TURIKARI68 blogja

Viharos szél.

Viharos szellő fúj,

Fésülgeti  kertemben a fákat.

Itt a szívembe vasárnap van,

De én most ott vagyok a platànon  nálad. 

Mint bőrtöne a boldogságnak,

Mekkora csend volt itt belül.

S e májusban hirtelen mint két jó span, a fájdalommal

Zsugáznak egyedül. 

Az életem a tét,

Minek már leéltük a felét.

Még magamnak sosem voltam drága,

De hintázó boszorkányod most,

Oda beleszűlt ebbe e világba.

Tekintheted megfáradt,

Ismeretlen úton járok.

Vegykonyhában csillogás,

S az asztalnál névnapot ünneplő lányok.

Hideg szél fúj ithon,

De tőled szalad mint a bárányfelhő.

Hirtelen támadt, mint én neked,

A semmirekellő.

Johanna

Amikor felvillan másnap mégis,

Az ég is, s vele a remény csillaga.

Olyan minta látnád magatokat,

Kéz  a kézben, S te nem indultál még haza.

Csak a gödör széléig jutottál

Mint egy szellem  maradin.

Ő is kívánva eggyet, S te ottlehetsz néki testet őltve mint lámpásával Aladdin. 

Mit parancsolsz édes gazdám?  

Mint egy dzsinn àmulva szavin! 

Kitől már annyit kivántak, 

De neki is volt egy még téged nem láttak.

Csak had legyek napsugár,

Mely kújtorog szőke hajadba.

Őszinte valóság, hogy ne ismerj többé,

E boldogságban se rám se madra. 

Ima.

Szeretnék ma éjjel haza menni,

S ajtód él letenni a bánatom.

Nincs helyem nékem  itt.

Lassan elfogyok, mint a belém vetett hit, a hajnalra akasztva végleg kalapom kabátom. 

E bizalom mi vinne odáig,

Hogy be engedsz, s én felérek a csodáig. 

S mivel lefeküdtem többé nem kísért,

Ezért kell hogy haza menjek, nem ócska kis semmikért.

Nem búcsúzva senkitől,

Csak úgy nem lenni majd hirtelen.

De itt hagyva mégis, e világot,

Őt, és vele mindenem.

A kedvesem.

Nekem ő létezik,

Neki én nem.

Ha ring is a járása előttem,

Csak a szemembe ne nézzen.

Ahogy tesz vesz,

Előtte feltüzve a haját.

Úgy látja hogy nem is nézem,

De majd csak rajta kapja magát.

Lelke hangja olvasásra való,

Nem fülnek  írták.

De én mégis hallom,

Csak soha nem fog szikrát.

Pillanat

Voltak a pillanatban,

Percenek, napokonak hitt évek.

Mikor a magány amúgy,

Mint egy nagy vagány, csak úgy idetévedt.

Jött mint az ingovány,

Mely kikuszva a lápos rétre.

Elkapta a boldogság szikráját bennem,

Már a kvantuumokban ahol érte.

Így szokott ez lenni?

Hogy ballagni kell folyton, de nem lehet menni! Hogy csak e helyen leszek szeretve.

S nem szólít a vasárnapi harangszó sem, nem adva meg a sanszot! Mikor éhes gyermek mancsok engem mint, akadékot kergetnek a levesbe.

De ahogy csillogna e felszín,

Úgy suttog a mély, e bolondnak, na ne félj! Majd én lott leszek s megeszlek bent sután.

Nagyon nyakon fogom  csípni a pillanatod, mint ásítás a macskát csuklás után.