TURIKARI68 blogja

 

 

Milyen jó a tavasz,

Ha csókot-szerelmet talál.

Mire jó a bánat, ha az enyémre,

Virágot ültet a halál.

 

Mire jó a zsibongás,

Ha e vágy nékem csak csendélet.

Még más fészkében fiókák nőnek,

Én csak álmodom nőmet, s mindenem a csendé lett.

 

Pedig szivárvány lettem könnyek után,

Mi gyónni jött, de a kapzsi vágy elégetett.

Elérhetetlen a tapintásnak,

Mivel csak a bánatos szem elégedett.

 

Egy aláeső fény a felhők mögül,

Mi nem adhat semmi többet.

Nyújtózkodik erőlködve e félelem,

Mert még nem fogja fel az emberi értelem, és csak lopva éri el a földet.

 

2018/ 04/ 12/ 18:00

 

Vén vagyok, mint az országút,

Fiatalos, mint az idő tavasszal.

Szerelmes abba, aki rám kacsint,

S szóba állok a madarakkal.

 

Gyatrán fogom a tollat ráadásul,

Kivel a nyelvtan farizeus, az idő meredek.

Morzsa vagyok a húsvéti asztalon,

Kit elvisznek azonnal a verebek.

 

Nektár a méheknek,

Fagylalt a szájak szélén, melyet a nyár, a kéjsóvár ottfelejtett.

Fura bolond az ifjúságnak, kiből a francia,

Lassan kiöli az anyanyelvet.

 

Nyomot hagyok itt-ott,

Mert az időm fogytán hamar.

De ha elég mélyre ás majd egykor valaha,

A nemzeti öntudat neki kikapar.

 

2018/ 04/ 02/ 10:00

 

 

Először jártam pesten,

Szerencsét próbálni, meg miegymás.

Az aluljáróban volta az alom, mellette a kalapom,

Melyben ott hevert egy bélás.

 

Vidéki gúnyám, már fel se tűnik senkinek,

Tán benne mátyás király vagyok.

Odahaza nem hiányzok csak az uzsorás rokonoknak,

De a nemzetben tán, ki nem vár, majd mély nyomot hagyok.

 

Jön, a metró! Mint egy megvilágosodás, s élmény, ahogy szalad a síneken,

Rajta unott tekintetű emberekkel a kocsikba.

A nyakamra szőtt ínszalagok pattanásig feszülnek,

Ahogy húzott maga után, mint nyálát a csiga.

 

Érdekes voltál egy darabig,

Ahogy becsordogáltam hozzád én, a vidékről a délibe jőve.

Csalódtam, mert bár a harangok ott is hívtak,

De nem ehettem ostyát sem, vasárnap délidőbe.

 

De futtok majd utánam,

Mint szél a papír fecnik után.

S én már nem leszek sehol,

Mintha csak egy hajnal lehettem volna, egy üszkös délután.

 

Egy álom.

 

Balgán nézte e világ,

Ahogy szertefoszlik egy álmom.

Ahogy letépi e szent dolog a húsom,

Mikor néki a szívemet kínálom.

 

S én, mint a könnyűvérű nőcske, ki mindenkinek megvolt már,

Csak a boldogság marad véle oly fukar.

Mégis dolgom végezetlen ballagok,

Miközben elnyel a magyar ugar.

 

Ott lesznek soraim a gazba,

Én magam is parlagon.

Megbújva pőrén lázasan,

Kit nem lel többé alkalom.

A lírai vérem.

 

Játszanak velem a gondolatok,

Markukban az életem ringó idővonal.

Alig látszom már, mint fonal a pók potrohán,

Így élek e bolygón, egyedül mostohán.

 

Gádoros udvarok rejtenek, gémeskutak bújtatnak,

Tudván e szomjas nyáj mily hőn kutat.

S nem lehetek csak egy korty víz,

De ha felnyitom a szemét, tán jóllakik velem a nemzeti öntudat.

 

Lírai vérem adom!

Szent kelyhedbe Magyar hon.

S aki nem jön érted harcba,

Koccintson ellened, de fanyaron.

 

Szomja legyen örök,

S bölcsője ne adja hozzá nyelvét.

Boldogasszony anyánk ki ringatta,

Kegyelemből érette, ne hullajtsa könnyét.

 

Beszéljen virágnyelven,

De lélekben ne találkozzon Magyarral.

Az istene is legyen démon,

Vagy inkább egy arkangyal.

2018/ 05 / 21/ 19:30  Turi Károly