Nem kérem.

Nem kérem.

Nem kérem többé a szerelmet,

Mert nekem az nem jár.

Hol tetű, holmi ócska féreg,

Csak élősködtek ha jönnek, dörzsölve tenyerüket  mint egy bogár.

Pedig imádkoztam érte,

Mindig, újra és újra.

Elvesztve a fejem,

S zuhant  utána az agancs is földre hullva.

Nem! Nem is ejtelek ki többé,

Nem hallom hogy idebentről mit dumálsz. 

Mert olyan lettél mint a szúnyog,

Ki e sötét szobában sírdogálsz.

S ha elaszom  össze fekszel velem,

Bebujsz a takarom alá szipogva. 

Jóllaksz, pedig válogatsz, mint a vasárnapi harangszó a házak között

Titokba.