Elcsendesült üzletek

Megfagy a fal ablaka a várakozásban, Atlasz emelné fel a gomba koronáját. A víztorony zölden búslakodik, az út vigyorog rá. Tekintet ragad a szél viharában, öltönyén talán megőrzi békéjét a kék nyakkendő s nem szakítja ki a nyakából. A kétség beesett tekintete biztatja arrébb sétálásra a templom óráját. Kezében a kés éle munkára készen, de mit vagdaljon a tétlenségben? A szellő is dugóktól szenved e betorlódott téren.

Az egykori boldog tömeg áll az üzletházak alatt, most üres járdák köszönnek. Időnként megmoccanó talpak dobbannak. A másik szárnyon áramlat forog s kinéz a távolba, fekete a zászló vagy már fehér? Előbbi dologtalan, utóbbinak a haja szálát fésüli a rúdja.

A hegyek a messzeségben magányban rekedtek s nekik könnyebb. Rajtuk állandóan nőnek, teremnek a bokrok, dús cserjék. Testüknél szüntelenül jelen van az ölelés. Az ő lankáin a várakozó gleccser vagy egy esetleges totyogó lavina sem probléma.

Nincsen fáklya, a gyufa ágyában dörzsöli az álmát. Az olaj fáradtan, de adhatja szemünk világát. A kísértet szomorú, mert nincsen kit zaklasson vagy simogasson. Az áldozatok éjjel alszanak, nappal meg mindent látnak. Gondolkoznak, mitévők legyenek. Grafitot ragadva a falra jelzéseket rajzolnak.

Egyedül a közeli sarki falatozó zsugorodik össze, hogy Ő fél. Arra is legyinthet a hívatlan vendég, a bizsergést megérzi a sűrűn járőröző, cserepeken helyenként megragadó örvény s így éhen marad.

Csalódott a félelem keltés, éhsége akkor is kínozza sóvárgó tekintetét. Talán később s a csonka erkélyekről. Mondjuk én nem fogadnék, hogy a beszédült áramlat ne venné észre a cselét. Két kíváncsiskodó bukott angyal a tiltott övezet kihalt fogazatain s a szegletekhez tartanak. Talán megjött a szellemek számára a remény?