kukkantsbeblogomba

A világ nem lát csak te hiszed azt

de a festők látásra törekszenek -

földre jöttek és színekkel játszanak,

míg bensődben szent turulok repesnek.

Festik a kardot és a koronát

s bár folyton kést köszörül a félelem,

nem vehetnek el tőled tudományt,

mert az irigység lámpása fénytelen.

Üldöznek téged s engem de hiába

mert látni nem annyi, mint találni;

ne merülj bele ilyen slamasztikába.

Hagyd a halandót maga útján járni

te ugyanis egy, halhatatlan vagy;

csak önmagad kellene megtalálni.

Újra mossa lábát türelem sziklája -
gleccser vízből készít habot a virágra;
jó a tárnics meg a havasok gyopárja,
de leszállna fentről kiszáradt a lába;
irigyli a hínárt meg a zsenge nádat,
hogy lent fürdik, s gyors pisztránggal mosat hátat.

Fent a bérc lám a büszkeség magaslata,
aki azon él, nincs saját alapzata -
csak arcát mossa meg viharok zuhanya,
éber szemét edzi napsugár tűzlángja -
kell is lássa messze völgyek szépségeit,
melyek látványa élteti leveleit.

Olyan mint az ember, ha már elöregszik
tévében látottak erőt adnak nekik;
fiatalos kedvet szívnak - romantikát
élve újra - elfeledik a patikát,
s nevetnek -, szívük megtelik műgyönyörrel,
életvízért járnak egy egy kis vödörrel.

Eljárnak ha lehet isten templomába -
szentelt vizet kenni idők homlokára...
de a lábmosás már nehezebb esténként
sajgó inak teszik kínossá az élményt
bezzeg a nagy szikla lába bő vízben ott
a tóban élvezhet téli-nyári szezont.

Erőt egészséget kívánok

és imádkozom hogy ne

veszítsétek el reménységeteket

míg tart a járvány,

szép napot mára is

könyököltet s teáztat az öregség
enmagam így ledöntve tekingetek
s gondolatban ürítem az üvegcsét
melybe léterő elixírt töltöttek

ferde izmaim nevelgetve e dalt
kapásból :  szerelem égsz még énbennem
számodra nincs semmi ellenjavallt
belőled holtig s mindig részesedem

piros a világ s ki nem hiszi nézze
hogy a kék meg a zöld elég oly lassan
mint a fű berakva nagy kemencébe
habár most még minden oly begyullatlan

de belül a lélek az tűzpiros ám
vöröslik a barna is ámbár oly matt
mint isten asztalán az áltudomány
mellyel az ember dicsekszik s felpuffad

benne a nagy beképzeltség, hiúság;
szánd meg az embert ha agyilag pózol
annyira paprikajancsi mindahány
de ez csak máz mit az idő lemorzsol

s végül már semmi se számít csak mi szép
ez pedig a szerelem meg a család
ennek alapja pediglen A hűség
bármi történjen veled - ne hagyd alább

Ráborul a kertre oly kímélőn -,
nehogy meghorzsolja virgonc szelekkel;
tán az esőt várom minden hétfőn;
de jön az este fekete kerettel

beleköltöztek a csillagok ott
a fák felett és a végtelent őrzik
s amott repdesnek már az angyalok -
gyakran, a holdat is meghempergőzik.

tűz-tiszta hajnalig lézeng az Ősz
kerüli a világot mint egy őrszem
kinek jó-barátja valahány csősz

hogy beérjen a  dinnye a szőlőszem
de nem jár már lopni csiribiri
van annak esze iciripiciri