A kis pulyka éneke (Rebecca éneke)

Nemcsak azután sóvárgok, amit az öltözéke rejt. A szívem az arcát érintené, a kezem szenvedélybe rebeg a tekintetében.

Az elmém a szemén sétál, az édes hangjától görcsbe remegek. Itt bent táncol minden porcikája a lelkemben, pedig Ő mozdulatlan e kicsi széken.

Az égre nézhetek, a hajára talán igen. A pillantása mindent megér, a tűzbe is elmenne érne a léptem. Hová barangoljanak a remény fűtötte szavaim a parázslásban? Az imént még teljes lángon égtek. Felcsaptak a pernyék a magasba, hol a szeszélyt csak az ég fékezheti meg. Az ajka mindig nyílik szóra és ha a hó betemeti a gyulladásra vágyó ágakat, sem hűlne ki bennem a keze érintésének vágya.

A fehér lép és a fekete várakozik, a barna hajat nem festik sehol és nekem nem is úgy kell. Úgy a természetes fényében, amiképpen most bomlik alá az ajkán. Ilyen arc nincsen még egy ezen az estén, mely rajta kívül bűnbe láncolja a gondolataim ösvényén szunnyadó szavakat s amelyek jelentkeznek suttogásra. Ne a suttogások meneteljenek az érzékeny hárfán. Kéri, hogy beszéljek. Nem segít a lángoló érzéseimen, ha ajkaihoz húzna érintésért. Finom ujjai égetik el bennem a kétséget, miképpen térdén azokkal várakozást zongoráz. Az illata csókolja orromat és nem érzem a lábamat, elereszt a testem. Nyaktól felfelé tapasztalom a vér áramlását csak magamban. 

A szemem vak a testére és rá vagyok kíváncsi. Halványulásból a sötétbe vész minden, ami a vágyamat tüzelné. A mondatai dobognak a fülemben, a másodpercek percekbe lovagolják a délután végét. Ha nem érzem magamon a vér áramlását, akkor a test is érzelemben úszik és csak növekednek a hullámok piciből nagyra. Nem pattan el semmi a mondatok találkozásában, de hozzám már megérkezett a tábortűz. Ha most rak rá fát itt mellettem, az ő szemében is felszökött magasra a pernye. Egy csók sem egyenlő semmilyen átkaroló érintéssel az ölelések tüzében, ha a pislogó tekintetben nem lovagolnak vadul a paripák a kétségek elégetéséért és marad egy ablak. Az, amely rám néz s ritkán nyitogatják, mert amint hunyja a szemét, megszűnik számára és számodra is a világ.

De beszéljen majd újra mert hangszálai rezgése nélkül nem tapad rám újra az ajka. Én eltévedek néha arra a vonalra, amit mutat a ruhája. Bűnben égve talán a reményért futó keresgélés adja a kulcsot, nyitásnál ez oly mértékben kívánt szívhez magadat nem tudod becsapni. A benned lappangó vágy ösztönét meg semeddig. Helyetted is kiírja a szemedre, hogy hová tévedtél az ösvényen. Csak egy a baj, igaz? Mindene elvarázsol, nemcsak az, hogy mi öleli körbe ezt a derekat. A véleményére vágyol, hogy hallgasd és jó ideig hallhasd. Nyitja a kulcs az ajtót hozzá, de rajta múlik: Beengedi - e a szerelmed. Ha ez az Ő elméjében nem ugrik lángra, elapad hamuvá. A zsarátnok pántja azonban még parázslik.