám közeledve kávét hoz. Abban altató van, de nem alszom olyan hosszan.

Nem kell a csókja, csak eljátszom. Nagy puszi az ajkára, utána a jégtörőről Őt mellkason lőve lelököm. Jó nő, csak nem lehet bízni benne erre, az Antarktiszon. Átzuhan a korláton, jeges a víz ilyenkor.

Több mint egy nap, amíg a hölgy holmijait kutatva, a rejtélyre megoldást találok és a hajót mozgásra bírom. Neszt hallok lentről, hordók dülöngélnek. Megtankolok belőlük, valahol itt kell lennie a tartályoknak. Bizonytalan köteleken és a hideg levegőn lógok helyenként jegek felett.

Semmit sem látni, működik valamerre a fedélzet végén végén császkálva, a távolsági? Jópár óra még, mire elérem a partot valahol. Mégegyszer nem indulok útnak a bizonytalanba, vakon.