kukkantsbeblogomba

hidd el az árnyék maga a magány
a kozmosz találta fel s neked adta
hogy éhezd a fényt akkor is ha fáj
mikor éget a szükség tüze-hamva

s aki eltakar beárnyékol ám
noha védeni akar. mint az isten
rút sötétbe küld minden éjszakán
pedig én egy nagy fényességben hittem

s mit kaptam helyette árnyékokat
azt mondják pihenni itt kéne olykor
de hajszol a hideg feszt tapogat

mozogj már a fényt keresd hogyha fázol
igyál bort kreálj vígabb napokat
szerelem grundján nem tiéd a páholy

kerti pad alatt egy csík hova fut
nap-rajzolta életvonalak árkot
vágó elvek ki be kapcsolt vakuk
hangyalényként nem érthetsz valóságot

mindig az elképzelt vonatra szállsz 
arra az elképzelt padra telepszel
nincs résből kiáramló igazság
legalábbis te tisztába vagy ezzel

s fút a fényszalag ni amott de szép
meg se lásd - eltérít kivisz a ketrec
szűk életteréből kínál esélyt

és tippet hogy valahol jobbat teremts
annál ami van jobb megélhetést
mert  idebent  - délibábot kergetsz

mosolyod a homályban mond mit ér?
háromlábú széken lovagol álmod
hetven év tántorgás e földi bér
potenciád rendre kell eldobálnod

jöjj ki és nevess úgyis mindegy az
nem azért lesz a virág hogy te csak nézd
egy nap elhervad s földbe hull a mag
nem szánt a lét neked sem boldogabb célt

jobb egy kis vigyor mint a vitriol
napos oldal és ledér zene hozzá
miközben pár női kacsó tapsikol

jó kis bál volt mókás családi tor
mintha isten fülembe duruzsolná
ugye elég volt eme lagziból?

szemnek üveget s ha már üveges
fényévnyiről keverhetnek képeket
oly gyors ami téveszt - szédületes
hamar bemesél s hiszed mert érdekes

mily megrögzött lassú a felfogás 
arcodba röhöghet szennyes hamisság
mégis tapsolsz - figyelemelvonás
vagy már kevés eszed is kilopták?

ne igazolj csak igazodj fiam
nem látni akar aki összerezdül
hanem csak rájön, hogy mégis mi van

aztán hallgat és megy bátran keresztül
lézeng elalvó Sámsonok között 
s elvileg már nem annyira megrögzött

Volt egy veréb,  vén papagáj rátalált -,
s elámult - mily szürke és egyhangú
a tollazata ! - lám neki hataljú,
kérkedett is, mint valami aberrált.

Nos, nyújtsd ki a nyelved, szólt rá a veréb,
s a félkótya úgy is tett, persze büszkén;
nézd csak a nyelvem is színes öcsém!
- Ejha, de kurta, ezzel én nem ennék! -

mondta a szürke kis madárka, s elszállt.
Azóta a papagáj  -nyelvművész,
folyton elismétli amit beszélsz.

Vedd már észre, mire képes a betyár;
bár rövid a nyeldeklője, mégis 
kitűnik vele, bizonygat azért is...