A mellékút sziszeg a fűvel - Az este hangjai

Nem száll erre az este, a hajnal erre nem hál s egy gödör szolgál itt az eső vizének gyűjtése gyanánt és az nem ered el. A csapadék nem létezik. Reggelig biztosan nem, pedig szomjas az útszéli fű is. A társával, amelyik is mászik a kapaszkodó emelkedőre a reggelért. Amikoris talán jön a harmat. Pedig fák azok vannak s domb alja is!

Aggodalmában fürdő anya és szavába (rekedt) meredő apa velem eme árokban. Be akarunk mi menni ebbe a házba (Csinos, szőke anyuka mondja, az Ő lányuk is eltűnt. A másik lány élve nem került elő)?

Nyomás befelé az átívelő beton úton át. De mielőtt hármaink lábai mozdulhatnának, szomorú meghökkenésbe mozdul a szem. A ház sajnos robbanásba vedlik az estében. Fejeket és idegeket behúzni, a cipőre bátorságot húzni s erőt venni az áthaladáshoz befele. A szülők maradjanak itt a csapadék elvezető árokban, én bemegyek. Akkor is, ha miszlikbe van aprítva a gerendák teste.

A harmadik lányt eleddig meg sem találták és a remény is jobb a biztos rossznál. Most kell nyargalni befelé, később már késő lehet. Aki él még, keressük és talán odabent van. Megmenthető. Minden perc lova zabálja a reményt az elmúláshoz.

Az kaparja a csőrömet, hogy a harmadik eltűnt lányról semmit nem tudunk s e másodiknál a szülők is jelen vannak a nyomozásnál. Erőt venni a félelmeimen és be a házba, amíg a tűzben az össze nem dől. Minden félelmem attól izzad és égeti bennem az erőt, hogy e harmadik talán még él és nekik kivihető.

Érdekes, még nincsen éj és egy autó sem keresztez nekem utat, hogy ne fussak át? Na, elég az agyamon átfutó önmonológból s nyomás befelé! Élve szeretném kihozni a lányt. Itt vagyunk a semmi háta mögött, telefon sincs a fülkével vagy kórházzal a közelben. Befelé!