TURIKARI68 blogja

Megérkeztem.

Ha téged látlak édes,

Többé nem fáj úgy az élet.

Lelkem vígaszra talál,

Mi mögé elbújtatott folyton a halál.

Szíved szívemnek manna,

Drága Johanna.

S ma megtudod mit akar,

Hogy kellesz néki mint szomjas földnek a zivatar.

Melyből még gyökér soha nem eredt,

Mibe botlottak.

Mert csak délibáb volt mindenki,

Te légy valóság ostoba sorsomnak.

Ha látlak mindig kívánok valamit,

Mert az érzés oly mesés.

Úgy hiszem megérkeztem hozzád,

Mint gyermekkorban az első hóesés.

Az árny.

Üres lettem, üres a szívem,

Mint amiből most elloptak mindent.

Pedig virágos réteknek volt otthona,

De én az ostoba! Most semmi nincs ittbent.

Nálad van tán? 

S nem mondod meg hova lett, ez árva szegény.

Egy árnyat csináltál belőlem,

Mint este a lámpa fény.

Csak akkor eleven,

Ha reámsütve tekintetedből odaszökik bele, a lux. S mielőtt elaludsz

Akár egy kislány, még játszol is vele.

De mit szólsz majd vagy mit teszel  ha veled ott éppen a szivárvány esik, kel!

S e függönyel zápor szaladna.

Ha eljő az ősz, s te felnősz, több lesz e nehéz kőnél? Vagy jobb helyen volt a költőnél.

Érzések.

Van az úgy,

Hogy mindig soha.

Álmainkban élünk, 

S a valóság mostoha.

Mint két vekker.

Csak katogunk egymásnak.

Még lemerül az elem,

S a percek elvásnak.

Mikor majd nem vele fekszel,

S kelsz mint gondolat.

Akkor kezdesz álmodni,

De attól sem leszel boldogabb.

Nem tudom mikor vagyok normális,

Mert mindegyik csak áltat.

S ahogy elmúlik minden,

Megint utálok munkába járni,

S érzni újra fáj a lábam.

Szomorú vasárnap.

Fény vagyok lelkemben,

De testem a koporsó.

Már mindenkit szerettek,

Csak én leszek utolsó.

Itt voltam s nem láttad,

Mennyire szenvedek.

Eltűnök egyszercsak,

Akár a pórszemek.

Hazugságba  göngyölt,

Törékeny csont darab.

Boldog az nem voltam,

Szívekből csórtalak. 

Bohócként egy álmodó

Kegyetlen világba.

Pedig itt zokogok legbelül,

S nincs aki  meglássa.

Holnaptól kezdődik újból egy színdarab.

S ez ingatag vállamról hullanak szerepek.

Ostoba felnőttek nevetve kacagnak,

Mint ártatlan gyerekek.

Ott veled.

Mint egy öreg diák,

Ki mindent elmesél.

Úgy ragadok tollat,

S most mindentől től úgy fél.

Hogy becsapnak az álmok,

Miért kőltö lehetek.

Hogy kifogyok a szóból nálad,

S csak némán remegek.

Nem visz szárnyam tovább,

Suhanva egy maga.

Nics otthona sehol,

Csak hozzád szállana.

Nyisd ki kalitkádat,

S lehetsz feszület.

Had haljak meg ott,

Mert élni nem tudud nélküled.

Dalszöveg.