A Hó Szólít 7.

Levegő dobál, és a süvítésben az erőm fázik. Bérc mellén remegő tükörben a prémben, a didergő szellem a vért nyeldekli. A fagyott hegyek mellé őrt állnak a holtak? Sapkát havaznak, de e jeget a látóhatár fentebb hordja.

A felkavart hó fentről az arcomba érkezik (lovaglik) és virágot váj bele a fújás. A havas golyók üvöltenek a szélben, darálnak engem.

Fehérre kivérzett bíbor szem melegít. A terep tábortüze a hópelyhek tenyerén rózsaszínre hevíti a testem. Karom a hideg bal perselyével kunyhóért gödröt ás. Hátamba áll bele a fájdalom, de a hideg érintésére a bokám nem jajdul. Befagyott tó áll nekem strázsát, tekintetével mozdulatlanul.

 

Hóbestia hívei vájják tornácukat. A jegesmedve lihegő cammogása előtt fogat mosnak. Seprűikre felszállni nem tudnak, mert a tiszta szesz barackos érintésétől azokról lefordulnak és a domb oldalába levihognak. Most éppen nézem, vissza mászásukat.

 

Varacskos ököllel fagyot e lányok felém súgnak, seprűiken már itt is vannak. Nem úszom meg, most én vagyok a soron s leitatnak. Az ő mennyiségüknek az én májam a felét bírja. Ilyenkor meg nem sokáig van fent a nap, hogy e csajok az ital töltéséhez lássanak. A lámpásukból meg kicsempésztem az olajat. Szüntelenül petróleum után kutatnak.

 

Elosz gonosz köpete a hószüretben, szitálás köszön ide fel. A patkány szőrzete a csatornában lefagy. A csatorna kövén nyílik a fedél, elmegy melegedni a vakság. Didergésében összemegy az ugráló, fertőzést terjesztő apróság. A világtalan átmelegedett s a tető oldalánál ásításnak mered.

 

Meglazítom a galléromat, dobáljam meg így, láthatatlanságomban odakint, a mit sem sejtő haramia lányokat? Földhöz verem a nyakláncomat, idecsalom őket a nyílásba? Semmit nem látnak, legfeljebb orra buknak.

 

Minden csajom kint horkol, megérkezett az árnyékom. Kezeikben valami üresen kormol. Megkeményedett kristályok formálódnak s dobásra készen mind, rám landol! Ez jogos! én akartam lenni ilyen gonosz.

Vért repül testükre, most aztán hajigálhatom őket egész este. Olyan, mintha hullámmal árasztanám el az Etnát. Látványos meg jó, csak nem megyek vele semmire!

Vért izzad a csinos bércek közössége, enged a fagyás pelyhének kegyetlensége. A jég démonai félholtak zuhannak a földre. Seprűiken a bestiák magukkal visznek a mélybe, hogy csókokkal leteperjenek.

 

A hó erejét veszíti és az ajtóhoz nyomja kezemben a tenyeremet. Az ereim megfeszülnek. Odakint dühöng a vihar, de megvetem a lábát. Én s a hölgyek vakítóan fehérbe öltött prémekben nevetünk fel. Sikolyunk betölti a barlangot, mert győztünk!

(Szombati Tibornak ajánlva)