TURIKARI68 blogja

Eljött az este.

Eljött az este,

S e sötét elnyel mindent,

Rá ül mindre mint a por.

Ha nem ragyog többé csillagom,

Mi lesz velem akkor.

Ha tüzet rakni nem tudok,

Jelezni sem merek, itt vagyok hiszen!

Csak imbojog alattam a rengeteg

Mint süjedő ladik a vízen.

Nem érek fel e ragyogásig

És elvesztem örökre tán.

Csak álmodni merek  

A boldogság után.

Álmomban.

Álmomban odafent jàrtunk,

Elfeledve minden szomorút.

Még te lebegtél sujtalan,

Én fontam neked csillagokbol 

Mirtusz koszorút.

Istenhez vittelek áldásért, 

Oda fel az egekbe.

Hogy meg mondjam előtte is,

Mennyire leszel te idebent szeretve.

Kerestek annyi éven át,

Kóborólva megcsalatva. 

Most szívemig surrantál,

Dorombolva mint egy  kölyök macska.

Te vagy az igazi,

És hiszek e csodának.

Te örkön élsz bennem,

Akkor is ha engem majd elásnak. 

Ha kivàncsi vagy.

Ha kíváncsi vagy,

Olyan vagyok.

Mint a forró délután,

Meg a hajnali fagyok.

Valami más, néked egy vallomás,

Előtted száraz avar.

Mire ha ránézel, vagy él,

Vagy lángra gyúl, s elég hamar.

Bojongó lélek,

Kinek se otthona se élete.

Ki még így nem mondta hogy szeret,

Mert csak játszottak vele.

Esténként az éterben rádió jel,

Egy tévejgő üzenet.

Mely bomlik utánad emberként,

Mint egy ostoba vegyület.

Ilyen vagyok hát,

Ki múltba jelnbe rejti magát.

Egy fájdom kit bujtatnak a szavak.

Kit csak te láthatsz másnak nem is lesz szabad.

Névnapodra.

Egy őrület vagy,

Egy forgó szellő.

Melybe én csak szédölgök,

Mint a semmire kellő. 

Jöttél felkapni, 

S elengedni újra.

Zokogva sírva engem,

E fàjdalomba bújva eltemetni.

Jöttél, mint a mennydörgés,

Szikrát száraz gajjra szórva.

Aztán mint,könnyed az eső,

Mely reám, soha sem kellett volna.

Légy jó barát!

Csak pillanatra egy életen át.

Többet nem is kérek.

Utoljára úgyis végleg szénné égek.

Nem kérem.

Nem kérem többé a szerelmet,

Mert nekem az nem jár.

Hol tetű, holmi ócska féreg,

Csak élősködtek ha jönnek, dörzsölve tenyerüket  mint egy bogár.

Pedig imádkoztam érte,

Mindig, újra és újra.

Elvesztve a fejem,

S zuhant  utána az agancs is földre hullva.

Nem! Nem is ejtelek ki többé,

Nem hallom hogy idebentről mit dumálsz. 

Mert olyan lettél mint a szúnyog,

Ki e sötét szobában sírdogálsz.

S ha elaszom  össze fekszel velem,

Bebujsz a takarom alá szipogva. 

Jóllaksz, pedig válogatsz, mint a vasárnapi harangszó a házak között

Titokba.