TURIKARI68 blogja

 

Adósa vagyok egy asszonynak,

Szép szavam hát, most őt illeti.

Ki szóra bírta ujjaim egykor,

Tanítóm a Millei.

 

Négy osztályt okított egyszerre,

Játékosan kedvesen.

S még az egyik felelt,

A másik tanult csendesen.

 

Gyakran én voltam az első,

Ki reggelente beült a padba.

Ő még álmosan parazsat hozott szeneslapáttal pongyolába,

Majd a cserépkályhába rakta.

 

Ott kaptam én is lángra,

Ahogy a kályha sírt, panaszkodott bent a tűzbe.

Bontogattam szárnyaim,

Ahogy előttem a szavakat betűzte.

 

Emlékül, tanítómnak Millei Károlynénak.

 

 

 

Ím, szunyókál a természet,

S ez a gondolat bennem is

Nyugovóra hajtja a fejét.

Akkor, amikor goromba őszi szél rugdosta az avart vidéken,

Mint néki, úgy nékem is kereste valahol a helyét.

 

Kegyes gyilkos az élet,

Ki az álmaimmal minden utcasarkon eltévedt,

S mégis e halálnak a szemébe mosolygok.

Egy karnevál a létezés,

Hol az álarcot felrakva, soha sem voltunk mi boldogok.

 

De hittem egy tekintetben,

Hol ott ring az én álmom is,

Mint egy csónak.

S ha e nagy buli lecsendesedik egyszer, mint a háborgó tenger,

Talán keletje lesz az igaz szónak.

 

Lehet az isten is akár,

Kinek sorsa játéka volt a kereszt!

De ha az embert nem vitte reá a lélek soha,

Te kimondod majd, hogy nem vagy mostoha,

Te ugye szeretsz?

 

 

Mert én igen az utolsó betűmig,

Mellyel utoljára is,

Majd a tenyeredből ismét enni kérnek az álmok.

Meglátsz akkor engem is,

Hogy mivé nőtte ki magát bennem a világod.

 

 

 

2018/ 11/ 01/ 11:00.

 

 

 

Milyen jó a tavasz,

Ha csókot-szerelmet talál.

Mire jó a bánat, ha az enyémre,

Virágot ültet a halál.

 

Mire jó a zsibongás,

Ha e vágy nékem csak csendélet.

Még más fészkében fiókák nőnek,

Én csak álmodom nőmet, s mindenem a csendé lett.

 

Pedig szivárvány lettem könnyek után,

Mi gyónni jött, de a kapzsi vágy elégetett.

Elérhetetlen a tapintásnak,

Mivel csak a bánatos szem elégedett.

 

Egy aláeső fény a felhők mögül,

Mi nem adhat semmi többet.

Nyújtózkodik erőlködve e félelem,

Mert még nem fogja fel az emberi értelem, és csak lopva éri el a földet.

 

2018/ 04/ 12/ 18:00

 

Vén vagyok, mint az országút,

Fiatalos, mint az idő tavasszal.

Szerelmes abba, aki rám kacsint,

S szóba állok a madarakkal.

 

Gyatrán fogom a tollat ráadásul,

Kivel a nyelvtan farizeus, az idő meredek.

Morzsa vagyok a húsvéti asztalon,

Kit elvisznek azonnal a verebek.

 

Nektár a méheknek,

Fagylalt a szájak szélén, melyet a nyár, a kéjsóvár ottfelejtett.

Fura bolond az ifjúságnak, kiből a francia,

Lassan kiöli az anyanyelvet.

 

Nyomot hagyok itt-ott,

Mert az időm fogytán hamar.

De ha elég mélyre ás majd egykor valaha,

A nemzeti öntudat neki kikapar.

 

2018/ 04/ 02/ 10:00

 

 

Először jártam pesten,

Szerencsét próbálni, meg miegymás.

Az aluljáróban volta az alom, mellette a kalapom,

Melyben ott hevert egy bélás.

 

Vidéki gúnyám, már fel se tűnik senkinek,

Tán benne mátyás király vagyok.

Odahaza nem hiányzok csak az uzsorás rokonoknak,

De a nemzetben tán, ki nem vár, majd mély nyomot hagyok.

 

Jön, a metró! Mint egy megvilágosodás, s élmény, ahogy szalad a síneken,

Rajta unott tekintetű emberekkel a kocsikba.

A nyakamra szőtt ínszalagok pattanásig feszülnek,

Ahogy húzott maga után, mint nyálát a csiga.

 

Érdekes voltál egy darabig,

Ahogy becsordogáltam hozzád én, a vidékről a délibe jőve.

Csalódtam, mert bár a harangok ott is hívtak,

De nem ehettem ostyát sem, vasárnap délidőbe.

 

De futtok majd utánam,

Mint szél a papír fecnik után.

S én már nem leszek sehol,

Mintha csak egy hajnal lehettem volna, egy üszkös délután.