A Duna két partjának emeletén

A ZAKATOLÓ KÉPCSÖVEK

A közepes város frankó villája után kabinok gőzöseként hat elmémre a lépcsők méretes magasságának centrifugás lapátolása. Rám nem hat harácsolásként, csak hol lefelé szédül a szem a mélybe és ez a rosszabb. Vagy mélyülhetek felfelé és az se jó. Másképpen göngyöli meg a gyomrom.

Ajtó nyitása után konyha asztalhoz, mit kell hallgatnom? Rövid tarka egyenes haj. Világos s nem bézs blúzzal egy pánttal a nyakon. Nem talál magának senkit, erre meg azért vannak férfiak meg pasik.


Hazaérkezvén email. Megnyitva azt, mi vár benne? Szöveg kísérete nélkül fénykép, a szem az rám néz.
Világos drapp helyett óceánkék testzárása nélkül. A testem nem rázza meg, az elme hullámai hullahopoznak a hab lovakon csendes cseppekben. Fekete vonal egy - egy egyenesként a gerinc törzsén és kettő telített kosár. Van azokban báj!


Majd megint felpötyögök a betonmeszes rengetegébe csengetni hozzá kérdéssel, faluról mi végett topánkolt oda fel? A jobb karját nézem még, amiképpen túr bele a sötétkék előterű képen a hajába.
Vakarom a fejem, azért nőnek illik felelni. Én is küldjek képet? Én olyat tudok, hogy a szőrös mellkasommal ki van gombolva az ingem.