Falusi utcák

Csókban időzöm a mosolygó percek mély tört része erejéig, mert a lányát szemet keltető mellényben az ajkaimat fürdeti. Nyaklánca csónakot bérelve a barnult nyakában evez a folyóban. A táplálkozó ló kantárja csörög a fülembe.

Az eső elfáradt, a mézet ellenőrizni kell a szatyor bágyadt, tarkás fülén. Mehetünk. Azt a szép karfás heverőt megkérdezzük, hogy mennyire süpped? Felhúzott szemöldökök szörnyülködnek, a baráti szerelem szenvedélye nélkül ölelem. Az illata vizsgálata közben őt felkapva az istállóban leteszem.

A szekré készen áll, hogy ugrással vagy anélkül ráhuppanjunk. Későre jár, amikor a nap már nem puszilja a tetőt, a tréfás élcelődésnek is számlát ad a nyugta.

Mielőtt Ő belépne a láthatatlanul kopott s díszeiben még nem leszakadó kapuján, a délután beköti a szemem. Nem az együtt töltött napért kocorog susmorgó, ölelő értékelése cuppanásban. Azért ennyire ne legyek hiszékeny. Valami a zsebembe serceg.

Az utca végében a lovak behúzzák a féket, nem zötyög a nadrágom. A lány behajolva köszön el a mosolygás szavával, lánc csörög a szemeivel. A pántok a többivel a kiváló kései tavaszi zubbony alatt elrejtőznek. Ebből nem lesz szerelem, de ezt át kell beszélni majd vele. Mindenképpen megkérdezem. Ő eltűnik a járdák sztyeppéin, az egyik kapualjban a kilincs, aztán már csak a csapadékelvezető csője gyújt lámpát a háznak.

Na, mi van anya mézével? A feje tetejéről álljon a talpán. A kocsis a bakon a lányról kérdez, merthogy frissen van nősülve a feleségével. Mókásan gúnyolva jegyzi meg, hogy macisan beszélek úgy, mint egy medve. Őszinte válasszal húzom meg a kínált laza borát és felelet neki, amire a szeme helyenként jelentkezik: odavagyok ezért a teremtésért, de az igazi végkifejlethez az Ő dübörgése is kell.

A nap a vállával segít nekem kopogtatni a szerény házat szépségében, jó mézet hoztam. A nővérem zavar meg a fürdőszobában s mielőtt mennék áztatni magam a teknőbe, méri a ruhám felett az arcomat (na, erre nem gondoltam). Dörög a kérdés: merre jártam, mert rúzsfolt ragadt az arcomban?