Önbocsánat óda

Telik az időm, telhetem,

Nőnek a napok körül s belül, bennem.

Rend vagyok, büszkén és rendezetten,

De a repedéseket nem tehetem észrevehetetlen.

Haladva hétfő válik keddre szerdán át,

Elérve hét közepét, majd a végére érve vált.

És akkor eltűnök én és eltűnik a jövő,

Tétova tett vágy, az én, pusztító ereklyéket vésőn.

Megint egy önbüszkétlen pillanattá ragadt,

Emlék, min úgy gyűlölöm silány, gyenge magamat.

S ez marad, míg kikecmergek romjaimból újra,

És velem találok rá a magát ismétlő hét napos útra.

Ismerős ez a körkörös sivatag, ez a semmi,

Hiszen annyiszor hagytam már bennünket itt elveszni.

De most már érzem vagyok csak én ki hagyhatom,

Cserben vagy szeretetben, hol még igaz nevem tudhatom.

Leszek hát a hűs kéz tékozló homlokomon,

A szelíd szó melynek dallamát végre nem tagadom.

A mindenki helyett mostantól csak önmagam legjobb barátja,

Vakon ki megtalálhatja önmagában a reményt a változásra.

Egyetlen utam, egyetlen igazam,

Csak belőlem fakadhat, szelíden, halkan.

Én ki bocsánatot nyertem magam szeretetéttől hajtva,

Tudom, önmagunk ki kell, hogy nekünk bocsánatát adja.