A dombok ormán 5. - The Hills Have Eyes

Pókhálótól száradt csillár imbolyog néha, talicskák kereke ropog nyugdíjasan a sziklákon. Itt arany nincs, de élelem akad. A csúcsok nem hánynak lávát és a tufa sem vánszorog.

Az utak ásítoznak és nem fáradtak, sosem kop el a beton? Az éjjelek reményre áhítoznak s sóhajtanak, fáznak a csillagok?

Amikor a por új napot seper, a homok házakba téved be. A tárnák szomjasak a félhomály könyökölésében? Kóbor pocsolyába ténfereg a nyirkos morgás, az csak levágja magát a gyűrött s szilárd kanapéra. A járatok a fülébe visszhangzanak.

A bányák szomját a bujkáló árnyékok hozta hűs egyengeti, félcserepes ajkával mosoly nélküli kedvesség a megviseltes arcán. Az áramlat nesztelen üget át a rónán s a délibábot már korán maga elől elterelgeti. Nem is mutatja még kő a delet, de menedéket keresni a verem alján! A hőség nem fog az arcokra puszit nyomni, indulnak viszont portyázásra a nehéz és lomha hordák.

(Sziklák Szeme)