Henry Polter és a Roxforti zivatarok 2.

Szemöldökét igazítja a függöny, pislákoló fény. Villám simogatja az ablak kereteket, kisebb csapás sebzi a híd szélén a folyó tükörjét. Lengésben libegő gyönyörű lobogót kapja el az érkező szél.

A talp felett a pillérek tetejét támadná a felhő árnyéka, ha átérné. Elvezető kapuk alatt száguld el a vihar ereje. Az egyik toronyra ráteszi a kezét, a másikat enyhén de rendszeresen edzi a kisülés.

Az öltöny, a zakó és a kosztüm elázik? Kecses kéz kap a pálcáért, elvezeti a villámot? A mosolya tereli a borulást a tornyokra, némelyik átsuhan a délutáni szundítását zizegő folyam arca felett. Még egy suhintás?

A zakó ázik, az eső a nappal foszlányokba öltözik. Az öltöny csipet cseppeket kap s az ereszekhez csúszva, szörföl. A kosztüm nem ingerel tovább semmilyen eget, a pálcáját eltéve nyúl inkább az ernyőkért.

Ponyva alatt rúzsozza a száradó arcot, a villámok nem edzik tovább a folyó hátát. A forró habok ébredést csalnak a pillérek vonásaira. A csattanások elmennek, de a csapadék: az zúdul le!