A Sötét Bércen 5.

Padok suhanása a hullámon, városi ficsúrként nekem ez új. Nincsenek betonszigetek, köszönnek viszont a hegyek. A vagon kilincsei kapaszkodnak a menetszélben. Elárasztott fák a tóban. Járda helyett árnyékon gondolkodnak, pedig a nap sehol. Csak elhúzó felhőcsóva, egykor bárány volt s a tűzhányóból jött. Távoli dombokat csókolja a sós víz baráti marása s int a levegőn. Kövek alatt a kavicsok már felkeltek.

Növekvő kilátó a sín mellett, Ő nem fog látni semmit az elsüllyedt fűben. Hozzá fúj egy eltévedt pillangót a szárnyával az orgonáján játszó tihanyi visszhang. A félsziget öltözködik ágyából, ásít hangolásra a fuvolája.

Most elérjük a tajtékok árnyékán a liter harmat tetejét, foszlányban fekszik a három Bakony testvér.

A szerelem kordona beszél hozzám az úton. Nem tudom, még mi az az igazi csók, amikor már magához horgolva markol. Ide lehet költözni, vagy legalább csak egy kövér hétre? Szeretnék beszélgetni kerékpározva a völgyekkel s láb busszal a hasadékokban köhögő ösvényekkel.

Amikor arcomon ér a hullámos fodor s érinti az ajkamat, elmém az emelkedőre kajtat. Innen is le lehet jönni, csak az ember nem mindig akar. Egy nő sem ér meg nagy szélvihart, de legalább egy kicsit kavard fel a sódert érte kavicsok alatt.

Sok bűnt hordok a szívem alatt, én sem vagyok tiszta. Farkasok üvöltő szelleme előtt, vállalom a szenvedés alól felszabadult kínjaimat.

A motor teste mozog, amikor éppen mennek vele. Most nézi a térség mezőjét. A gazok lengedezve beszélgetnek a fa alatt, kérdezik a viaduktot.