Csendet ölt a fityula 3.: Valak ördöge

E zárdában bűn a szent beszéd eltérítése. A tréfa gyakorlása a falakon belülre szűkül le, mint világi kedvtelés. A bűn szó szent székéből isszuk a hajnal kezdetét kezdő imához és szó szerint a folyosókon kopogtat az úr sötét oldala. Nevet is adnak neki, a nővérek nem adják a lelküket. A kolostor száradt falaiban térített lelkek sülnek szemben az eredendő gonosz kezének érintésével, ki századok óta jelentékeny szemével ide betette a lábát s így megszentségtelenítve a fityulát e szenteletlen hajban.

A főnővér hajthatatlan, egyesítenek az apácák szenteket a szentetlenekkel és elalvás előtt is értünk szól az ima? Szívünk a kolostorban a szemünk nélkül nem lát. Mintha a tudatlanságban is vakok lennénk. A mi közösségünk csak szűz esztendeje tud a bűnbe merült testvérünkről. Belé a fény talán ágyazni jár, a sötétség meg görbe lakomákra, neki bűnös élvezet a zárdánk alatti koszban úszó bő patak mederje?

Itt a lélek van felhatalmazva a bosszúállás gondolatára, a főnővér az ellenállás legkisebb fajtáját is is az igaz szó legszentségtelenebb és alávaló paráznaságának tartja. Fegyvert vagy védő igazgyöngyöt fonnánk elménk köré az apácákkal, egyáltalán rendesen hajtják végre azt az ördögűzést? Ha félremegy a beszennyezett lélek mosdatása az ige erejével tehetünk érte bármit s az odalent horgas orrú pondróként nem fog temetőt váltani vagy hitre térésben enyhébbre magát rámérgezni egyhamar. Fel kell kutatni a talán még látó szemünkkel a lustuló elménket az igaz szónak megtisztulásáért.